Viszont azt elmondhatom, hogy sok-sok bajnoki és válogatott mérkőzést is láttam, a sportág erényeit pedig felszínesen ismergetem. Ettől persze még jót beszélgethetek a kosarazásban versenyzőként vagy edzőként kiemelkedett sportemberekkel, és még érdekes írásokat is összehozhatok, ha sikerül a korábbi kiválóságokkal érdemben hangot találni.

 

A 80. születésnapját a napokban ünnepelt Tursics Sándorral a beszélgetés érdemi része megtörtént, onnan kezdve már csak magamnak tehetek szemrehányást, ha mégsem sikerül az elvárható szinten belül maradni. A kerek jubileumhoz érkezett Tursics Sándor az elsősorban edzőként elért eredményei révén joggal nevezhető kiváló szakembernek. A mester beszéde is figyelemfelkeltő, a tőle ajándékba kapott könyv pedig jelentően segíti a mondanivaló lényegének kibontakoztatását. Ezen állítás alátámasztására mindjárt idéznék is néhány sort „Az én kosárlabdám, avagy fordítva ülök a lovon” címmel megjelent könyvéből, amelynek alcíme ez: „A sportág helye a világban és a polgári demokratikus Magyarországon”.

 

 

– 1944-ben születtem, az akkor még önálló városban, Újpesten, amelynek grundjain nevelkedtem, ott szocializálódtam. Napjaimat bearanyozta, ha mehettem a grundra kergetni a labdát. Fogalmam sem volt a kosárlabda létezéséről, az 1955-ös Eb-győzelemről, stb. Telefon, internet és egyéb technikai vívmányok nélkül éltem egészen 17 éves koromig, ekkor szereztem tudomást a kosárlabdáról. Negyedikes voltam a Könyves Kálmán Gimnáziumban, amikor Verbényi József személyében új testnevelő tanár érkezett. Bíztatására vettem kézbe a labdát, majd elkezdett bennünket kosaraztatni. A grundokon szerzett alapismeretekre is alapozva leigazolt bennünket utolsóéves ifistaként a Budapesti Vasas Izzóba, ahol létrehozott egy junior csapatot, illetve egy amatőr felnőtt együttest is. 1961-ben egyetlen junior meccset sem nyertünk.

 

 

– Akkor a Magyar Pamut 45 gyerek közül egyedül engem tartott meg egy válogatón, és egy hét múlva már pályára is kerültem a kölyökcsapatban. A következő héten az edzőm tiltása ellenére elmentem a szokásos családi nyaralásunkra, nem is mertem többször a szeme elé kerülni. Elsősorban a társaság kedvéért és a rekreáció céljából maradt a kosárlabda, egészen 1969-ig, amikor megnyertük az NB II-es bajnokságot.

 

 

– Abszolút nem, ezért kértünk erősítést, a vezetőség meg is szerezte Ránky Mátyást edzőnek. Mivel a felmérések szerint egyetlen játékosunk sem ütötte meg az NB I-es szinteket, ezért irgalmatlan kemény munkába kellett kezdenünk. 1970 januárjától olyan edzéseink voltak, hogy év végéig folyamatosan erős izomlázam volt. Egész évben csak a kispadig jutottam, viszont közelről tanultam a szakmát, amelynek lényegét ma is oktatom a Csata Diáksport Egyesületben.

 

– 1971-től én lettem az irányítója a csapatnak – folytatta -, közben gyorsan beiratkoztam a TF szakedzői kurzusára. Három évig játszottam az élvonalban, majd 29 évesen abbahagytam, miközben a TF-en én akartam a legjobb edzővé válni.

 

 

– Még el sem végeztem a TF-et, amikor Ránky elment a Honvédba, engem léptettek előre a megüresedett edzői helyre. Így lettem azonnal NB I-es edző. Sikerült benn tartani a férfi csapatot az élvonalban, majd fél év után a nők megmentésére irányítottak át. Előbb óriási meglepetésre bennmaradt a női együttes, a következő évben pedig a véletlenek összejátszása folytán a magyar NB I sztárcsapata lett csapatom, a Vasas Izzó. Az történt ugyanis, hogy a Spartacus női gárdája szétesett, edzőjük, ifj. Gyimesi János az Izzó férfiak edzője lett, Kiss Lenke, Rajki Erzsi és Szuchy Kati is átjött ide játszani.

 

 

– Csak az volt a gondom, hogy ezüst- vagy aranyérmet nyerek a magyar bajnokságban. Ám a harmadik évben mindenki döbbenetére bejelentettem, hogy a magam edzői felépítése érdekében legalulról kell építkeznem. El is kezdtem. Három minicsapatból gyúrtam egyet, és eltökélt szándékom volt, hogy a legjobb akarok lenni. Egy év múlva már az országos serdülő döntőben játszhattak a lányaim, ahol egy ponttal kikaptunk a pécsiektől. Onnan kezdve éveken át nem vesztettem meccset, miközben sikerült megnyerni a kadet, majd a junior ob-döntőt is. Az ötéves ciklus során két U16-os Eb-döntőt is lejátszhattam a válogatottal, élvezve Juhász Sándor akkori szakfelügyelő támogatását. Mindkétszer az élmezőnyben végeztünk, s ebből a csapatból került ki a következő időszak magyar válogatottjának a gerince, Balogh Judit, Csák Magdi, Nagy Dóra és a többiek.

 

 

– A Tungsram férfi csapatának „rendbetételét” kaptam feladatként. A hatéves ciklus végén, 1991-ben már bronzérmesek lettünk a bajnokságban. Ha akkor betették volna a mai TAO-pénzeket a sportágba, a férfiakat meg lehetett volna tartani az európai élvonalban.

 

 

 – Ekkor, 1993-ban a hullámvölgybe került nők mellé állítottak, ahol teljesen új csapattal egy év múlva bajnokságot nyertünk. Leigazoltuk a kanadai Karla Karch-t és Sztojkovics Évát – ez volt a legjobb csapatom.

 

 

– Átmentünk a Ferencvárosba, ahol MK-és bajnoki elsőséget sikerült kiharcolnunk. Egyidejűleg a Tungsram utánpótlást 1995-ben a Csata utcába telepítettem át, 1999-ig FTC-Csata néven dolgoztunk. Ekkor alakult meg a Csata DSE. Célunk az volt, hogy vezérhajók legyünk az U-nevelésben. Jövőre leszünk 30 évesek, és ez idő alatt minden évben legalább egy korosztályos bajnokságot megnyertünk. A legutóbbi évben a feleségem a serdülőknél, a fiam pedig a kadétoknál lett országos bajnok.

 

 

– Az utóbbi néhány évben szakmai igazgató vagyok, alkalomszerűen tartok edzéseket, de a kispadra már nem ülök le.

 

 

– Kell legyen olyan személyiségjegye az illetőnek, amely nélkül nem szabad bemenni a terembe gyerekek közé. Olyan légkört kell tudnia kialakítania az edzőnek, hogy a játékos tűzbe menjen érte. Kell egy nagyon nagy fegyelem és egy olyan filozófiai rendszer, amit ismertetni kell a gyerekkel, a szülővel, minden érdekelttel. Nagy rendre és nagy hozzáértésre is szükség van. „Látók” kellenének leginkább, akikből nagy hiány van. Minden komoly vidéki bázis mögött volt valaki, igazi egyéniség. Kecskeméten Adamik Ferenc, Pécsen Varga Ferenc, majd ifjabb Szittya Imre, Nagykanizsán Gábor Erzsébet és folytathatnám a sort. Amikor elkezdtem edzősködni, minden héten rangadót kellett játszanom. Volt egy „baromijó” KSI a Haris-családdal, Bild Katival, egy hasonlóan erős Spartacus, a BSE, a BEAC, egy Liptay-Csúzli-féle Csepel, egy Ganz-Mávag a Zsírosékkal és a következő generációval és másokkal. Akkoriban ezek a műhelyek nagyjából egyenlő erőt képviseltek, ami hatalmas derbiket hozott.

 

 

– Mára eljutottunk odáig, hogy a magyar kosárlabdasport két gyengéje a humánerő és a létesítmények hiánya lett. A rendszerváltással elvesztettük az összes budapesti létesítményt, a leégett, három edzőtermes Budapest Sportcsarnokkal és a Nemzeti Sportcsarnokkal együtt, és helyettük nem építettek újakat. Az edzői pálya pedig a testnevelő tanárokkal egyetemben olyan szinten pusztult le, hogy gyakorlatilag ma nem találunk tehetséges, hadra fogható edzőt. A legelső tennivaló az lenne, hogy álljon ki valaki a nyilvánosság elé, és mondja el, milyen rendszer szerint akarják a jövőben a szakembereket képezni? Nagyon gyorsan vissza kellene kanyarodni a Verbényi-úthoz. Az általa kinevelt szakemberek elmentek a fővárosi vagy vidéki klubokhoz, és minőséget tudtak nevelni. Alulról indulva ki kell nevelni egy olyan szakembergárdát, amely nem csak pénzt akar keresni, hanem megszállottja is a szakmájának. Ez a kulcsa jelenleg a helyzet megoldásának. Rendszerszinten elszakadtunk attól a nevelési nívótól, amit a francia vagy a spanyol utánpótlásnevelésben már tudnak.