Napra pontosan tíz évvel ezelőtt vette kezdetét az a felejthetetlen Európa-bajnoki selejtezősorozat, amellyel a magyar férfi felnőtt kosárlabda-válogatott 18 esztendőnyi szünet után kiharcolta a kontinensviadalon való részvételt, kilenc éve ezen a napon pedig már a kolozsvári parketten pattogott a labda az Eb 24-es mezőnyében. A nemzeti csapat évtizedes sikergenerációjának alapemberével, Vojvoda Dáviddal beszélgettünk a történelmi kijutásról, a Ivkovics Sztojan fémjelezte korszak sikerreceptjéről, a kolozsvári és isztambuli csatákról, a nemrégiben meghozott nehéz visszavonulási döntéséről, valamint a magyar kosárlabdázás jövőjéről.

A 0–4-es pofontól a 16 pontig – A rögös út az Eb kapujáig

Napra pontosan tíz éve és egy napja kezdődött az az Eb-selejtező sorozat, ahol a britekkel, macedónokkal és a luxemburgiakkal egy négyesbe sorsolva a kvartett győzteseként kvalifikált a magyar férfi felnőtt válogatott az aktuális Európa-bajnokságra, 18 esztendőnyi szünet után. Ráadásul maga a kontinensviadal pontosan 9 éve ezen a napon rajtolt el a nemzeti együttesünkkel a 24-es mezőnyben. Amikor 19 éves korodra már stabil tagja voltál a válogatottnak, gondoltad volna, hogy még ennyit kell várni az első felnőtt Eb-dre? Már a 2015-ös viadalról is csak pár ponttal maradtunk le egy körbeveréssel....

Kezdjük az elejével, mert akik emlékeznek rá, tudják: még a Báder Mártonék fémjelezte érában kezdtem a nemzeti együttesben. Ott eltelt két vagy három év – Mészáros Lajos és Dzunics Braniszlav szakmai irányításával –, és Báder Márton utolsó válogatott évében összejött egy olyan selejtezőcsoport, ahol Portugália, Finnország és mi szerepeltünk. Arra a nyári selejtezőre visszatért hozzánk mindenki: jött Báder Marci, Obie Trotter, nevek alapján egy kifejezetten bombaerős válogatott állt össze 2010 környékére. Ebben a háromcsapatos csoportban két kiadó hely volt a 2011-es Európa-bajnokságra. Úgy gondoltam, ott lehetett volna az első igazi esélyem kijutni a kontinensviadalra, ám azt a kvalifikációt 0–4-gyel zártuk: a finnek kétszer vertek meg minket, és a 35 éves átlagéletkorú portugálok is oda-vissza felülmúltak bennünket. Abszolút úgy készült a közvélemény és a szövetség is, hogy abból a hármasból simán továbbjutunk, még a hivatalos öltönyöket is elkészíttették nekünk előre. Aztán kaptunk egy akkora pofont azzal a 0–4-gyel, hogy azt sem tudtuk, melyik rendezvényen vagyunk.

Ezt követte a Rátgeber László-féle éra, amikor nem volt igazán esélyünk a teljesítményünk alapján, még Ausztriától is kikaptunk, majd Ivkovics Sztojan vette át a csapatot 2014-ben. Ahogy mondod, a 2015-ös Eb-selejtezőjében mindössze két ponton múlott a bravúr. Szolnokon 16 ponttal vertük meg a cseheket, miközben 17-tel kellett volna nyernünk a kvalifikációhoz. Bár az akkori kijutás még a csoda kategóriájába tartozott volna, mert reálisan senki nem számított rá, hogy karnyújtásnyira kerülünk tőle, mégis megmutattuk a bennünk rejlő potenciált.

A kvalifikáció során az első kalapból húzott, korábbi nagy macedón válogatott maradványcsapatát és a Ben Gordonnal felálló briteket is oda-vissza tudtuk verni, sokszor szenzációs játékot bemutatva. Akkor életed formájában vitted a szintén a peakjében lévő Hanga Ádámmal karöltve a csapatot, és 6–0-val abszolváltátok a feladatot. Mi kellett ahhoz, hogy abban a pár hétben ennyire összeálljon Ivkovics Sztojan  válogatottja?

Az ominózus 2016-os selejtezőben Hanga Ádi újra csatlakozott hozzánk, és egy elképesztően magabiztos sorozatot produkáltunk. Titokban persze reménykedtünk a sikerben, de a 6–0-s menetelés azért nem volt előre kőbe vésve. Nagyot küzdöttünk az angolokkal, Luxemburg ellen, valamint az első kalapos macedónokkal. Végül mi és a britek jutottunk ki, míg a macedónok elbuktak.

Egy nagyon-nagyon jó társaság jött össze azon a nyáron, kiváló felkészüléssel a hátunk mögött. Mindenki pontosan tudta a helyét és a szerepét a rendszerben. Hanga Ádin kívül nem volt olyan nagy sztárunk, aki európai szinten elismert, meghatározó játékosnak számított volna a nemzetközi elitben. Ádi mellett én is fontos szerepet töltöttem be, de ő képviselte a legmagasabb európai szintet. A csapaton belüli hierarchia fantasztikusan működött: senki sem akarta a saját érdekeit a másik vagy a kollektíva elé helyezni. Mindenki alárendelte magát a közös célnak, önzetlenül segítve a másikat. Lehet, hogy egyéni tehetségben vagy nemzetközi kaliberben nem tartoztunk Európa szűk elitjéhez, de csapategységben, kohézióban bátran kijelenthetem, hogy a legszűkebb elithez tartoztunk. Ezért születhetett meg a 2017-es Eb-szereplés.



A szolnoki nemzetközi iskola és az Ivkovics-doktrína

Akkoriban Hanga Ádám az Euroliga szintjén is felemelkedőben volt, Rosco Allen személyében szintén volt nemzetközileg magas szintű ligában játszó fiatal, Perl Zoltán is az olasz élvonalban pattogtatott, ti pedig a szolnokiakkal már évek óta az Adria Ligában, a Bajnokok Ligájában, az ULEB Európa Kupában, valamint korábban a EuroChallenge sorozatban szereztetek jelentős, minőségi nemzetközi tapasztalatot. Mondhatjuk, hogy ez a társaság így ekkorra érett igazán össze a válogatott szintjén is ütőképes együttessé?

Abszolút elmondható. Ádi már az európai elitben pallérozódott, Rosco Allen a spanyol élvonalban edződhetett, Perl Zoli pedig nagyon fiatalon kiment Olaszországba megtapasztalni a nemzetközi kosárlabda ritmusát. Mi a Szolnokkal ekkor már két-három éve kőkeményen nyomtuk az ABA Ligát, felvonultunk a Bajnokok Ligájában, a EuroCupban, korábban pedig EuroChallenge Final Fourt játszottunk. Aki abban a Szolnokban megfordult, vagy a légióséletet kóstolta, folyamatosan európai szintű terhelést kapott. Ráadásul a keret tagjai a legérettebb kosárlabdázó korba léptek, így minden feltétel adott volt egy sikeres Európa-bajnoki szerepléshez.

Tudatosan úgy utaztunk ki a kontinensviadalra, hogy pontosan kijelöltük a számunkra élet-halál kérdéssel felérő célpontokat: a Csehország és a Románia elleni mérkőzések álltak a fókuszunkban. Bár a csoportban ott voltak a horvátok, a montenegróiak és a spanyolok is, az egész nyári felkészülést erre a két kulcsmeccsre hegyeztük ki. Szlovéniában a felkészülés során kikaptunk a csehektől vagy 30 ponttal egy tornán, de ott egyetlen éles fegyverünket sem mutattuk meg nekik. Valami teljesen új taktikai repertoárral készültünk a tétmeccsre.

Mik voltak Ivkovics mester legfőbb elvei a jól működő csapat kialakítása és fenntartása kapcsán?

Sztojannál a hierarchia szent és sérthetetlen volt. Mindenki beállt a sorba, mindenféle sztárallűr nélkül kosárlabdáztunk, és pontosan kikristályosodtak azok a taktikai fegyvereink, amelyekkel sikeresek lehettünk. Fantasztikusan felkészültünk az ellenfelekből; a védekezésünk mindig brutálisan rendben volt, így érdemi meglepetést senki sem tudott okozni nekünk a parketten. A magasabban jegyzett sztárcsapatok nyilván le tudtak minket győzni, de egyetlen ellenfélnek sem adtuk olcsón a bőrünket.

Abban az érában a velünk azonos képességű vagy a papíron valamivel erősebb, jobb nevekből álló középcsapatokat kivétel nélkül megvertük. Ez a tökéletes együttműködésnek és a közösség erejének volt köszönhető. Mindenki élményekkel telve, örömmel érkezett a válogatott edzőtáborába. Évek óta együtt játszottunk, a kispad pedig szó szerint együtt élt a játékkal: ha visszanézünk egy-egy Eb-jelenetet a neten, láthatjuk, hogy egy-egy sikeres akció vagy kosár után az egész cseresor egy emberként ugrott fel ünnepelni. Ez a fajta izzó csapategység és egymásért küzdés az, ami a siker garanciája volt.

Tűzkeresztség Kolozsváron: Csehek és románok feletti diadal

Ha visszaemlékszel a pillanatra, amikor kisorsolták az Eb-csoportot, mi ugrott be először az ellenfeleket látván?

Bár az akkori többi csoport összetételét így utólag már nem tudnám felidézni, azt azonnal láttuk, hogy a mi hatosunkban brutális erők vonultak fel. A horvátok és Montenegró papíron fényévekkel előttünk jártak. A horvát keretben Bojan Bogdanović, Dario Šarić és Euroliga-sztárok sora szerepelt, míg a montenegróiaknál a Nikola Vučević és Bojan Dubljević fémjelezte brigád képviselt félelmetes erőt. A spanyolokról nem is beszélve: ők a világ élvonalát jelentették, a Pau Gasol vezette gárda az Eb legfőbb attrakciója volt.

A csehekről viszont tudtuk, hogy Jan Veselý hiányában a csapat esze és motorja Tomáš Satoranský. Ha őt ki tudjuk kapcsolni, van esélyünk. Románia ellen hazai pályán játszani papíron nehéz feladatnak ígérkezett a közeg miatt, de tudtuk, ha erre a két meccsre maximálisan felkészülünk, megverhetjük őket, ami automatikusan továbbjutást ér.

A horvátok és Montenegró elleni vereségek semmilyen törést nem okoztak a társaságban. A Montenegró elleni meccs utáni pihenőnapon a hotelben és az edzésen már mindenki kizárólag a csehek elleni derbire fókuszált. Tudtuk, hogy az a vízválasztó: ha ott nyerünk, karnyújtásnyira kerül a nyolcaddöntő. Kint elképesztő magyar szurkolósereg teremtett leírhatatlan hangulatot, és sikerült is megcsinálnunk a bravúrt.

Az Európa-bajnokságon a csapat legjobb pontátlagát (16) és a legjobb hasznossági indexét is te produkáltad, aminél leginkább a kiegyensúlyozottság és a megbízhatóság szembeötlő. Mi kellett ahhoz, hogy ahogy amúgy a klubcsapatodban és azokban az években a válogatottban is nem csak, hogy a képességeidnek megfelelően, de állandóan egy nagyon magas padló felett tudj produkálni a legforróbb szituációkban is?

Tisztában voltam vele, hogy nemcsak a Szolnokban, hanem a nemzeti csapatban is kulcsszerepet szán nekem Sztojan, és ezt a játékostársaim is teljesen elfogadták. Amikor Ádi hiányzott, én voltam az első számú opció a támadásokban; amikor pedig ő is a parketten volt, természetesen mindenki elismerte az ő előszámú játékosi státuszát, de én végig a válogatott egyik alappillére maradtam.

Életem első Európa-bajnokságán hatalmas önbizalommal és energiával léptem pályára. Végre kikerültem a legfőbb nemzetközi színpadra, ahol az egész világ minket figyelt. 120 fokos üzemi hőfokon pörögtem minden egyes másodpercben, teljesen mindegy volt, ki jött szembe az ellenfélnél. Nagyon jól sikerült a torna, és meggyőződésem, hogy ha akkor nincs élő szerződésem a Szolnokkal, szinte biztosan felfigyelnek rám a tehetősebb európai klubok is.



A csehek elleni kulcsgyőzelem kapcsán sokaknak Hanga Ádám 31 pontos, extra teljesítménye ugrik be elsőre, de talán az még inkább kiemelendő, hogy te is szórtál 18 pontot, adtál 4 gólpasszt, és védekezésben is kiemelkedő feladatod volt emellett. Továbbá Rosco Allen és Perl Zoli is 10 felett dobott. Emlékszel valaha hasonló téttel bíró válogatott meccsre, ahol kollektíven csapatként és egyénileg is ilyen mértékben ki tudtátok volna hozni magatokból a maximumot?

Nem, azt gondolom, hogy a csehek elleni volt a kollektív csúcsteljesítményünk. Ádi azon a mérkőzésen elképesztő, döbbenetes, európai klasszis teljesítményt nyújtott: dobott 31 pontot, és közel járt a tripla-duplához, ültek a távolijai és a betörései is. Mögötte második opcióként én is hoztam a pontokat és a játék szervezését, miközben Rosco, Perl Zoli és a cserék is kivétel nélkül hozzáadták a maguk pluszát.

De a győzelem kulcsa a védekezésben rejlett, ahol Kovács Pétert kell kiemelnem. Peti a fénykorában messze Magyarország legkeményebb, legjobb védőjátékosa volt. Úgy engedtük rá Satoranskýra, hogy az volt a feladata: ha kell, még a mosdóba is kísérje el a cseh irányítót. Peti konkrétan megfojtotta a csehek játékát, teljesen levette a pályáról az ellenfél agyát, így Csehországnak egyetlen percig sem volt reális esélye a győzelemre.

Magyarország 48 esztendőnyi szünet után nyert újra meccset Európa-bajnokságon, ami óriási hullámokat vetett a hazai sportéletben. A cseh és a román meccs után még a TV2 is felhívott; érezhető volt, hogy a kosárlabda végre visszakerült a magyar sport képzeletbeli térképére.

A románok elleni 26 pontoddal és 4 gólpasszoddal vetted ki a részed a sikerből, ami szintén kellett a legjobb 16 közé jutáshoz. Hogyan írnád le annak a derbinek a hangulatát?

Életem legmeghatározóbb mérkőzése volt! Húsz éve vagyok a profi kosárlabdában, számtalan csarnokban megfordultam, de ekkora téttel bíró, ilyen leírhatatlan hangulatú összecsapáson még soha nem léptem pályára. A magyar–román rivalizálást senkinek sem kell bemutatni. A kolozsvári csarnokban 8-10 ezer ember tombolt, köztük több ezer magyar szurkoló.

Amikor kifutottam a bemelegítésre, szó szerint tetőtől talpig libabőrös lettem. Pályafutásom során soha nem éltem át hasonlót. Annyira felpörögtem, hogy a meccs közben nem is érzékeltem a külvilágot, kizárólag a győzelemre és a továbbjutásra fókuszáltam. Csak utólag, a felvételeket visszanézve tudatosult bennem a leírhatatlan atmoszféra. A magyar tábor hangja zúgott az egész csarnokban, minden kosarunkat úgy ünnepelték, mintha bajnoki címet nyertünk volna.

Tisztán emlékszem a himnuszokra: ahogy a magyarok teli torokból énekeltek, majd a 8000 román rákezdett a sajátjára, miközben a palánk mögött egy óriási román zászló feszült. Felejthetetlen élmény. Ádi, Zozó és én is betöltöttük a pályát, behúztuk a győzelmet, és bejutottunk a nyolcaddöntőbe, ami történelmi mérföldkő volt a magyar kosárlabdázásban.

Sztárok ellen felszabadultan: Spanyolország és a szerbiai nyolcaddöntő

Milyen volt a spanyolok ellen játszani, ahol tényleg nem csak Európa, de a világ akkori elitjéhez tartozók jöttek veletek szembe? Ott is dobtál egy 10-est, meg jött az elmaradhatatlan 4 gólpassz.

Bár furcsán hangozhat, de azon a meccsen már felszabadult örömismétlést produkáltunk, hiszen a csoportból való továbbjutást korábban sikerrel kiharcoltuk. Nem volt tétje a találkozónak, Hanga Ádit pihentettük is a nyolcaddöntőre készülve. A spanyolok sem pörögtek végletekig, de azért a Marc Gasol, Juan Carlos Navarro és a többi NBA-, illetve Euroliga-ász fémjelezte gárda ellen pályára lépni óriási megtiszteltetés volt. Pau Gasol volt a teljes Európa-bajnokság legnagyobb sztárja és királya.

Bár a harmadik-negyedik negyed fordulóján feljöttünk négy-öt pontra, a spanyolok pontosan annyit adtak ki magukból, amennyi a kényelmes győzelemhez kellett. Dobtam 10 pontot, elszórakoztattuk a közönséget, a meccs végén pedig még egy közös fotó is összejött a spanyol sztárokkal. Fantasztikus élményként őrzöm azokat a perceket.



A továbbjutás után Ivkovics mester Isztambulban ehetett baklavát a Boszporusznál, a válogatott pedig a későbbi ezüstérmes Bogdan Bogdanović vezette szerbekkel került szembe, és talán a csehek ellenihez mérhetően koncentrált, jó csapatjátékkal végig meccsben voltatok a sokkal esélyesebb délszlávok ellen is. Milyen érzésekkel jöttél ott le a pályáról?

Kifejezetten jó szájízzel és büszkeséggel hagytuk el a parkettet a 86–78-as szerb győzelemmel zárult nyolcaddöntő után. Hanga Ádira vigyáztunk, a formálódó barcelonai szerződése miatt Sztojan a második félidőben már nem is kockáztatta a játékát, nehogy megsérüljön a kemény szerb faultok között. Perl Zoli viszont földöntúli teljesítményt nyújtott, 22 pontot rámolt be a szerbeknek.

Végig ott lihegtünk a későbbi döntős szerbek nyakán. Azt hitték, a félidőben vezetnek 10 ponttal, mi majd elfáradunk, ők pedig simán bedarálnak minket. Ehelyett végig 8–10 pont között tartottuk a távolságot, a végjátékban pedig feljöttünk hat-hét pontra is, így meglehetősen megizzasztottuk Bogdanovićékat. A meccs után Aleksandar Đorđević, a szerbek szövetségi kapitánya külön kiemelt és megdicsért bennünket a teljesítményünkért. A legjobb 16 közé jutás az adott kerettel a maximális bravúr kategóriája volt, amivel a szakma és a szurkolók is teljes mértékben elégedettek lehettek.

Generációváltás és a világbajnoki álom karnyújtásnyira

Majd egy évtizeddel később úgy döntöttél, döntöttetek, hogy jöjjenek a fiatalok.   Hangáékkal, Keller Ákossal, Wittmann Krisztiánnal és Eilingsfeld Jánossal együtt még mindig aktívak vagytok a klubjaitokban, de már nem számíthat rátok Gašper Okorn. 

A szurkolók teljes sokkban fogadták ezeket a híreket az utóbbi bő egy évben. Most mégis saját kezében van a sorsa a válogatottnak, hogy akár a vb-re is kijuthasson. Miért sikerült szerinted ennyire jól a generációváltás a szurkolói szkepticizmus ellenére?

Minden sportoló karrierjében eljön a pillanat, amikor meg kell hoznia a nehéz döntést, és tudni kell nemet mondani. Ádi indította el ezt a folyamatot, ő mondta le először a válogatottságot, majd követte őt Keller Áki, Eilingsfeld Johnny, miközben Wittmann Krisztiánék már korábban elköszöntek. A mi 1989–1990-es generációnkból én maradtam utolsóként a frontvonalban: végigjátszottam a legutóbbi Eb-selejtezőket, és elkezdtem a vb-kvalifikációt is. Sajnos sérülések – egy lábrúgás és egy vádlihúzódás – hátráltattak, majd a Románia és Észak-Macedónia elleni nyári meccsek után beláttam, hogy eljött a búcsú ideje.

Rettenetesen nehéz szívvel hoztam meg ezt a döntést; én engedtem el a legnehezebben a nemzeti mezt, mert a válogatott 17 éves koromtól 35 éves koromig szent ügy volt számomra. Gašper Okorn kapitány kifejezetten kért, hogy maradjak, és biztosított róla, hogy amíg ő a szövetségi kapitány, addig bérelt helyem van a keretben. Ez 35 évesen felemelő érzés volt, de a karrierem meghosszabbítása, a regeneráció és a testem védelme érdekében át kellett adnom a helyet.

Az utánunk érkező fiatalok – Somogyi Ádám, Lukács Norbert, Maronka Zsombor – fantasztikusan beilleszkedtek. A középgeneráció képviselői, mint Perl Zoli, Benke Szili, Váradi Beni vagy Pongó Marcell már régóta bizonyított alapemberek. A fiatalok nemcsak megütik a szintet, de egy nagyszerű, éhes társaságot alkotnak. A csillagok állása most tökéletes a vb-kvalifikációhoz! Bár a franciák kiemelkednek a csoportból, a finnek, svédek, észtek és szlovének elleni harcban óriási esély kapujában állunk. Luka Dončić hiányában a szlovének verhetők, és a finnek sem tudják a legjobb összeállításukat kiállítani a nyár utáni ablakokban. Ha a srácok behúznak két győzelmet a mostani selejtező ablakban, történelmi bravúrt elérve ott lehetünk a világbajnokságon. Az edzőtáborban láttam a szemükben a tüzet: pontosan tudják, hogy ez a „most vagy soha” pillanata (az interjú az augusztus 27-én kezdődő válogatott ablak előtt készült – a szerk.).

Hosszabb távon mi van a gondolataidban? Hogyan szeretnéd segíteni a magyar kosárlabda fejlődését?

Még legalább négy-öt jó év van bennem aktív játékosként a parketten, így a visszavonulás utáni konkrét pozíciókon még nem gondolkodtam behatóan. Egy dolgot viszont határozottan tudok: edző soha nem leszek, az a karakter és szerepkör abszolút távol áll tőlem.

Viszont egy mentor szerepkör valamelyik utánpótlás-válogatottnál – legyen az az U14-es vagy U16-os korosztály – kifejezetten vonzana. Szívesen kísérném el a fiatalokat az Eb-re vagy az edzőtáborokba, átadva a nemzetközi tapasztalataimat és tanácsaimat.

Emellett a negyedik éve futó Vojvoda Tábor kezdeményezésünkre vagyok rendkívül büszke. Ritka a magyar kosárlabdázásban, hogy egy aktív játékos saját nevével fémjelzett tábort működtessen. A hozzánk érkező gyerekek hatalmas élményekkel távoznak, és látom a lehetőséget arra, hogy a jövőben bővítsük a kereteket, akár két turnust is indítva nyaranta. Hogy mit hoz a távolabbi jövő, arra pár év múlva, a pályafutásom alkonyán visszatérhetünk, de a kosárlabda közegétől és a fiatalok támogatásától biztosan nem fogok elszakadni.


Fotók: Girgász Péter / MKOSZ, Czeglédi Zsolt – MTI, 24.hu