Amennyiben a szavazók úgy akarják, sport kategóriában Rezák László kaphatja a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Prima díjat az idén. Az Olajbányász korábbi sikeredzője 1989-ben került Szolnokra, és ma már nem tudná elképzelni az életét másutt.

– Prima díj… Ízlelgeti a lehetőséget, hogy az öné lesz a kitüntetés?
– Bevallom, én már attól elájultam, hogy jelöltek – felelte a 65 esztendős szakember.

– Ezerszer láttam, egy-egy szolnoki meccsen olyan szeretet veszi körül, amely felér tucatnyi elismeréssel.
– Ennyit jelent, hogy részese lehettem a város, a kosárcsapat első bajnoki címének. Huszonnégy éve már, hogy az Olajbányász aranyérmet nyert, én pedig nem is kívánhattam volna szebb bemutatkozást, hiszen mindössze két esztendővel korábban érkeztem Kecskemétről.

– Miért éppen onnan? Hiszen budapesti.
– Édesapám vasgyári munkás volt, gyerekkoromban kerültünk Kecskemétre, ahol nyolc évig edzősködtem, mielőtt hívott a Szolnok. Ezerkilencszáz-kilencvenhétig irányítottam az együttest, csodálatos időszak volt. Hihetetlen egyébként, hogy még ma is micsoda nimbusza van a ’91-es aranynak. A gimnáziumban, ahol tanítok, nem egyszer megállítanak a gyerekek: „Laci bácsi, tényleg tetszett lenni az Olaj edzőjének?” Néhány éve viszont nagyon meglepett egy kislány. Felkért táncolni a szalagavatón, és miközben lépkedtünk, egyszer csak megjegyezte, hogy „nagyon haragszom ám a tanár úrra…” Kiderült, éppen akkor született, amikor mi bajnoki címet nyertünk, az édesapja pedig a meccsre jött, és csak utána hozzá, a szülőszobába…

– Felejthetetlen emlék, felejthetetlen együttes. A kedvenc csapata?
– Kitörölhetetlen élmény, hogy azokkal a fiúkkal dolgozhattam. Akkor is az a társaság lenne a szívem csücske, ha nem nyertük volna meg a bajnokságot. Nagyszerű emberek alkották a keretet, bevallom, azóta sem találkoztam annyira összetartó közösséggel. Megbíztam bennük és talán ők is bennem. Ha elmentek bulizni, akkor is biztos lehettem benne, hogy szóba kerül a következő meccs.
De ugyanilyen felejtetheteten emlék a Mészáros Lajos vezette 1999-es felnőtt férfi válogatott is, amellyel másodedzőként az Európa-bajnokságon jártam. Igazi egyéniségek alkottak valódi csapatot akkoriban.

– Megkapta már Szolnokon, hogy ezt-azt könnyebb elintéznie, hiszen annak idején a főnöke volt a várost hosszú ideje irányító polgármesternek, Szalay Ferencnek?
– Ez még sohasem került szóba. Talán azért sem, mert Ferivel akkoriban sem főnök/beosztott viszonyban voltunk. Én voltam a vezetőedző, ő pedig a segítőm, ám a kapcsolatunk baráti volt. Ahogy most is, ezen semmit sem változtatott, hogy polgármester lett, majd a szövetség elnöke.

– Mondja csak, mi lett volna önből, ha nem válik a kosárlabda szerelmesévé!?
– Amióta az eszemet tudom, ez a játék része az életemnek, ugyanakkor arra is emlékszem, hogy már nyolcadikos koromban testnevelő tanár akartam lenni.

– Így is lett.
– Kellett hozzá, hogy harmadszora végre bekerültem a TF-re. Korábban is jó eredményeim voltam, ám helyhiányra hivatkozva nem vettek fel. De még az is lehet, hogy más oka volt… Ez a kettősség tényleg végigkísérte az életemet: edzőként nosztalgiával tekintettem a tanári állásra, ha pedig tanítottam, a kispad hiányzott.

– Sejti, hogy az elmúlt évtizedekben hány gyerekkel szerettette meg a kosárlabdát?
– Pontos számot nem tudnék mondani, de szerencsére rengeteggel sikerült. Úgy tervezem, még egy darabig tanítok, aztán marad a kosárlabda, hiszen nagyon sok a teendőm a szövetségben.

– Járja az országot, figyeli az utánpótlásban folyó munkát, és vezetője a Dobd a kosárba! programnak is. Nem unatkozik…
– Nagyon jónak tartom az MKOSZ által életre hívott mentori tevékenyéget, többedmagammal edzéseket, meccseket látogatunk.

– Mikor és mivel kapcsol ki? Mi nyugtatja meg?
– Érdekes módon a kosárlabda. No és persze a hét unokám. Szerencsére olyan feleségem van, aki mindenben segít. Emese nélkül biztosan nem tudnám, éppen Szombathelyen, Sopronban vagy Pakson kell lennem. Szabadidő? Talán jövőre kicsit több jut…

– Létezik olyan cél, amit el szeretne érni a sportágban? Egy eredmény, egy szint, ami még hiányzik?
– Nagyon vágyom rá, hogy a fiú utánpótlás-válogatottak A-divíziósak legyenek az Európa-bajnokságon valamennyi korosztályban.

– Lát rá esélyt?
– Sokat kell érte dolgozni, de: miért ne? Pontos szabályok szerint kell kialakítani a műhelyeket, a TAO-s pénzből sok mindenre futja, van labda, szép szerelés, az edzők is több fizetést kapnak. Fel kell mérni, mire van szükség az előrelépéshez, aztán gyerünk. Eldöntöttem, hogy addig nem halhatok meg, amíg a magyar csapatok el nem érik ezt a szintet. Lehet, hogy százhúsz évig fogok élni?