Október 5-én az Egyesült Államok győzelmével ért véget a 2014-es Női Kosárlabda Vb. A torna utolsó hétvégéjéről Pados Noel helyszíni beszámolója következik.

Gyakorta szokták a találó űrtenisz jelzővel illetni az egyik magyar sportcsatornán a sportág két nagy alakjának, Roger Federernek és Novak Djokovicnak az összecsapásait. Hasonló jutott eszembe, az Amerikai Női Kosárlabda Válogatott játékát nézve a törökországi Női Kosárlabda Világbajnokságon, mely egyértelműen a sportág csúcsa. Ráadásul egy olyan ország adott otthont a világeseménynek, mely az utóbbi években anyagilag egyértelműen felnőtt a kosárlabdára milliárdokat sem sajnáló orosz tőkések mellé. Szervezettségben, emberi erőforrás, technikai háttér és a földből gombamód kinövő modern csarnokok terén pedig az első helyet foglalják el Európában. Mondom ezt annak ellenére, hogy a VB hajrájára az Isztambult kettészelő Boszporusz ázsiai oldalán fekvő 15 ezres Ülker Arénában került sor, mely egyben a híres kék-sárga Fenerbahce otthona.

A mintegy 15 év alatt felépült modern városrészben, a több 30 emeletes épület mellett is lenyűgöző látványt nyújt a pár éve épült létesítmény, mely az öreg kontinens legfejlettebb kép és hangtechnikájával van felszerelve. A kijelzőn gyakran feltűnt a jövő évi Magyar-Román közös rendezésű Európa-bajnokság hívogató szpotja is, de az aréna több pontján is találkozhattunk a magyar küldöttség által a helyszínen népszerűsített kontinensviadal profi szóróanyagaival.

A pályát egy drótkötélen „szaladgáló” kamera is pásztázta, egyedi szemszögekből mutatva a játékot. Nincs hiány páholyokból, VIP és kiszolgáló helységekből sem, sőt még az asztalszemélyzet is külön szobában pihenhetett a mérkőzések között.

A fémdetektoros kapukon belépő szurkolók szórakoztatása is elkezdődött már az előtérben, ahol dobógépek, interaktív játékok várták a vállalkozó kedvűeket. A mérkőzések alatt és között is lekötötték a nézők figyelmét, igaz, a fúvós-ütős zenekar mérkőzések alatti folyamatos előadása elég zavaró volt. Még akkor is, ha a kevésbé felkapott találkozókon megtörték a csendet. A török fanatikusokat ugyanakkor nem hagyták kibontakozni. Pedig amikor felpörgette egymást a török csapat és a mintegy 10 ezer hazai drukker, a sztárok keze is meg-megremegett. Sztár pedig jutott minden egyes négyzetméterre!

Szándékosan nem az amerikaikkal kezdem a sort, a miértről majd később. A legjobb négy közé USA, Spanyolország és Ausztrália nagyon meggyőzően jutott be, míg Törökország egy kis szerencsével, és a szurkolóiktól kapott támogatás erejével léptek tovább a játékot sokáig irányító szerbekkel szemben, akiknél több egykoron és jelenleg is hazánkban pattogtató játékost fedezhettünk fel. A Sopront 2009-ben Final4-ba vezető, tavaly óta Kurszkban kosárlabdázó Jelena Milovanovic tökéletes magyarsággal köszöntött minket, és gondolt vissza szeretettel Sopronra, ahol most is sok barátságot ápol.

Visszakanyarodva a hazaiakra. A honosított Lara Sanders, illetve Nevriye Yilmaz és Isil Alben által fémjelzett törökök becsülettel mentek előre a négy között is, de játékban alaposan elmaradtak az amerikai-ausztrál-spanyol trió mögött. A spanyolok kegyelmet nem ismerve vették el a döntős álmaikat, a bronzéremre pedig semmi esélyt nem adott számukra az ausztrál válogatott, mely az USA ellen sokáig szépen tartotta magát az elődöntőben.

Bizony, az Opálok, ahogy világszerte nevezik őket, a rájuk jellemző kulturált, szép kosárlabdával örvendeztették meg a szurkolókat és a szakmát. Igazi csapatként működtek, ahol minden játékos fontos láncszemet alkotott a gépezetben. A legnagyobb név azért kétségkívül a szemrevaló Penny Taylor volt köztük, aki láthatóan központi szerepet töltött be a csapaton belül. Hasznos játéka mellett óriási tapasztalatával is segítette társait, akár a pályán cikázott, akár éppen a kispadon pihent. Mellette a megbízható center, Marianna Tolo, a „labdaéhes” és agilis Erin Phillips vitte a prímet. Személy szerint megemlíteném még az aprócska irányítót, Leilani Mitchellt, aki remek karmesternek bizonyult.

Jöjjenek hát a döntősök!

A gondolatmenetet folytatva Spanyolország következik, mely már a fináléval története legszebb eredményét érte el. A spanyol kosárlabda stílusjegyeit magán viselő válogatottból kiemelkedett Sancho Lyttle, aki könnyen helyet szorított volna magának a „földönkívüli” amerikaiak között is. Az erős fizikummal megáldott hispán center rezzenéstelen arccal tette a dolgát, mint egy jól beprogramozott robot. Mögötte szorosan nyomult a UMMC Jekatyerinburg mindössze 25 éves csillaga, Alba Torrens, aki elképesztően játszott a törökök elleni elődöntőben. Laura Nicholls a körtében, a vérprofi Laia Palau a karmesteri porondon, míg Anna Cruz a mezőnyben végzett kimagasló munkát. Az USA ellen ugyan nekik sem volt esélyük, de joggal ünnepeltek boldogan az eredményhirdetést követően. Kihozták magukból a maximumot!

Ahogy az Egyesült Államok gigantikusai is, akikre nehéz még el nem csépelt jelzőket találni. Amikor a topon volt a koncentrációs szintjük, az ellenfelek bizony csak nyomozták a labdát. Amikor „csak” könnyedén labdázgattak, akkor is az érezte az ember, hogy azt csinálnak, amit akarnak. Amint belelkesedett volna az aktuális ellenfelük, rögtön magasabb fokozatra kapcsoltak, és már a hátukat nézte mindenki. Geno Auriemma, a UCONN emblematikus figurája remekül összerakta csapatát, megtalálva mindenkinek a maga szerepét. Ez pedig nem lehetett egyszerű egy olyan együttesben, ahol egy labda biztos nem elég. Kiváló pedagógus hírében áll, és tekintélyét megcsodálhattuk az egyik edzésükön is, ahol az ügyeletes sztárok egy szó nélkül, fegyelmezetten itták a szakvezető minden szavát. Érdekes volt látni, hogy az elmúlt évek egyik legfelkapottabb játékosa, a dobógép Diana Taurasi is elfogadta azt, hogy ebben a csapatban nem a pontszerzés az elsődleges feladata, noha biztosak lehetünk abban, hogy nem esne nehezére berámolni meccsenként vagy 30 pontot. 4,5-ös gólpassz átlaga önmagáért beszél!

Az irányítók közül Sue Bird gyors helyzetfelismerései, álompasszai és Lindsay Whalen ritmusváltásai mentek élményszámba. A palánk alatt Tina Charles minden rutinjával, míg Brittney Griner az őserővel tűnt ki. Utóbbi már a bemelegítés során zsákolásokkal sokkolta a túloldalon felsorakozó játékosokat. A 203 centiméteres, hosszú karokkal megáldott center mellett nem sok babér termett másoknak. Megkérdőjelezhetetlen volt a helye a torna legjobb ötösében, ahol rajta kívül Penny Taylor, Alba Torrens, Sancho Lyttle, és a Legértékesebb Játékos (MVP), Maya Moore foglalt helyet. Nem véletlenül hagytam utoljára a 25 éves Maya Moore-t, aki hihetetlenül sokoldalú, komplex játékos. Egyszerűen nincs gyenge pontja! Biztosan ki lehet jelenteni, hogy központi helyet kap majd a Hírességek Csarnokában, a Hall of Fame-ben, ahova a sportág nagyjait választják be. Ez azonban remélhetőleg még egy ideig nem jön el, mert ez azt jelenti, hogy sokáig élvezhetjük a játékát a parketten. Ahogy kiváló társaiét is.

Űrkosárlabda? Nem vitás!