Amikor a technika ördögéről olvasunk, gyakran hitetlenkedünk, máskor pedig egyenesen kételkedünk a leírtakban. Most jómagam jártam pórul, amikor első alkalommal jártam Telegdy György úrnál, aki 91 éves korára is egészen jó fizikai és szellemi állapotnak örvendhet. A kedves fogadtatást kihasználva több mint két órát beszélgettünk, miközben rábíztam magamat a diktafonomra. Ez lett a vesztem, ugyanis a segédeszköz elromlott, s érdemi jegyzetelés hiányában ott álltam megfürödve.

Eltelt erős másfél hónap, amíg minden követ megmozgattam, hátha ki lehet menteni az anyagot. Végül a Sony cég maximális segítőkészsége ellenére tudatnom kellett Telegdy úrral a csődöt. A MAFC egykori kiválóságának a nyilvánosság előtt is illik megköszönnöm, hogy még egyszer fogadott, így megvalósulhatott a Telegdy-interjú.

- Régen sok minden másként volt – vágott a közepébe házigazdám. – Az élsportolók sokkal inkább ismerték egymást, mint a maiak. Amikor például megszületett a második fiam, és vele sétáltunk a Stromfeld Aurél utcában - ez 1961-ben történt - akkoriban alig jártak autók az utakon. Látom, hogy jön lefelé egy szép Opel, amelyben Papp Laci ült. Lelassított és barátságosan integetett nekem, a nagy senkinek, aki hozzá képest voltam. Meggyőződésem, hogy nem tudta, ki vagyok, de mivel látott már egy-két alkalommal az edzőtáborokban, így természetesnek tartotta, hogy üdvözöljön. Igazi rendes angyalföldi vagány volt!

- Papp Laciról már beszéltünk, a kosárlabdáról még nem.

- Semmi nem véletlenül történik. Az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba jártam, ahol dr. Árvay Ferenc (becenevén „Bonzó”) volt a testnevelő tanárom. Érdekes, hogy ő korábban vívónak számított, az iskolában viszont a kosárlabda kultuszt támogatta. Minden osztálynak annyi csapata volt, ahányszor 5-6 gyereket ki tudott állítani. Nyolcadikosok hívtak az akkor alakuló Újpest Rákospalotai Atlétikai Klub (URAK) együtteséhez, amelyben olyan, későbbi kiválóságokkal játszhattam együtt, mint az utóbb újpesti válogatott labdarúgó, Kirády Ervin, vagy a kézilabdázó – későbbi szövetségi kapitány – Albrecht Miklós.

- Az URAK nem sokkal élte túl a II. világháború végét.

- Röviddel később természetesen megszűnt, helyette létrejött az Újpesti Munkás Torna Egylet (ÚMTE). Itt folytattuk, majd egy év elteltével a Goldbergerbe mentünk át, ahol a Piarista Gimnázium tanára, a rendkívül sokoldalú és igen képzett valaki, a magyar kosárlabdázás egyik legnagyobb alakja, Szilágyi Géza bácsi kezei alá kerültünk. Ő nemzetközi játékvezető is volt, és sokak számára felejthetetlen jó ember. Azután elérkezett 1948, amikor a MAFC játékosai közé kerülhettem.

- Miközben Ön vegyészmérnöknek tanult. De milyen is volt akkor a Műegyetem nagyhírű csapata?

- A MAFC évtizedeken keresztül a hazai rangsor első három helyezettje közé tartozott. Amikor odaigazolhattam, dr. Vadászi Ede, Bánkuti Béla, Tímár-Geng István és Attila mellett hátvédként és hátsó bedobóként én voltam a kezdő ötös tagja. Sokan biztosan nem hiszik el, ha azt mondom: a ciszterek gimnáziumának kisméretű, fűtetlen tornatermében edzettünk esténként másfél-két órát, hogy azután vagy megfürödtünk a jéghideg vízben, vagy csatakosan indultunk hazafelé. Másfél év után rájöttünk, hogy az altisztet lehet korrumpálni. Ezután összeadtunk alkalmanként tíz forintot, amire ő ráengedte a meleg vizet a zuhanyozóra. A csapat idővel átalakult. Vadászi és Bánkuti elmentek, jött viszont Cselkó Tibor, Borbély Pál, Lukács Béla, Marthy Tibor, még később Gabányi László és Boháty Miklós. Én egyébként 1959-ig játszottam a MAFC-ban, amely addig két egész és 1956-ban egy fél bajnokságot nyert meg.

- Arról is ejtsünk szót, hogy Ön fiatalon ott lehetett Helsinkiben, az olimpián.

- Már előzetesen együtt játszhatott a későbbi olimpiai csapat magva, méghozzá Páder János vezetésével, a berlini VIT tornáján. Kijutott a csapat Finnországba, három selejtezőt megnyertünk, de a tizenhat közül a legjobb nyolc közé nem sikerült bekerülnünk. Ott láttunk először igazi tempódobást az amerikaiaktól, az addig ismeretlen volt Európában. Mivel kiestünk, haza is küldtek bennünket, az olimpiai bizottságtól pedig egyetlen fillér jutalmat nem kaptunk. A MAFC adott 600 forintot fejenként, amitől egy szép zakót csináltattam.

- 1959-ben fejezte be a kosarazást. Hányszor volt válogatott?

- Hivatalosan hatszor, Helsinkiben ugyanis mind a hat meccsünkön pályán voltam. Volt egy lengyelek elleni ütközet, amit nem számoltak be. Egyébként pedig annak idején Budapest-válogatott és más neveken is játszottunk, gyakorlatilag válogatott meccseket. Összesen vagy 20-25 alkalommal lehettem a nemzeti együttes tagja.

- Önnek nem okozott gondot a civil életre átállás, hiszen már 1952 óta vegyészmérnökként dolgozott a Tungsramban.

- Negyven évet lehúztam egy helyen, mert a Tungsramból kivált Mikroelektronikai Vállalat gyakorlatilag leányvállaltként működött. 1992-ben onnan lettem nyugdíjas.

- Miután a játékot befejezte, nem szakadt el a sportágtól.

- Helsinki után felkértek, legyek a Tungsram alakuló csapatának edzője. Alul kezdtünk, ez hetente 1-2 edzést jelentett. Ez a feladat nem jelentett különösebb gondot számomra, hiszen a MAFC-nál három korszakos szakember keze alatt is pallérozódhattunk. Eszéki Rezső, Csányi Zoltán, majd Szabó János követték egymást, mindhármuktól sokat tanulhattam. Zoli bácsi volt az egyetlen szakember, aki a Honvéd, a MAFC és a Mávag játékosait irányíthatta. A Tungsram férfi, majd női csapatait felváltva, - olykor egy-egy év szünettel -  egészen a hetvenes évek végéig vittem, amikor az NB II-ben a 2. helyen végeztünk a Videoton mögött. Na, ez volt az a pillanat, amikor én abbahagytam. A vállalat ugyanis 18 szakosztályból csak hatot tartott meg, de ezek már profi alapon folytatták, nekem pedig ez a vonal nem hiányzott.

- Az edzősködést követően a szövetségben kapott megbízatásokat.

- Előbb elnökségi tag lettem, majd később a fellebbviteli bizottság vezetőjeként igyekeztem szolgálni a sportágat. Három doktorral is együttműködtem: Banna Valérral, Bárdossy Pállal és Laborcz Jánossal. Mellettük még a Vörös Meteor feledhetetlen játékosa, Szabó Jenőné, „Róka” volt a bizottság tagja.

- A MAFC annak idején ellenzéki klubnak számított.

- Így igaz. Ezért is kaptunk valahonnan felülről egy embert, dr. Vilmos Endrét, akit azzal a feladattal állítottak ránk, hogy felügyeljen minket, óvjon a gondoktól. A Vilmos Bandi pedig, ahogy megismert bennünket, teljesen beépült közénk, és főnök helyett a legjobb barátunk lett. Egyébként is mondhatom, hogy ott olyan jó hangulat volt, olyan baráti szálak szövődtek, melyek mind a mai napig összetartják a még élőket. Az említett csapattagok mellett feltétlenül szóba kell hoznom Bokor Györgyöt és feleségét, a világszép Bárány Máriát, akit Párizsban a Moulen Rouge igazgatója, Gyarmati úr azonnal le akart szerződtetni! Más. Mit gondol, miért telefonált éppen a napokban, megérkezése után azonnal hozzám Cselkó Tibor? Mert akarja, hogy okvetlenül találkozzunk.

- A családján belül is folytatódnak a kosaras hagyományok.

- Menyem, Bíró Anikó éveken át fix válogatott volt. Unokám, a 15 éves Zsófi pedig már évek óta versenyszerűen kosarazik. Számomra természetes módon a CSATA SK-ban kosarazik, mert ott alkot az ország egyik legjobb nevelőedzője, Tursics Sándor.

- Hozzuk már szóba másik unokáját, az úszó Telegdy Ádámot is.

- Ő egy nagyon kedves fiú, a szíve csücske, Kapás Boglárka pedig legalább annyira az. Régies szóhasználattal élve Bogi igazán aranyos fehérnép! Az egész család nagyon örül ennek a kapcsolatnak.

- Feleségével két fiút neveltek fel, akik öt unokával ajándékozták meg Önöket. Így biztosítottak a gyakori családi programok. Ha ideje engedi, mire fordít még szívesen időt?

- A legutóbbi labdarúgó világbajnokság valamennyi mérkőzését végignéztem, és most is ilyesmire készülök. Jósolni felesleges lenne, hiszen a papírforma gyakran felborul. Ki gondolta volna például, hogy a legutóbbi Eb-n Portugália végez az élen? A foci mellett természetesen a kosárlabda is érdekel, de a hazai bajnoki meccseket mind szomorúbb szívvel nézegetem, amikor meglátom a kezdő ötösöket. A magyar tehetségeknek egyre kevesebb hely jut, s ez biztosan nem jól van így.

Jocha Károly