Kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar női kosárlabda-bajnokságban Brooks Jelena, aki tizenkét évet töltött a Sopron Basketnél, és idén jelentette be visszavonulását. A szerb bedobó négy magyar bajnoki címet nyert a hűség városának csapatával, a 2021/2022-es szezonban az Euroliga-döntőjében is diadalmaskodtak első magyar klubként az elitsorozat történetében. A kétszeres Európa-bajnok ikon „Jecával” a pályafutásának kezdeteiről, a klub és válogatott sikerekről, és a feltörekvő magyar tehetségekről beszélgettünk, de szóba került a Sopron korábbi ügyvezetője Török Zoltán és a kisfia, Mateo is.

Hatévesen már labdát fogtál a kezedbe. Szerbiában már ekkor eldőlt a sorsod, hogy kosárlabdázó leszel?

Úgy emlékszem, hogy nem is volt más sportág akkoriban a szülővárosomban Kragujevacban. Anyukám Ljubica Milovanovic is kosárlabdázott, és én pedig az ő edzésein az oldalvonal mellett játszogattam. Körülbelül olyan 8-9 évesen látszott rajtam, hogy van érzékem a sportághoz, és az igazán nagy lépés tizenkét éves koromban jött el, akkor kaptam először meghívót az egyik szerb korosztályos válogatottba, ahova meghívták a régiónk legtehetségesebb gyerekeit.
 

Akkoriban viszont nem kaptam sok játéklehetőséget, azt mondták, hogy nekem még van időm bizonyítani, mivel nagyon fiatal vagyok. A szüleimnek ez nem tetszett, és egy másik város csapatának edzéseire vittek el engem. Ekkor tizenhárom éves voltam, amikor először elhagytam az otthonomat. Leskovacnak sokkal jobb csapata volt, magasabb játékszínvonalon fejleszthettem magamat évről-évre. Később a Novi Sadnál töltöttem el három szezont, majd 2007-ben Sopronba igazoltam, pont mikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet.

Állítólag nem voltál rendes gyerek, azért kellett sportolnod.

/Nevet/ Igen. Örökmozgó voltam. Anyukám mellől mindig eltűntem. Például amikor valamiért fizetni kellett a piacon, elengedte a kezem, és én már egy pillanat alatt máshol voltam, állandóan keresni kellett engem. Bármilyen rendezvény volt, akár esküvő vagy valamilyen ünnepi alkalom, én nem tudtam egy helyben maradni. Egyébként picit ügyetlen gyerek voltam, meg kellett tanulnom futni, stb. Anyukám pedig úgy volt vele, hogy a sport jót fog tenni nekem, hiszen mindig tele voltam energiával, a kosárlabdában pedig ezt levezethettem.

2007-ben jöttél Sopronban. Mi volt az első magyar szavad?

Az első magyar mondatom valahogy úgy hangzott: „Jeca vagyok a hegyről, beverem egyből” /nevet/. Egyébként ehhez egy vicces történet is kapcsolódik. Karácsonykor egymást ajándékoztuk meg úgy, hogy mindenki kihúzta valamelyik csapattársának a nevét, és vett neki valamit. A vezetőedzőnk, Székely Norbert engem húzott ki, és kaptam egy óriási képet, amin én voltam, mögöttem pedig hegyek látszódtak. Jót derültünk rajta. A csapattársaim egyébként nagyon rendesek voltak, nem akartak megtanítani csúnya szavakra. A klubvezető, Török Zoltán is fontosnak tartotta, hogy megtanuljak magyarul, és én ezt komolyan is vettem.



Kedvenc ételed volt Sopronban?

Inkább a csípős ételeket szeretem. A fokhagymakrémlevest cipóban nagyon kedveltem, úgy emlékszem, hogy ez volt az első étel, amit a soproni Tercia Hubertus étteremben megkóstoltam. Azt viszont nem értettem, hogy tudnak ennyire rajongani egyesek a gyümölcslevesekért /nevet/.
 

Többek között a szerb Sumadija Kragujevac, a Dubocica Leskovac és a Vojvodina, az orosz Szpartak Moszkva és Dinamo Kurszk, a török Ordu és a Besiktas, illetve a spanyol Salamanca Avenida csapatában, valamint a WNBA-ben szereplő Washington Mystics együttesében is játszottál. Mennyire kellett neked más és más stílusban kosárlabdáznod ezekben a nemzeti bajnokságokban?

A fent említett csapatok közül a Szpartak Moszkvában inkább a kispadról jöttem be, nem tartoztam a legfontosabb játékosok közé. Alapvetően minél hasznosabban próbáltam játszani annak reményében, hogy ezzel több játékidőt tudok kiharcolni magamnak. A játékstílusomat szerencsére nem kellett nagyon megváltoztatnom, mivel pont azért igazoltak le a fent említett klubok, mert egy olyan játékosprofilt akartak, mint amilyen én vagyok. Ez abban is segített, hogy szezonról szezonra fejlődni tudtam, jobban értettem a játékot és ezáltal jobb teljesítményre voltam képes.

Mindig négyes poszton szerepeltem, de az oroszországi csapataimban olykor hármast is játszottam amiatt, ha túl sokan voltunk egy pozícióra a keretben. Az WNBA-ben is hármasként számítottak rám, az annyira nem tetszett nekem, nem volt komfortos számomra, a játékstílusom erősségei ott nem jöhettek ki. Annyira nem is vágytam vissza a tengerentúlra, a pénz sem volt túl jó akkoriban, nem volt értelme maradnom és csak a kispadon várni a lehetőségre.

Nem bántad meg, hogy nem lett több az amerikai sztoriból?

Nyáron jó volt játszani egy olyan városban, mint Washington. Jó volt az idő, sok szerbbel is találkoztam. Azt viszont nem akartam, hogy teljesen elhasználjam a testem és még a szerb válogatottban se tudjak pályára lépni, így nekem ez nem érte meg. Nem volt kérdés, hogy visszatérek Európába.

Négyes poszt a kedvenced, de azért pályafutásod alatt nagyon sokszor kimentél a periméterre is. Sok hárompontost is vállaltál, még akkor is, ha a védőd előtted állt.

Fiatalon már jó kezű játékosnak számítottam. Szerbiában is nagy hangsúlyt fektettem a távoli dobásokra, egy-egy meccsen olykor 3-4 triplát is dobtam. Az elzárás-leválás után kifelé leválva (pick and pop) szerettem helyzetbe kerülni. Egy idő után már a festékben és kinn is voltam, ahogy a csapat érdeke kívánta az adott szituációban. Sokoldalú játékossá akartam válni, nem akartam, hogy a védőim tudják vagy kihasználják a gyengeségemet.



A Sopronnal tizenkilenc évesen jutottál az Euroliga Final Fourba. Az akkori csapattársakkal mai napig kapcsolatban állsz, különleges helyük van a szívedben. Neked ekkor már vezérként kellett fellépned a csapatodban vagy az még csak később következett a karrieredben?

Olyan esélyesebb csapatokat sikerült akkor legyőznünk, mint a Brno, a Bourges vagy a Wisla Krakkó. Csak pár név a soproni csapatból a teljesség igénye nélkül: Honti Kata, Hadarics Kinga, Horti Dóra, Krivacsevics Tijána. Többekkel jóban vagyok a mai napig, sokszor találkozunk.

Ott még nem éreztem, hogy elérte volna a játékom egy profi kosárlabdázó legmagasabb szintjét. Fiatal voltam, inkább élveztem az egészet. Edzés, utazás, meccs. Ez számomra egy izgalmas történet volt, aminek a részese lehettem. A vezérszerepem megerősödését először a Szpartak Moszkva utáni visszatérésemkor éreztem, még 2012-ben. Talán akkor vettem magamra a felelősség súlyát, hogy nekem is jó irányba kell vezetni a csapatot.

Fegyverneky Zsófiáról azt nyilatkoztad korábban, hogy az egyik legjobb vezér, akivel valaha játszottál, és egyúttal az egyik legjobb ember, akit a profi karriered alatt megismertél.

A keresztanyja vagyok Zsófi kisfiának, aki már nem is olyan kicsi /nevet/. Nagyon jó barátok vagyunk.

A játékkapcsolatotok is varázslatos volt, egyszer még egy alley-oop passzt is adtál Zsófinak a Győr elleni döntőben. Az Euroliga hivatalos oldalának Zsófi elmesélt egy érdekes történetet. 2013-ban az egyik bajnoki meccsen egy negyed után odamentél reklamálni a bíróknak, hogy rossz a labda. Később kiderült, hogy férfilabdával játszottatok, de ez nem zavart téged, mert addigra már 3 triplát dobtál és két duplát is szereztél. Ez így volt?

/Nevet/ Nem tudom, hogy pontosan hány hárompontosom volt, de azt tudom, hogy tíz pont felett jártam. A csapattársam Shenise Johnson folyamatosan reklamált a bíróknak, hogy nem jó a labda, sokszor eladta mindkét csapat, nem értettük, hogy miért.

Csapattársam Sara Krnjic büntetőket dobott és lenézett a labdára és azt látta, hogy ez hetes méretű, azaz férfilabda. Fura, mert a bemelegítésnél női labdákkal dobáltunk, de ez meg ott volt az asztalon, elvettük, s azzal kezdtük a találkozót. Meccs közben nem nézi az ember, hogy milyen a játékszer, a gondolatai máshol járnak, így fogalmam sincs miképp kerülhetett oda egy férfilabda. Bevallom, én nem éreztem problémásnak az első tíz percben, de ez tényleg így történt. Vicces sztori volt egy olyan szezonban, ahol veretlenül lettünk bajnokok.



Sopronnal érted el legnagyobb klubsikeredet, amikor a 2021/22-es szezonban megnyertétek az Euroligát. Te az elitsorozat tíz legjobb pontszerzőjeként vonultál vissza. Mi maradt meg neked legjobban abban a sorozatban?

Az elődöntőben a spanyol Salamanca ellen játszottunk, ahol a korábbi edzőm Roberto Iniguez volt a tréner. Nagyon bizonyítani akartam, főleg, hogy ők a döntőbe jutottak az előző szezonban. Nagyon mérges voltam, akartam a győzelmet, és végül 27 ponttal zártam ellenük, nyertünk 74-69-re. A fináléban 60-55-re a Fenerbahcét is felülmúltuk.

Azt a döntőt sosem fogom elfelejteni. Lehet, hogy valakinek nem tetszett az, hogy nem produkált szép játékot a két csapat, inkább a küzdelem dominált. Nekünk viszont csak a győzelem számított, megnyertük az Euroligát.

2015 és 2021-ben is Eb-t nyertél Szerbiával. Előbbi győzelem talán a fontosabb, mert ezzel kijutottak az olimpiára is, először vettetek részt az ötkarikás játékokon, bronzéremmel zártatok. Mondhatni ekkor voltál a topon, mint kosárlabdázó?

2015-ben minden játékos visszatért a nemzeti csapatba, ami kellett ahhoz, hogy nagyon jó kosárlabdát tudjunk játszani. A riói olimpián nagyon örültünk a bronzéremnek. Nem tudom megmondani, hogy ekkor volt-e a pályafutásom csúcsa. Talán akkor váltam még jobb játékossá, amikor a kisfiam, Mateo megszületett. Utána úgy éreztem, hogy regenerálódik a testem, jobban tudtam edzeni és még jobban kosárlabdázni.

Ha jellemezned kéne a Sopron Basket korábbi ügyvezetőjét, Török Zoltánt egy szóval, mit mondanál?

Húúú, ezen gondolkoznom kell...nem tudom egy szóban kifejezni, hogy ő mit jelent nekem. A legfontosabb ember a karrieremben. Ha ő nem lett volna a klubnál anno, akkor én nem jutok el ilyen szintre, mint ahova sikerült felérnem. Ő találta meg a kis Jecát Szerbiában, Sopronba hozott, hitt bennem, és mondhatni profi játékossá nevelt. Ezt sosem fogom elfelejteni neki.

A karriered után a szerb válogatottnál csapatvezető leszel. Látsz már olyan játékost, aki mondjuk Brooks Jelena stílusjegyeit viseli magán?

Nem jó irány, ha valakit nagyon hasonlítgatni akarunk egy másik játékoshoz. Remélem lesz olyan kosárlabdázó, de őszintén megmondva eddig még nem láttam olyan négyest. Vannak jó játékosok a nemzeti csapatban, de senkit nem akarok hasonlítgatni magamhoz. Mindenkinek a saját útján kell járnia, azt kell követnie. Nagyon élvezem a csapatvezetői pozíciót. Szeretek szervezkedni, rendezkedni, vigyázni arra, hogy minden rendben legyen a csapat körül. Imádom ezt csinálni.



A magyarok közül van, aki ígéretes alsó posztos játékos lehet?

A pécsi Josepovits Kingát imádom, ahogy játszik és ahogy meccsről-meccsre fejlődik. A hozzáállása is példaértékű. Amikor Julia Reisingerova megsérült, ő fellépett, és tizennyolc évesen mindent megcsinált a pályán, ami ahhoz kellett, hogy győzzenek. Harminchét éves vagyok és nehéz volt ellene játszanom. Nem volt könnyű megfogni, nagyon erős.

Ha Kinga jó karrierutat választ, akkor bármit elérhet a kosárlabdában. Lépésről-lépésre kell haladnia, fokozatosan, nem kell egyből mondjuk egy Fenerbahcét megcéloznia. Rátkai Eszterre is ez érvényes.

Több fiatal játékos is volt körülötted. Mennyire mentoráltad őket?

Amikor Török Zolival a szezon előtt beszéltem, hogy maradok még egy szezont, akkor tudtam, hogy ez az idény egy új kihívás lesz a sok fiatal játékossal a keretünkben. Hogyan fogunk edzeni egy olyan csapattal, ahol tizenöt-tizenhat évesek is vannak, és még nem állnak készen arra, hogy a legmagasabb szintű profizmussal dolgozzanak hétről-hétre? Végül sikerült mindent átbeszélnünk, hogy mire kell figyelni, mit miképp kell csinálni.

Én úgy éreztem, hogy figyeltek rám és amit én mondok, azt megfogadták. Inkább tőlük kell megkérdezni, hogy sikerült-e átadni minden olyan dolgot, ami ahhoz kell, hogy fejlődni tudjanak. Én mindig úgy álltam hozzá, hogy bárkinek bármilyen kérdése van, én itt vagyok és megpróbálok választ adni rá.

Szeptembertől iskolába megy a kisfiad, Mateo. Kosáredzésre is fog járni? A férjed pár éve azt mondta, hogy nem erőltettek semmit.

Sokszor a kosárlabdával alszik /nevet/. Imádja a kosárlabdát, a tévében minden reggel NBA rájátszás-összefoglalókat néz az apjával a kanapén, szinte az összes játékos nevét ismeri. Perpillanat ez van, de nyáron a baseballt is megszerette, amikor Amerikában voltunk. Sokszor focizik is, szereti a sportokat. A Novomatic Arénában minden helyet ismer.

Meglátjuk, milyen lesz az iskola szeptemberben, mert egyszerűen nem tud 45 percet egy helyben ülni /nevet/. Jó gyerek, csak tele van energiával.

Idézem egy régebbi nyilatkozatodat. „Én vagyok a Sopron legnagyobb szurkolója. Sopron mindig a szívemben marad, de őszintén szólva nagyon stresszes számomra, hogy csak szurkolóként nézem a csapatot az Euroliga elődöntőjében ahelyett, hogy játszanék” – ezt mondtad még a 2018/2019-es szezonban, amikor szülési szabadságra mentél.
Most, hogy visszavonultál, mi lesz a meccsnézéssel? Nyugodt szívvel tudod majd nézni a Sopron meccseit?

Nemrégiben a férjem, David játszott egy meccset a soproni U16-os Tigrisekkel, én úgy kiabáltam, mintha a saját csapatom sikeréért szurkolnék. Nem tudom, hogy képes leszek-e nyugodt szívvel nézni a Sopron mérkőzéseit és egy helyben üldögélni, de egy biztos: én mindig a Sopron leghangosabb szurkolója leszek és itt maradok.

Perpillanat az a cél, hogy próbálok nyugodt maradni, ami számomra nehéz lesz, de törekszem rá. Igyekszem nem infarktust kapni, ha nem mennek jól a dolgok /nevet/. A páholyban csöndben szeretnék maradni, meglátjuk, hogyan sikerül.               

Fotók: Girgász Péter / MKOSZ, Tóth Zsombor, Márkus Boróka