Kevés olyan pillanata van a magyar kosárlabdának, amely aranybetűkkel íródik be az európai történelemkönyvekbe, de a Sopron Basket 2022-es Euroliga-győzelme ilyen. Bár azóta a nemzetközi elit átrendeződött, a siker receptje – az alázat, a szisztematikus munka és a „soproni karakter” – ma, pontosan négy évvel a historikus győzelem után is tanulságul szolgál. Gáspár Dáviddal, a győztes hadvezérrel ültünk le elemezni a múltat, a Fener elleni sokkoló védekezést és azt a bizonyos pillanatot, amikor elhitték: Európa trónja az övék.

A pillanat, amikor összeállt a gépezet

Amikor négy éve a Sopron felért a csúcsra, sokan keresték a „titkot”. Visszatekintve a csoportkörre, volt egy pont, amikor érezted, hogy ez a keret alkalmas a végső győzelemre? Kezdetben azért voltak nehézségek, játékoscserék.


Valóban, volt egy negatívabb hullámunk a szezon közepén. Aby Gaye helyére Stephanie Dolson érkezett, Shay Peddy is csak másfél hónapig volt velünk, próbáltuk frissíteni a rotációt, de a dolgok eleinte nem „kattantak” össze. Emlékszem egy schiói hosszabbításos vereségre, ahol a hátvédposztokon egyszerűen nem voltunk ott, ahol kellett volna. Ott éreztük, hogy van keresnivalónk, de még nem volt meg az átütő erő.



Mi hozta meg az áttörést?

A Dinamo Kurszk elleni idegenbeli meccs. Senki nem várta, hogy ott nyerünk, de a csapategység végre összeállt. Onnantól kezdve a közösség úgy működött, ahogy kell. Ez vitt minket a Montpellier elleni negyeddöntőhöz, ami nekem személyesen is ikonikus volt: az első Euroliga-meccsemet is ott játszottam, és ott jutottunk be a Final Fourba. Volt ott egy momentum: Fegyverneky Zsófi félpályás kosara a hazai meccs félidejében. Onnantól kezdve egyetlen ellenfél sem vezetett ellenünk többet – sem itthon, sem Európában.

A soproni DNS: „Csak az számít, amit ma teszel”

Török Zoltán egyik híres mottója, hogy „a múltad miatt vagy itt, de csak a mai teljesítményed tart meg”. Mennyire volt nehéz ezt a „minden nap legyél jobb” mentalitást átültetni a sztárok fejébe?


Zoli ezt az első naptól sulykolta. Ebben a szellemben dolgoztunk. Annak a csapatnak az alázata és profizmusa kiemelkedő volt. Nem volt olyan nap, hogy ne a célunkért melóztunk volna. Nem arról volt szó, hogy Zsófi és a többiek között szakadék lett volna, hanem arról, hogy mindenki tudta a dolgát. Jó, ha több lábon áll a történet, mert az ellenfélnek is nehezebb felkészülni.



Ha már a felkészülést említed: a statisztikák szerint a 20 legjobb dobó között nem volt soproni játékos. Ez egyfajta „anti-sztár” rendszer eredménye volt?

A szerepek tisztázottak voltak. Peti (Rostás Péter – a szerk.) kérdezte tőlem egyszer: „Dávid, te nyerni szeretsz vagy utálsz veszíteni?” Ő az utóbbira voksolt. Ez a karakter jellemezte a csapatot. Nyerni lehet gyengébb csapatok ellen is, de a karakter az ilyen kiélezett menetelésnél jön ki.

A Fener-katlan elnémítása: mismatch-vadászat és 60 pont

A döntőben a Fenerbahçe ellen, Isztambulban, pokoli hangulatban kellett játszanotok. A statisztika döbbenetes: 60 pont alatt tartottátok őket (60-55). Ez volt a taktikai mestermű?


Tudatosan készültünk arra, hogy a rendezés és a hazai pálya teher lesz nekik. Ezt ki akartuk használni. A kemény védekezésünkkel sikerült olyan nyomást helyezni rájuk, amit nem bírtak el. Iagupova például tranzícióban életveszélyes, de sikerült limitálnunk a lehetőségeiket. Nem akarom elvenni a lányok érdemeit, de az az elvárás, ami a Fenerre nehezedett, minket segített.

16-6-ra nyertétek az első negyedet. Nyolcpontos előnynél, két perccel a vége előtt elhitted már?

Csak a legvégén. A kosárlabdában fél perc is örökkévalóság. Ott már éreztük, de végig fókuszáltnak kellett maradnunk.



„Pár káromkodás, aztán az eufória”

Mi volt az első gondolatod, amikor megszólalt a végső dudaszó?

Őszintén? Valószínűleg pár káromkodás szakadt ki belőlem, valami olyasmi, hogy „megcsináltuk, b*meg, Euroliga-győztesek vagyunk”. Ez nem a tiszteletlenség jele volt, hanem a döbbeneté: Úristen, mekkora tettet hajtottunk végre! Olyan intenzív volt az az eufória, hogy hetekbe telt visszatérni a földre, főleg, hogy közben még a Szekszárd elleni bajnoki döntőt is le kellett hoznunk.

Most, 2026-ban (és azon túl) nézve a magyar női kosárlabdát, hova helyezed ezt a sikert?

Ez egy szisztematikus munka betetőzése volt, ami jóval előttem indult Székely Norbinál, majd Roberto Íñigueznél. Én három évet tettem hozzá. Szomorú látni, hogy míg akkor mi nyertünk, a Miskolc pedig majdnem Final Fourba jutott, most egyetlen magyar csapat sem jut ki a csoportból. Nem a szakma vagy a magyar mag szintje esett vissza, de a minőségi légiósok nélkül ezen a szinten ma már nem vagyunk versenyképesek anyagilag a Fenerekkel. Mi nem velük akartunk pénztárcában versenyezni, hanem a saját szintünket tartani – ez a győzelem volt a maximum, amit ebből a sportágból ki lehetett hozni.



Fotó: Tóth Zsombor/Sopron Basket