Már csak pár nap, és kezdetét veszi a berlini női világbajnokság, ahol 1998 óta először ismét ott lesz a magyar válogatott. Az akkori, szintén németországi vb-n 10. helyen végző nemzeti csapat vezéregyéniségével, a magyar kosárlabdázás ikonikus alakjával, Károlyi Andreával beszélgettünk a '98-as vb emlékeiről, a WNBA-legendákból álló Dream Team legyőzéséről, a nemzetközi kosárlabda szerkezeti átalakulásáról, a magyar válogatott esélyeiről, valamint a játék iránti elnyűhetetlen szeretetéről.

Vb-emlékek és a dél-koreai átok

Már csak pár nap és kezdetét veszi a berlini női világbajnokság, ahol a 16-os mezőnyben 1998 óta először ott lesz a magyar válogatott is. Te ott voltál abban a csapatban, amely utoljára - az ideihez hasonlóan akkor is Németországban - vb-n szerepelt, és a vezetéseddel 10. helyen végeztetek a csoportból való továbbjutás után. Ehhez érdekesség, hogy akkor is a koreaiakat kellett legyőzni, akik szeptemberben is a mieink ellenfelei lesznek. Ha visszagondolsz magára a viadalra, te is úgy érzed, hogy az a társaság akkor ott kihozta magából a maximumot? Az akkor és azóta is kosárlabda-hatalomnak számító kínaiakat is sikerült legyőzni...

Igen, abszolút. Így visszagondolva is azt mondhatom, hogy kihoztuk magunkból a maximumot, mert arra a világbajnokságra utaztunk ki először úgy, hogy már Rátgéber Laci volt a vezetőedző, és nem Killik Laci bácsi jött velünk. Az idősebbeket, Nagy Dórát, Csák Magdit, Balogh Bubut, Németh Ágit már kihagyták a csapatból, és csak fiatalokkal voltunk kint. Szerintem nagyjából Kalmár-Nagy Dóri volt a maga 27 évével a legidősebb játékos, aki kint szerepelt velünk. Amellett, hogy az első körben csak Dél-Koreát tudtuk megverni, szoros meccseket játszottunk mindenkivel. Most a Rádiónál dolgozom, és megkértem L. Pap Istvánt, hogy szedjen le nekem akkori újságcikkeket, és tényleg fantasztikus volt visszaolvasni azt, hogy mennyire megélte itthon is mindenki azt, ahogyan kint játszani tudtunk. Rátgéber Lacinak is minden meccs után volt egy hosszabb értékelése és osztályozta az mérkőzést. Amikor a braziloktól kikaptunk úgy, hogy pár perccel a meccs vége előtt még vezettünk – a dél-amerikaiak azelőtt még vb-t is nyertek 1994-ben –, akkor azt a meccset 5-ösre osztályozta úgy, hogy kikaptunk a végén. Úgyhogy igen, bátran állítom, hogy kihoztuk belőle a maximumot. Az első három ment tovább a csoportból, és azzal, hogy Dél-Koreát megvertük, bekerültünk a továbbjutó háromba, majd egy újabb hármassal egy hatos csoport alakult ki. Ott kerültünk össze például Ausztráliával, akiktől nagyon kikaptunk, de ez sem épített le minket, mert ezután jött a Kína elleni meccs, amit hosszabbításban nyertünk meg. Pont nemrég néztem egy statisztikában, hogy 45 percet töltöttem a pályán azon a meccsen! Nagyon-nagyon jó élmény volt, és azzal, hogy a lányok most kijutottak, bennem is abszolút felhozták ezeket az emlékeket. Visszakerestem annak a vb-nek az oldalát, és szuper jó volt ezeket újra látni.

Visszagondolva az akkori mezőnyre, óriásit változott Európa kosártérképe, hiszen az 1997-es hazai rendezésű EB-n, ahol a top 6-ba kerüléssel kvalifikáltatok a vb-re, még a litvánok nyertek a szlovákok elleni döntőben – őket a világbajnokságon kis híján sikerült is elkapni –, a jelenleg a kvalifikációból is kizárt oroszok lettek bronzérmesek, a spanyolok ugyan akkor is jók voltak, de a most bombaerős kosárnemzet franciák például ki se jutottak a vb-re.

Igen, átrendeződött, ez tény. Menet közben azért voltak olyan csapatok, akik nagyon megerősödtek. Gondolok itt a cseheknek arra az aranygenerációjára, akik utánpótlás vb-t nyertek Horákovával (később ismert, férjezett nevén Hamzova – a szerk.). Ők annak idején a Brno színeiben Euroligáztak, és később még Eb-ezüstérmet, majd aranyat is nyertek felnőttben. Úgyhogy igen, sajnos-nem sajnos átrendeződött a mezőny. Ez valahol velejárója az ilyen sportoknak: akik tudnak ebbe kellő mindent belerakni – mert ehhez nem csak pénz kell, de az is nagyon fontos alapja ennek, hanem energiát, szakértelmet, a játékosok oldaláról pedig kellő motivációt –, azok folyamatosan ott tudnak lenni. Akiknek egy-kettő hibádzik ezekből, az kikerül időlegesen a vérkeringésből.



A WNBA és győzelem a Dream Team ellen

A vb-n te hoztad a legjobb dobóátlagot úgy, hogy a fiatalabbak közé tartoztál, és '99-ben a Fradival a női Dream Teamet is megvertétek egy bemutató meccsen, akik előtte és utána megnyerték az olimpiát, majd az Euroligában is érmet szerző PVSK húzóembereként tetted le a névjegyed. Nagy Andrea és Iványi Dalma ráadásul korán bekerültek a női profi liga vérkeringésébe. Nem merült fel benned az akkor, 1997-ben frissen induló WNBA megcélzása?

Felmerült, amikor az a Dream Team elleni meccs volt, ahol megvertük őket 3 ponttal – és ehhez mindenképp meg kell említeni, hogy az tényleg Dream Team volt, mert aki élt és mozgott az amerikai válogatottban, az mind jelen volt. Egyébként az a mérkőzés utána soha sehol nem szerepelt náluk a történelemkönyvekben... Amikor két évvel később jöttek Magyarországra és megint játszottunk velük, hoztak egy kiadványt az elmúlt évek mérkőzéseiről, ez valahogy kimaradt a sorból. Akkor a meccs után egy nagyon rövid időre – és szerintem az is csak azért volt a fejemben, mert mások mondták, hogy na, most biztosan felfigyeltek rád és megkeresnek – elgondolkodtam ezen, de megmondom őszintén, engem igazából soha nem vonzott a WNBA. Nem tudom miért, de valahogy én mindig ebben az európai kosárlabdában tudtam magam elképzelni, és férfi vonalon is sokkal jobban szeretem az európai kosárlabdát.

Kicsit mesélj nekünk arról a Lisa Leslie-ék ellen 73-70-re megnyert csodaszerű mérkőzésről. Visszaemlékezve hogyan mutatnád be a meccs körülményeit, előzményeit, utóéletét, és te magad hogyan élted meg ezt az egészet a pályán?

Az a Ferencváros 100. születésnapjára volt szervezve, vagy legalábbis beleillett abba az eseménysorozatba, mert az amerikaiak akkoriban járkáltak Európába felkészülési meccseket játszani, és ez nekünk nagyon jól jött. A meccs előtt szerintem senkinek nem fordult meg a fejében az, hogy mi itt ma győzhetünk is. Emlékszem, teltház volt, óriási hangulat, és valahogy az első pillanattól kezdve annyira flow-ban játszottunk végig... Már néztem vissza azt a meccset azóta, mert hál' Istennek megvolt DVD-n, meg már a neten is meg lehet találni. Bár nem azt mondom, hogy éretlen 20 évesek voltunk, mert ez nem igaz, de tényleg nem voltunk idősek, a meccs pedig 1999 elejére esett. Egy olyan flow-ban játszottunk végig, ami tényleg nagyon extra volt, és amikor ott voltunk a végjátékban, ők pedig próbáltak mindent elkövetni, még valahogy akkor is vitt minket ez előre. Amikor lefújták a meccset, az óriási volt! Lufihegyek voltak a pályán, berohantak az emberek, nagyon-nagyon jó érzés volt. Ezt szerintem utólag tudtam értékelni, vagy egyáltalán felfogni és elemezni, hogy mit ért az a teljesítmény ott. Abban biztos vagyok, hogy amikor feldobták a labdát, nem volt olyan gondolat a fejemben, hogy na, most megmutatom nekik, mit tudok, hanem egyszerűen csak élvezni akartuk a meccset. Azt kell mondjam, szerencsém is volt, tuti jól edzettem is, értelemszerűen nem keveset, de kaptam a Jóistentől egy olyan dobókészséget, amit tudtam fejleszteni és használni az egész pályafutásomban, és ezt még az amerikai válogatott ellen is ki tudtam használni. Emlékszem, volt egy olyan tempó a bal oldalról, nullszögből, hogy labdavezetésből felugrottam, és felugrás közben realizáltam, hogy hoppsz, már a palánk mögött vagyok! Nem normál dobótechnikával, hanem csak kiraktam a jobb kezem, eldobtam, és beesett! Az a dobás annyira szürreális volt egy amerikai válogatott ellen, hogy tökéletesen leképezte az egész meccset: egyénileg és csapatilag is egy ilyen önkívületi állapotban tudtunk játszani.

Ha már női NBA: a 30. szezon megy jelenleg a tengerentúlon. Hogyan látod a liga evolúcióját, mi az, amit szeretsz benne, és mi az, amin esetleg változtatnál?

Ez érdekes. Azt nagyon jól eltalálták szerintem, hogy nyárra van időzítve. Ha ez egy időben menne a férfi ligával, akkor nem igazán érdekelne sokakat. Azt nem tudom, milyen hatása lesz az európai kosárlabdázásra, mert a tendencia, amit most látok, Európára nézve nem jó. Az, hogy az egyetemek már fizetnek a játékosoknak, illetve beindult az Unrivaled liga is, azt eredményezi, hogy sokkal kevesebb minőségi játékos jön át ide játszani. Így a középszerűbb európaiak értéke megy fel és mennek külföldre, úgyhogy országonként nem vagyok biztos benne, hogy ez a tendencia jó. Látva akár az utánpótlás Eb-ket is, szerintem a színvonal elmarad a jó pár évvel ezelőttitől. Caitlin Clark megjelenése ugyanakkor nagyon sokat lendített az egész WNBA-n, az ő érkezésével ugrott nagyot a nézőszám is. Nekem a WNBA is kicsit olyan, mint a férfi liga: az igazán izgalmas meccsek majd a vége felé jönnek, addig ez egy futok-dobok játék és jelentős része cicaharc. Ami Caitlin Clark körül megy, az nem feltétlenül tesz jót az egész sportágnak. De nekünk ebből is, meg az egyetemi évekből is kifejlődött egy Juhász Dorkánk, aki hál' Istennek volt, és ki tudta vinni a csapatot a vb-re most. Lehet benne jót találni, de ha engem személy szerint kérdezel: inkább az európai kosárlabda!



Így állunk jelenleg: a válogatott és a nemzetközi trendek

A Völgyi-hölgykoszorú már négy embertől elbúcsúzott egészségügyi okokból, de a végleges 12-es keret kihirdetése még várat magára (az interjú augusztus 31. előtt készült – a szerk.). Te hogyan látod az eddigi információk alapján, ebben a csoportban, illetve a 16-os mezőnyben milyen elvárásokat és célokat lehet vagy kellene megfogalmazni?

Úgy gondolom, ha reálisan nézzük, ebben a csoportban Dél-Koreát meg tudjuk verni. Ha Dél-Koreát megverjük, és tegyük fel, a franciák meg Nigéria is megveri őket, akkor már továbbléptünk a csoportból. Természetesen az ember mindig minden meccset meg akar nyerni, de az, hogy 28 év után kijutsz egy világbajnokságra, és ott akár csak egy meccset is tudsz nyerni, annak igenis tudni kell örülni, hogy legalább egy lépést tudtunk kint tenni. Nem gondolom azt, hogy a franciákat meg tudnánk verni – de cáfoljanak rám a lányok –, és Nigériát is nagy falatnak érzem. De ha azt a flow-t ők is tovább tudják vinni, ami Isztambulban megvolt náluk, akkor akár csoda is történhet. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy Dombai Réka kiesett a rotációból, mert ő Isztambulban is ponterős tudott lenni. Nincs könnyű helyzetben Völgyi Péter. Dubei Debi lemondta, Toman Petra Amerika miatt nincs itt, további két játékos pedig a válogatottban sérült le. Ez biztosan rossz szájízt hagy, hogy emiatt kell lemaradniuk a világbajnokságról, mert bárkinek, aki ott jelen lesz – legyen az néző, tisztségviselő, játékos vagy stábttag –, ez óriási élmény lesz.

Nagyon érdekes jelenség, hogy vannak válogatottak, mint a németek vagy a belgák, amely országok nemzeti bajnokságai és klubcsapatai nem tartoznak a kontinens elitjébe, mégis ott vannak a nemzeti csapattal az Eb-k és vb-k éremesélyesei között. Más nagyon erős bajnokságok – például a török, de korábban a magyar is ide tartozott – nemzeti válogatottjai pedig nem tudnak ebből annyit profitálni, hogy ilyen szintre emelkedjenek ebben a mezőnyben.

Igen, ez a két válogatott nagyon érdekes. Nem tudom, mennyi az összefüggés, de annak idején volt egy belga csapat az Európa-kupában, amely lényegében maga a válogatott volt, hétvégére meg mindenki visszament a saját klubjába. Lehet, hogy ez is nagyban hozzájárult a fejlődésükhöz. A németeknél pedig – ez csak egy teljesen saját megérzés – lehet, hogy az Amerikába, egyetemre delegálós részt azzal, hogy Dirk Nowitzki a szövetség elnöke, sokkal jobban tudják menedzselni. A kimenő játékosok szerintem sokkal jobban szem előtt vannak tartva a német szövetség oldaláról, és ezáltal lett egy bombaerős válogatottjuk, nemcsak felnőtt vonalon, hanem utánpótlásban és 3x3-ban is. A Párizsban olimpiai bajnok 3x3-as csapatukat mi még '21-ben simán megvertük. Úgyhogy ha valakitől lehet és kell tanulni, az mindenképpen a német vagy a belga modell.

Merre tart a női nemzetközi kosárlabda a te megítélésed szerint akkor, amikor a kiemelkedő finanszírozású orosz csapatok már fél évtizede nem részesei a nemzetközi vérkeringésnek, az olasz vagy a magyar élvonalban finanszírozási problémák miatt az utóbbi években klubok szűntek meg, de a finn vagy a portugál utánpótlás eközben ritmust váltva közeledik az elit felé?

Ez pontosan rákapcsolódik arra, hogy átrendeződik minden. Ez egy folyamatos dolog: jönnek fel csapatok, mások kevésbé lesznek jók. Feljönnek a finnek és a portugálok, akik eddig semmilyen erőt nem képviseltek. A finneknél ehhez elengedhetetlen egy olyan center, mint Kuier, aki óriási lökést adott nekik. De akkor nekünk meg ott van Juhász Dorka, aki szintén óriási lökést adott már Isztambulban is. Az ő vb-teljesítményére nagyon kíváncsi leszek, mert szezon közben egy Galatasaray-ból érkezett, ahol extra húzóember és Euroliga MVP lett. Most viszont a WNBA-ből jön, ahol sokkal kisebb szerepe van, mint a Galatában. Kíváncsi leszek, hogyan tudja átmenteni azt a játékot, ami hónapokkal ezelőtt jellemezte.



Szeretet, K8 és jövőbeli tervek

A mai napig aktív vagy, és részese vagy a nemzetközi tornáknak, eseményeknek játékosként a korábbi legendákkal. Honnan ered a kosárlabda ilyen fokú szeretete a számodra?

Ez nálunk alapvetően családi hagyomány. A sport szent dolog volt, a családom minden tagja a mai napig imádja a sportot, legyen az bármilyen. Ha valaki tényleg szereti csinálni, amit csinál, és nem pusztán pénzkereseti lehetőséget lát benne, akkor később is ugyanígy áll hozzá. Kimondani is borzasztó, hogy 51 éves elmúltam, és még mindig élvezettel megyek meccsekre. Ehhez kell egy olyan fantasztikus társaság is, mint a K8-as csapatunk, ahol emberileg is nagyon megtalálta egymást ez a nyolc ember. A válogatottnál is ezt látni most: szeretik egymást, jó a hangulat. Völgyi Peti nagyon jó abban, hogy megtalálja az egyensúlyt, amikor a jó hangulat nem megy a munka rovására. Nálunk is a kosárlabda a ragasztója ennek a társaságnak. Ez egy önmagát erősítő folyamat: megvan a kosárlabda, tudjuk élvezni, ez hozza a jó hangulatot, ami által még tovább tudjuk élvezni a játékot. Hogy meddig csináljuk? Amíg az ízületeink bírják! De mindig mondom a lányoknak, amikor nagyon idős kosarasokról látok képet: ha ebben a koromban még mezt szeretnék húzni, akkor lőjetek le!

Tervezed-e, hogy klub szinten is tevékeny részese légy még a későbbiekben a magyar kosárlabda utánpótlásának nevelésében, mentorálásában?

Megmondom őszintén, én nagyon régen kikerültem az 5-5 elleni kosárlabdából, már 15 éve nem vagyok benne. Úgy alakult az életem, hogy az elmúlt 15 évben nem is volt sok megkeresésem az 5x5-ös vonalról. Debrecenben Becsky Pistiék hívtak többször is, hogy legyek a női szakosztály vezetője. Ám a családom budapesti, a gyerekem itt jár iskolába, a férjem itt dolgozik. Amíg sportoltam, az én karrierem volt a központban, de miután abbahagytam, a prioritások átrendeződtek, így egy vidéki munka nem pálya. A 2016–17-es szezonban egy évet Győrben voltam Völgyi Peti mellett, de az is ingázós év volt, azt pedig nem lehet igazán jól csinálni úgy, ha nem vagy jelen napi szinten. Úgyhogy nem tudok erre határozott igen-nem választ adni, mert ha nincs érdeklődés, akkor nincs mire válaszolni.

Fotó: fradi.hu, Tóth Zsombor, kosar.blog.hu, Kovács Péter