Vajdovich György a MAFC Öregfiúknál 65 éves koráig kosarazott
22
Feb
2021
Vajdovich György a MAFC Öregfiúknál 65 éves koráig kosarazott
2021. február 22.  |  09:20
A legutóbbi hónapban a MAFC egykori kiváló játékosával, Vajdovich Györggyel beszélgethettem telefonon egy jó hosszút. Kosárlabdában egyébként Winter Ilona a csúcstartó, vele két és fél órán keresztül sikerült folyamatosan társalogni. A 84. évében járó Vajdovich Györggyel előzetes megbeszélést követően viszont „csak” egy órára volt szükség a célba érkezéshez.
 
Érdekes ember ő, aki érdekes életpályát futott be. Bár Pécsett látta meg a napvilágot, az általános iskolai éveket már Egerben élte meg. Ott tette meg hosszúra nyúlt kosárlabdás pályafutása első lépéseit is.
 
– Hatodik osztályba jártam, amikor Csányi Barna tanár úr délutáni sport-különóráin kezdtem barátkozni a sportággal. Egy évvel később már az Egri Építők leigazolt játékosa lettem, újabb egy esztendő elteltével, tehát nyolcadikos elemistaként már pályára is léphettem a megyei bajnokságban.
 
- Jöhettek a gimnáziumi évek?
 
- Jöttek is, bár koránt sem olyan egyszerűen, mint ahogy annak a papírforma szerint mennie kellett volna. Mivel édesapám a II. világháborút megelőző időszakban az Egri Érsekség jószágigazgatója volt, így én automatikusan osztályidegennek számítottam, és nem is vettek fel. Végül a középiskolát Kecskeméten, a Piarista Gimnáziumban végeztem el.
 
– A kényszer lakhely- és iskolacsere feltehetően nem befolyásolta a kosárlabdázás iránti elkötelezettségét?
 
- Természetesen nem, ott folytattam, ahol Egerben abbahagytam. A Kecskeméti Honvédban jó társaságba kerültem, ahol három NB I-es diósgyőri fiú is töltötte a katonaidejét. A meccseken állandóan bekerültem a kezdő csapatba, s mint legfiatalabbra, vigyáztak rám. 1952-ben tagja lettem a megyei ifjúsági válogatottnak. Hidegzuhanyként ért, hogy a diósgyőri srácok leszerelése után megszűnt a csapat.
 
– Újabb átszállás következett...
 
- A 2020-ban 89 éves korában meghalt Guóth Iván hívására átigazoltam a Kecskeméti Bástyába. Közben a piarista gimnazisták csapata egyre jobb lett, hiszen együtt játszottunk Weidinger Dezsővel és Lipták Tibivel is. Iván szakmai vezetésével 1956-ban a megnyertük a Középiskolák Országos Kosárlabda Bajnokságát.
 
– Származási besorolása az egyetemi felvételinél is megtette a hatását.
 
– Hiába érettségiztem kitűnőre, a rendszer továbbra is figyelemmel kísért. Számomra természetes módon nem vettek fel 1956-ban a Kertészeti Egyetemre, az indok pedig a szokásos „helyhiány” volt. Reménytelenségben telt hetek után, a nyár folyamán valahonnan megtudtam, hogy a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karán pótfelvételi lesz. Jelentkeztem, s feltehetően az akkori ingatag politikai helyzet hatására felvételt nyertem.
 
- Akkoriban az egyetemistáknak saját tanintézményük sportkörében kellett sportolniuk.
 
– Érdekes módon először az Állatorvostudományi Egyetem Csányi Sanyi bácsi vezette szakosztályában edzettem és versenyeztem, s csak két évvel később hívott a MAFC-ba az akkori edző, Vadászi Ede. Tudom, többeknek gondjai voltak vele, én viszont egy rossz szót sem szólhatok, hiszen engem kimondottan támogatott.
 
– Az 1959-es évből is kellemes emlékeket őriz...
 
- Igen, ekkor történt meg az, hogy életem első igazi rangadóján, a Honvéd ellen mindjárt a kezdő csapatban léphettem pályára.  Így együtt játszhattam a régi, nagy öregekkel, Telegdy Gyurival, Bokor Gyurival, Borbély Palival és Timár-Geng Pistával is. Ugyanezen év májusában utazhattam először külföldre, konkrétan a Szovjetunió tagállamába, Lettországba. A fővárosban, Rigában játszottunk, ahol sajnos kikaptunk. Júniusban tagja lettem az utánpótlás-válogatottnak, ebben a korosztályban az NDK-ban volt az első szereplésem. Ez év nyarán a főiskolai válogatottba is bekerültem, és játszhattam is a torinói Főiskolai Világbajnokságon, ahol negyedikként zártunk.
 
- A felsorolásból már csak a „nagyválogatottság” hiányzik.
 
– 1959 ősze ezt az előrelépést is meghozta. Ráadásul az akkoriban nagy dolognak számító nyugati túrán debütálhattam, méghozzá Svájcban, Páder János kapitánysága alatt. Az ugyancsak általa alakított, az 1960-as olimpiára készülő keret tagja lettem, de sajnos nem jutottam ki az olimpiára. Akkor még a régi, nagy öregek adták a nemzeti együttes gerincét, a fiataloknak leginkább még várakozniuk kellett.
 
- Az elmaradt olimpiai szereplés nem szegte kedvét?
 
- Egyáltalán nem, más lett a gond. 1961 januárjában gerincsérvem lett, így elég nehéz két év következett. Bár Tatán még részt vettem az Eb-re készülő edzőtáborban, de nem gyógyultam meg, így lemaradtam a belgrádi Európa-bajnokságról. Tavaszra valamit javult az állapotom, és még a szófiai Főiskolai Világbajnokságon is játszottam, itt is negyedikek voltunk. Novemberben az ukránokkal következett két válogatott meccs, de a második után már nagyon bicegtem. Decemberben befeküdtem a János Kórházba, műteni akartak, de nem engedtem. Helyette három hétig a hévízi Reuma Kórházban kezeltek. A sok úszás és súlyfürdő végre segített, a következő ősztől már visszatérhettem. Újból válogatott kerettag lettem és részt vehettem a wroclavi Európa-bajnokságon, ahol megint a negyedik helyen végeztünk.
 
– Játékát, játékkedvét alapvetően meghatározták azok, akikkel a MAFC-ban együtt szerepelhetett?
 
– Előbbről kezdeném. Az egyetemi évek alatt diáktársaim rengeteget segítettek, hiszen a sport sok időmet elvette. Például helyettem jegyzeteltek az előadásokon. Abban az időben a műszaki egyetemen a kosárlabda különösen népszerű volt, egy MAFC-Honvéd rangadón a fél egyetem szurkolt nekünk. A későbbiekben is sok előnye volt a sportmúltamnak, hiszen a szakmában emiatt is rengetegen ismertek. A MAFC-ban olyan társakkal játszhattam együtt, mint Gabányi Laci, Boháti Miki, Pólik Gyuri, Tuboly Jancsi, Kangyal Tibi, Prieszol Józsi, Korányi Laci, Kulcsár Gabi, Dankó Jenő és még sokan mások. Meg kell emlékeznem edzőimről is. Szabó Dzsoni bácsiról, Vadászi Edéről, Verbényi Jóskáról és Szegedi Laciról is, hiszen ők is részesei voltak a MAFC-ból 1969-ben történt visszavonulásomig ott szerzett élményeimnek. A műegyetem csapatában ugyanis eddig játszottam: 31 évesen, a második gyermekem születésekor nehéz szívvel, de abbahagytam a versenyszerű sportot.
 
– Ám ez a búcsú még messze nem bizonyult véglegesnek.
 
- Ettől a játéktól nem lehet csak úgy megszabadulni. Ezért amikor a gyerekek már nagyobbak lettek, újból elkezdtem edzeni a régi MAFC-os fiúkkal. Előbb a Volánban játszottam két évet, a második évben NB II-esek lettünk. Akkor úgy éreztem, direkt MAFC-öregfiú csapatot kell alakítani. Velük a Budapest Bajnokságban indultunk. és azt hosszú éveken keresztül meg is nyertük. A kosarazás heti egy edzést és a meccset jelentette. A csapatot az idők folyamán a mindenkori felnőtt csapatból lassan kiöregedő MAFC-játékosok erősítették. Azt hiszem, elég sokáig kitartottam, hiszen a játékot 2002-ben, 65 évesen hagytam végleg abba.
 
– Hosszú pályafutására visszagondolva, kiket emelne ki külön?
 
– Mindenkivel jóban voltam. A 46 éves korában elment Gabányi Laci temetésén én mondtam a búcsúbeszédet... Az ellenfeleim közül Greminger Jánost kell kiemelnem, aki ellen nagyon kemény csatákat kellett megvívnom.
 
– Vajdovich Györgyről mit tudhatunk még?
 
– Az 1961-ben volt diplomázást követően előbb művezetőként dolgoztam, majd a Csőszerelőipari Vállalatnál főtechnológus, később a Vállalati Tanács elnöke lettem. Közben három szakmérnöki diplomát is megszereztem, számos szakkönyv írója, társszerzője vagy lektoraként nívódíjat is kaptam. Végül a Minőségbiztosítási Intézetet és a Vállalkozási Osztályt vezettem. 1965-ben megkötött házasságomból két gyermekünk született, akik révén ötszörös nagyszülők vagyunk. Mindketten az általunk szorgalmazott nyelvtanulás eredményéből élnek.
 
– Nyugdíjas éveit a családi együttléteken kívül mi minden tölti ki?
 
- Sokat utazunk itthon és külföldön. Kiállításokra és hangversenyekre járunk, várjuk a külföldön élő gyerekeink és unokáink gyakori látogatásait. A tévében sok sportműsort nézek alapvetően mindenevőként, de az NBA küzdelemsorozata és a Barcelona labdarúgói az átlagnál is jobban érdekelnek.
 
Jocha Károly

Megyei szövetségek