Huszonöt évvel ezelőtt a magyar kosárlabdázás térképe visszavonhatatlanul megváltozott: a Kaposvári Klíma-Vill KSE története során először ült fel a hazai élvonal trónjára. Az évforduló apropóján a bajnokcsapat egykori fiatal játékosával, Szőke Balázzsal idéztük fel a legendás menetelést. Hogyan vált a nyári építkezésből aranyérem, miként tartott vasfegyelmet és teremtett rendet az öltözőben Ivković Stojan, és hogyan sikerült megfordítani a vesztésre álló negyeddöntőt mínusz 20 pontról? Ünnepi mélyinterjúnkban az aranykorszak kulisszatitkai mellett a kaposvári kosárláz, a legendás Földi Sándor öröksége, valamint a 2004-es újabb bajnoki cím háttéreseményei is terítékre kerülnek.

Pontosan huszonöt éve ezen a napon ünnepelhettétek a Kaposvár első, abszolút történelmi sikerét jelentő bajnoki címet. Bár a keretetek rendkívül erős volt abban az idényben, a szezon kezdetén mégsem titeket kiáltottak ki az első számú bajnokesélyesnek. Mikor jött el az a pont, amikor a légiósokkal kiegészülve először éreztétek, hogy ebből a társaságból akár bajnokcsapat is válhat a végén?

A csapatot a nyár folyamán állította össze a vezetőség, és az elvégzett munka nagyban Kása Sándor érdeme volt, az ő tevékenységének köszönhetően alakult ki az a kifejezetten erős keret. Ő a kaposvári kosárlabdázás egyik legfontosabb, megkerülhetetlen személyisége, aki sajnos már nincs közöttünk, de az biztos, hogy az ő áldozatos munkája nélkül ez a siker soha nem valósulhatott volna meg. Én úgy gondolom, hogy a nyáron kialakuló keretben már a kezdetektől fogva benne volt a lehetőség arra, hogy akár a döntőbe is bekerüljünk. Nyilvánvalóan nem mi voltunk az egyetlenek, hiszen abban a bajnokságban több olyan csapat is akadt, amely rendkívül erős játékosállománnyal büszkélkedhetett. Éppen ezért a bajnokság rajtjakor a legjobb négy közé kerülést, vagyis a top 4-et tűztük ki magunk elé, ezt abszolút reális célként lehetett megfogalmazni ennek a társaságnak. Aztán a rájátszásban, a legjobb négy között már úgy alakul a sors, ahogy – a mi esetünkben szerencsére kiválóan alakult –, ott már bármi megtörténhet egy-egy párharcban. Összességében tehát azt gondolom, hogy a nyári építkezés során egy olyan csapat formálódott, amely komoly reményekre adhatott okot. Akkor még nem feltétlenül a bajnoki aranyat mondtuk ki célként, de a legjobb négy közé jutást mindenképpen. Ha visszaemlékszünk, az előző, vagyis az 1999–2000-es kiírásban a csapat az ötödik helyen végzett. Mindenképpen az volt a cél, hogy egy olyan keret jöjjön össze, amely előrelépést garantál a klub számára. Ezt mi magunk, játékosok is éreztük a mindennapokban, és a szurkolók is látták, a szezon végére pedig ez a nagyszerű eredmény jött ki a közös munkából.

Kémia, hierarchia és az Ivković-faktor

Ha ránézünk az akkori keretre, a mai szemmel is lenyűgöző nevek sorakoznak benne. Rendkívül jó elegye volt ez a délszláv vonalnak –Ivković Stojannal, Emir Halimićcsal, Gordan Filipovićcsal –, az amerikai Ronald Nunery-nek, a tapasztaltabb magyar magot alkotó Bencze Tamásnak és Gémes Leventének, valamint a feltörekvő, fiatal tehetségeknek, mint Simon Balázs, Varga Roland, Tömösváry Máté és te magad. Az akkori magyar kosárlabdakultúrában mi kellett ahhoz, hogy ez a sok különböző háttérrel rendelkező játékos ilyen gyorsan összeálljon, és sikeres egységet alkosson a pályán?

Valóban, már a felkészülés legelső pillanatától kezdve egyértelműen látszódott, hogy nagyon működik a kémia a társaságban. Ennek az elérésében kulcsfontosságú szerepet játszott az, hogy a csapaton belüli hierarchiában megvolt a magunk abszolút vezére. Ez a vezér egyértelműen Ivković Stojan volt, ő volt úgymond a főnök a játékosok között a csapaton belül, és különösen az öltözőben. Ez a struktúra úgy működött, hogy mindenki zokszó nélkül beállt a sorba, mindenki kőkeményen csinálta a dolgát, és amit a hierarchia megkövetelt, azt minden egyes játékos maximálisan megtette a közös siker érdekében. Ehhez jött hozzá, hogy a pályán kívül is nagyon jó baráti kapcsolatokat ápoltunk. Annyira összeült és összekovácsolódott a társaság, hogy szinte állandóan együtt voltunk, a szabadidőnket is közösen töltöttük. Meggyőződésem, hogy ez a pályán kívüli összetartás egy teljesen elengedhetetlen része volt annak, amit a szezon végén sikerült elérnünk. Egyszerűen tűzbe mentünk egymásért, kőkeményen harcoltunk és küzdöttünk a meccseken a társainkért.



„Sutyi” bácsi öröksége és a bajnoki menetelés fordulópontja

Földi Sándor személyében egy rendkívül tapasztalt, Jugoszláviából indult, de már hosszú évek óta Magyarországon dolgozó vezetőedző irányította a szakmai munkát. Ő híres volt arról, hogy a kosárpályán és a való életben is megtalálta a közös hangot mindenkivel, hiszen minden játékosának értette és beszélte a saját nyelvét. Ez a te megélésed szerint mennyire játszott fontos szerepet a bajnoki cím elérésében?

Hát mindenféleképpen óriási szerepe volt benne. Én személy szerint nagyon kedveltem, és a mai napig rendkívül kedvelem Sutyit. Roppant jó hangulatú, produktív edzéseket vezetett nekünk. Ha jól emlékszem, mielőtt hozzánk igazolt volna Kaposvárra, előtte Szolnokon és a Falcónál is dolgozott vezetőedzőként. Ezáltal komoly bajnoki tapasztalattal rendelkezett, kiválóan ismerte a magyar mezőnyt és a bajnokság sajátosságait. Nagyon jól össze tudta rakni ezt a csapatot, és szakmailag kifejezetten magas színvonalú munka folyt a keze alatt az edzőteremben. Ennek a nívós szakmai munkának meg is lett a kézzelfogható eredménye a szezon végén.

Ha felidézed a rájátszás feszült pillanatait, a döntő jelentette számotokra a legkomolyabb szakmai és mentális kihívást, vagy volt olyan korábbi párharcotok, amelynek megnyerése igazán alkalmassá és éretté tett titeket a bajnoki aranyéremre?

Egyáltalán nem volt kikövezve az utunk a bajnoki döntő felé, a fináléig vezető úton is rendkívül komoly, kiélezett párharcokat kellett megvívnunk. Rögtön a negyeddöntőben a Zalaegerszeg ellen léptünk pályára, és ott átéltünk egy rendkívül kritikus időszakot. A párharc 1-1-es állásra állt, amikor Kaposváron rendezték meg a harmadik mérkőzést. A találkozón nem mentek jól a dolgok, a harmadik negyed végén vagy a negyedik negyed elején – pontosan már nem emlékszem a pillanatra –, a ZTE már 20 ponttal is vezetett ellenünk a saját csarnokunkban. Onnan, abból a látszólag kilátástalan helyzetből sikerült egy hatalmas, egészen elképesztő fordítást bemutatnunk, amivel megnyertük a meccset, és 2-1-es előnybe kerültünk. Ezt követően Zalaegerszegen is győzni tudtunk, így 3-1-gyel léptünk tovább. Szerintem ez a hazai pályás, húszpontos hátrányból bemutatott fordítás volt az a momentum, ami olyan komoly mentális erőt adott a csapatnak, ami kitartott a bajnokság végéig. A következő körben, az elődöntőben a Szolnok ellen játszottunk, ami szintén egy fantasztikus, magas színvonalú és nehéz párharc volt. A döntőben pedig a Paks várt ránk. Az akkori versenykiírás értelmében a bajnoki finálé még négy győzelemig ment, így ez egy kifejezetten hosszú, fizikálisan és szellemileg is felemésztő párharc volt. Ott már tényleg a végletekig kiélezett küzdelem folyt, bármelyik csapat megnyerhette volna az aranyérmet. Egy ilyen szituációban már minden apró tényező döntő fontosságúvá válik: a mentális erő, a pillanatnyi forma, és nyilvánvalóan a szerencsefaktor is közrejátszik. De hál' Istennek a döntő pillanatokban felénk billent a mérleg nyelve. Visszagondolva a kérdésedre, az a hazai pályán bemutatott fordítás mínusz 20 pontról adott nekünk olyan hatalmas lökést, ami elhitette velünk, hogy nincs elveszett helyzet.


A Klíma-Vill Purina Kaposvári KK 2001-ben bajnok csapata - felső sor, balról: Földi Sándor, Horváth Tamás, Szőke Balázs, Tömösváry Máté, Gémes Levente, Filipovics Gordan, Sztojan Ivkovics, Néber Árpád, Kovács László, Nagy Imre, alsó sör: Varga Roland, Ronald Nunnery, Simon Balázs, Beck Attila, Bencze Tamás, Ágfalvi Mihály, Emir Halimics, Kása Sándor

Szerepek a hierarchiában és az Ivković-féle vezetésmód

Fiatal szerepjátékosként mi járt a fejedben abban az időszakban, és személy szerint mit kellett hozzátenned a közös teljesítményhez annak érdekében, hogy a KKK elhódíthassa a bajnoki címet?

Ahogy az előbb is említettem, abban a csapatban mindenki pontosan tudta a helyét, mindenki fegyelmezetten beállt a sorba és elfogadta a kialakult hierarchiát. Nekem abban az idényben jobbára egyértelműen a védekezés volt a feladatom, egy kimondottan védekező szerepkört kaptam a szakmai stábtól. Arra törekedtem, hogy ezt a feladatot a lehető legmagasabb szinten, maximálisan teljesítsem a pályán. Amikor játéklehetőséget kaptam és pályára kerültem, nem volt mese vagy teketóriázás, mentem előre és hajtottam megállás nélkül, mint a gép. Szóval az én megélésemben és hozzájárulásomban a védekezés kapta a legnagyobb és legfontosabb szerepet.

Mit jelentett a csapat számára a pályán Ivković Stojan, mint vezér, aki később szövetségi kapitányként is a magyar kosárlabdázás meghatározó alakjává vált? Hogyan jellemeznéd az ő sajátos vezetési stílusát az öltöző falain belül, illetve kint a parketten?

Stojan volt a megkérdőjelezhetetlen vezetőnk, az igazi vezérünk a pályán és azon kívül is. Mindenkinek segített mindenben, amiben csak tudott, legyen szó a kosárlabdáról, a pályán szerzett hatalmas rutinjáról és tapasztalatáról, vagy akár a magánéleti dolgokról. Valódi, vérbeli vezéregyéniség volt, ezt a szerepét nem is nagyon tudom szavakkal jobban fokozni. Rengeteg múlt azon, hogy neki köszönhetően abszolút rend és fegyelem uralkodott az öltözőben, nem voltak széthúzások. Amikor pedig kimentünk a parkettre, a rendkívüli játékintelligenciájával egyértelműen ő fazonírozta és vezette a csapatot a mérkőzéseken.

Út a második aranyig: Edzőváltások és a 2004-es diadal

Miután felértetek a csúcsra és megnyertétek a bajnokságot, a Kaposvár a következő bajnoki címét már három évvel később, egy másik edzővel, Kmézics Zoránnal gyűjtötte be. Hogyan emlékszel vissza, miért került sor a vezetőedzői székben a váltásra mindössze egy évvel azután, hogy Földi Sándorral felértetek a csúcsra?

A történet úgy nézett ki, hogy a 2001-es bajnoki címünk után a következő évben, vagyis a 2001–2002-es szezonban nem sikerült bejutnunk a legjobb négy közé, az elődöntőbe sem kerültünk be. Ez óriási csalódásként ért minket, holott abban az évben ismételten egy rendkívül erős, jó játékosokból álló csapatunk volt. A Falco csapata ejtett ki minket a négy közé jutásért vívott csatában. Miután kikaptunk a szombathelyiektől és elmaradtak az elvárt eredmények, a klub vezetősége úgy határozott, hogy eljött az idő a váltásra a kispadon. Ekkor érkezett a csapathoz Goran Miljković. Úgy gondolom, hogy az egy kifejezetten jól sikerült esztendő volt, hiszen a bajnokság végén ezüstérmesek lettünk, miután 2003-ban a Körmend ellen játszottuk a bajnoki döntőt. Aztán valamilyen oknál fogva – amit én magam sem tudom pontosan, ráadásul szerintem a mai napig nem is nagyon publikus dolog –, valami magánéleti jellegű problémája adódott az akkori edzőnknek, és ennek következtében jött el a csapathoz Kmézics Zorán. Így érkeztünk el a 2004-es esztendőhöz. A szezont és az első félévet szinte teljesen a magyar játékosokra építve kezdtük el, aztán januárban érkezett még két amerikai légiós a kerethez. A bajnokság azon pontján a csapat már olyan jól állt, hogy a vezetőség úgy érezte, reális esélyünk van megint valami egészen nagyot alkotni, és ezt látva hozták meg a döntést a két amerikai játékos szerződtetéséről. Ez a döntés és a közös munka hozta meg a gyümölcsét, és így sikerült 2004-ben ismét elhódítanunk a bajnoki címet a Kaposvárral.



A somogyi kosárláz és az aranykorszak öröksége

Hosszú évek várakozása után abban a négyéves periódusban egy igazán karakteres, kétszeres bajnokcsapata volt Kaposvárnak. Mit jelentettek ezek a történelmi sikerek a helyi kosárlabdakultúrára nézve, különösen annak tükrében, hogy a mai felnőtt válogatott, valamint a hazai élvonal tele van Kaposvárról indult, vagy a helyi utánpótlásban nevelkedett játékosokkal, mint Hendlein Roland, Kiss Kornél, Vojvoda Dávid, Benke Szilárd, Filipovity Márkó és Péter, Juhos Levente, Halmai Dániel, Bogdán Benedek, Paár Márk, Halász Ákos vagy akár a te saját fiad, Szőke Bálint? Mennyire volt érezhető az a bizonyos kosárőrület a városban abban az időben?

Azok a sikerek, amelyekkel a sort kezdted, egészen biztosan hatalmas hatással voltak ezekre a srácokra, hiszen ők még kisgyerekként a lelátóról nézték ezeket a felejthetetlen mérkőzéseket. A későbbi korosztály tagjai közül pedig sokan még szinte meg sem születtek abban az időben. Valahogy Kaposvár mindig is képes volt arra, hogy a felnőtt élvonal számára meghatározó kosárlabdázókat, válogatott szintű játékosokat neveljen ki. Meggyőződésem, hogy az az aranykorszak, az a sikeres négy év rendkívül komoly hatással volt arra, hogy ezek a fiatalok később játékosként így kiteljesedhettek a pályafutásuk során. Folyamatosan, a jelenlegi időszakban is jönnek fel a potenciállal rendelkező, tehetséges fiatalok, akiket beépítünk a felnőtt csapatba. Ez a kaposvári utánpótlás-nevelésünk legfőbb célja: helyben tartani és felépíteni a saját tehetségeinket. Ami pedig a városban uralkodó hangulatot illeti: abban az időszakban szinte alighogy kimentünk az utcára, minden egyes ember csak erről a csapatról és a kosárlabdáról beszélt. Az idegenbeli mérkőzéseinkre is rengetegen elkísérték a csapatot, a hazai találkozókon pedig kivétel nélkül, full teltház fogadott minket. Már a bemelegítés alatt szinte alig lehetett szabad helyet találni a nézőtéren. Igaz, akkoriban még a régi körcsarnokban játszottuk a meccseinket, amelynek nem volt akkora a befogadóképessége, mint a mai modern létesítményeknek, de az a hangulat leírhatatlan volt. Kaposváron azt az időszakot teljesen jogosan hívják aranykorszaknak, mert kosárlabda szempontból valóban egy csodálatos, felejthetetlen korszak volt.

Játékosból edzővé válni: Visszatérés a gyökerekhez

Ha megnézzük az akkori csapat magját, szinte adódik a kérdés: miért lettetek abból a bajnokcsapatból többen is – Ivković Stojan, Filipović Gordan, Bencze Tamás és te magad – a játékos-pályafutásotok befejezése után elismert utánpótlás-, illetve felnőtt edzők a magyar kosárlabdázásban?

Hogy pontosan miért alakult ez így, az egy jó kérdés. Igazából ebbe születtünk bele, egész életünkben ebben a közegben mozogtunk, a kosárlabda jelentette számunkra az életet. Én személy szerint a játék abbahagyása után az utánpótlásban kezdtem el dolgozni, mint ahogy általában szinte mindenki elindul ezen a pályán. Nálam ez a folyamat úgy nézett ki, hogy a visszavonulásom után még egy jó 7-8 éven keresztül egy teljesen civil állásban dolgoztam főállásban, és mellette, másodállásban láttam el az edzői feladatokat az utánpótlás csapatoknál. Akkoriban Dombóváron tevékenykedtem, aztán jött egy lehetőség, aminek köszönhetően visszatérhettem Kaposvárra. Végső soron a kosárlabda iránti mély szeretet, maga a közeg, és a fiatalok nevelése iránti vágy az, amiből ez az egész edzői karrier erjed és fakad.

A játék evolúciója és a felejthetetlen csapatkohézió

Ha össze kell hasonlítanod az akkori magyar élvonalbeli kosárlabdát a mostani NB I. A csoportos bajnoksággal, milyen főbb kulturális és szakmai különbségeket tapasztalsz a mindennapokban? Gondolunk itt akár a játékosok mentalitására, akár a fizikai követelményekre.

Az évek folyamán a játék egészen elképesztő mértékben felgyorsult. A mai modern kosárlabda sokkal fizikálisabbá vált. Természetesen a fő cél ugyanaz maradt, mint régen, hiszen akkoriban is kosarat kellett szerezni a győzelemhez, nem igaz? De a mai játék sokkal keményebb, sokkal több a fizikális kontakt. Bár hozzá kell tennem, hogy a mi időnkben is kifejezetten kemény volt a játék. De a mai kosárlabdában több a támadásvezetés, dinamikusabb, felgyorsult az egész játékmenet. Ha a magyar játékosok helyzetét nézzük az akkori és a mostani NB I. A között, tulajdonképpen nagy különbséget nem érzek a követelményekben: akkor is és most is, idézőjelben mondva, nagyon tökösnek, keménynek kellett lenni a pályán. Ott is kőkeményen teljesíteni kellett, ingyen senkinek nem adtak semmit. Most a mai srácok bekerülnek ebbe az úgymond darálóba, ahol fel kell venniük a versenyt, fizikálisnak kell lenniük. Szóval a lényeget tekintve nincs óriási különbség: mindenkinek meg kell csinálnia a rábízott dolgát a parketten, régen is és most is. Nyilván a szabályrendszer, vagy például a néhány évvel ezelőtti fiatalszabály egy másik dolog, de a lényeg változatlan: teljesíteni minden körülmények között kötelező.



Végezetül, a bajnoki cím megnyerésének puszta tényén és a leírhatatlan élményén felül, mi az a konkrét emlék, amire a legszívesebben gondolsz vissza abból a felejthetetlen 2000–2001-es évadból?

Igazából magára erre a fantasztikus csapatra, és arra az egészen elképesztő csapatkohézióra, ami az egész társaságot jellemezte. Az a tény, hogy szinte éjjel-nappal együtt voltunk, egy családot alkottunk. Ennek köszönhető, hogy a mai napig, ha összejövünk a régi társakkal, órákig sztorizgatunk és emlékezünk vissza a közös élményekre. Talán ez a hihetetlenül egységes, egymásért küzdeni tudó csapat az, amire a legszívesebben gondolunk vissza mind a mai napig.

A 2001-es bajnoki döntő utolsó mérkőzés itt nézhető meg újra:

Fotók: Lang Róbert (sonline.hu) és delfinek.hu