Sipos Péter: Felnőttekkel nem szeretnék foglalkozni
31
Jul
2024
Sipos Péter: Felnőttekkel nem szeretnék foglalkozni
2024. július 31.  |  16:15
Egész nyáron az utánpótlás válogatottak edzésein vesz részt Sipos Péter, a fiatal és ígéretes jövő előtt álló kosárlabda szakedző. A sportág gyakorlásáról 13 éves korában egy komoly baleset és annak következményei miatt végképp lemondani kényszerült szakemberrel a szövetség fehérvári bázisán, két foglalkozás között beszélgettünk.
 
   – Kőbányán a Szent László Általános Iskolában engem sem került el a majdnem mindenkit hatalmába kerítő labdarúgás. A Kőbányai Ifjúsági Sportegyesület (KISE) foglalkozásain tettem meg az első lépéseket. Ám hamar váltottam, és másodikosként már a Kőbányai Darazsaknál pattogtattam a labdát. Három évig Borkuti László edző foglalkozott velem is, majd a három év elteltével Rákospalotára költöztünk, és a Budapesti Legyőzhetetlen Feketénél folytattam. Ott szakadt félbe a kosárlabda pályafutásom az ismert okok miatt.
 
   – Mikor határozta el, hogy a történtek ellenére is kitart a kosárlabdázás mellett?
 
   – Már a kórházban, két kemoterápiás kezelés között döntöttem a maradás mellett. A felépülésemet követően Borkuti László maga mellé fogadott segítőjeként. Az érettségi után nem a papírformát jelentő edzőképzőre mentem, hanem az ELTE matematika-földrajz szakos tanárképzésére iratkoztam be, majd egy év múlva Egerben levelezősként folytattam. Borkuti Lászlótól, így a Zuglói Sasoktól is 21 éves koromban köszöntem el, mert a Honvédnál megüresedett Pálfi Jenő helye. Végül Zsoldos András szakmai igazgató döntésének köszönhetem, hogy a Honvédban folytathattam.
 
   – Melyik korosztály csapatát kapta?
 
   – Némi meglepetésre az U18-asok B-csapatát vehettem át. Ebben a döntésben nyilván benne volt, hogy előzőleg látták, miként vezetem a zuglóiaknál az U12 és az U14-es korosztályok csapatait. Nagy kihívás előtt álltam. Gyengeségről nem volt szó, de annyi azért egyértelmű volt előttem, hogy nem optimális képességű játékosokat örököltem meg. Két év után az addigi munkám elismeréseként kaptam meg az első A-csapatot, az U16-osoknál. Itt a korábbiaknál jobb adottságú játékosokkal foglalkozhattam, velük szakmailag izgalmasabb versenyrendszerben szerepelhettem. Az eddigi évek során a legjobb eredményemet az egy évvel ezelőtti U18-as országos döntő ezüstérme jelentette.
 
   – Edzői munkálkodása során mely szempontokat tart különösen fontosnak?
 
   – Először meg kell találni azokat a gyerekeket, akik tehetségesek is, meg valóban komolyan akarnak sportolni is. Azután jön az a fejezet, amikor egy adott anyagból ki kell válogatni azokat, akik hosszabb távon is képesek fejlődni, és eléjük olyan rendszert állítani, amely segít kihozni belőlük az optimumot.
 
   – Erről a válogatási szisztémáról mondana egy kicsivel többet?
 
   – Fontos felmérni, hogy az illető felnőttként milyen poszton jöhet majd számításba az adottságai alapján. Később hogyan lehet őt abban a várható szerkezetben hasznos tagként beépíteni. El kell az illetőnek magyarázni, hogy a cél felé milyen út vezethet, és ennek követésében segítséget kell tudni nyújtani neki. A kellően tehetségesekkel el kell tudni hitetni, hogy benne valóban adottak azok a képességek, amelyekkel eljuthat az élvonal csapatainak egyikébe, akár a kezdő ötösbe is. Sajnos, azt is el kell mondanom, hogy évről évre egyre kevesebb az olyan gyerekek száma, akiknek még vannak valódi vágyai, amelyekért hajlandóak is kemény, áldozatos felkészülést vállalni. Sok tényező van, amelyek bármelyikében megbukhatnak a tehetségesnek induló játékosok. Általánosságban azt mondhatom, hogy az U18-as korosztály végére letisztul a kép. Ekkor már jól lehet látni: ki marad meg hosszabb távon a kiszemeltek közül. Sokan a tanulmányaikat helyezik előtérbe, míg mások, ha fel is kerülnek valamelyik felnőtt csapathoz, az ottlétüket másképpen, több jártéklehetőséggel képzelték el, és ezért megy el a kedvük a folytatástól.
 
   – Jelenleg hány emberrel foglalkozhat folyamatosan?
 
   – Tizennégyes kerettel rendelkezem, és éppen ősztől jön egy érdemi változás, amely nagyobb erőbedobásra késztetheti a 2007-es születésűeket, akik jövőre az U18-as válogatottat alkothatják. Ősztől ugyanis nem U18-as, hanem U19-es néven fut majd a bajnokság, tehát a legjobb 2007-es születésűeknek egy évvel idősebbekkel szemben is bizonyítaniuk kell.
 
   – Milyen perspektívákat lát a jelenlegi tizennégy játékosa számára? Mire tartja őket képesnek a majdani felnőtt korukban?
 
   – Az összkép jó. Két olyan fiatal is van közöttük, aki képes lehet innen kiöregedve valamelyik élvonalbeli együttesben helyet kiharcolni magának. További öt pedig eljuthat arra a felkészültségi fokra, amellyel reális esélyük lehet arra, hogy felnőttként is érdemben tudjanak kosarazni. A többiek jelentős része nagyon szeret nálunk lenni, jó a társaság. Amikor pedig felnőtt ellenfelekkel játszunk előkészületi meccseket, ott pontosan megtaksálhatják, hogy az ő játéktudásukkal kb. milyen lehetőségekre számíthatnak, ha az U-korosztályból kiöregednek. Megint más azoknak az alaphelyzete, akik egyetemi tanulmányaik mellett igyekeznek játékban maradni, mivel a felsőoktatásban résztvevőknek elég jó lehetőségeik vannak például ösztöndíjat szerezni.
 
   – Miként a játékosoknak, úgy az edzőknek is igyekezniük kell, nem lehet hátradőlni a fotelben, hogy én már felkészültem. Mit jelent ez a lépéskényszer a gyakorlatban?
 
   – Elvégeztem a TF-en a hároméves edzőképző tagozatot. Előbb Balogh Judit, majd Boros Zoltán volt a tanárunk, végül pedig Zsoldos András alá tartoztunk. A folyamatos fejlődés érdekében elkerülhetetlen, hogy nyissunk a külföld felé, ahol rengeteg komoly szakmai impulzus érhet akár az internet segítségével, akár személyes részvétellel bizonyos tematikus konferenciákon. Szerencsémre ezeket a nemzetközi konferenciákat egyesületem, a Honvéd is támogatja. Így lehettem ott Törökországban, Szlovéniában és Szerbiában is. Ezen alkalmakkor az egyes szakterületek nemzetközileg elismert képviselői tartották az előadásokat, az egyéni képzéstől az irányítók felkészítésének speciális követelményein keresztül sorolhatnám a csapatépítés rejtelmeit és más fontos területeket. Az olvasottakat, illetve a külföldön hallottakat azután igyekszünk beépíteni a mindennapos edzésmunkánkba.
 
   – Milyen szakmai segítségre, hátországra számíthat ma egy fiatal, ambiciózus edző?
 
   – Ami engem illet, igazán elégedett lehetek. A legintenzívebb kapcsolatom Ránky Mátyás tanár úrral van, akivel mindennapos az együttműködésem. Vele már az ötödik évet kezdjük meg – őt helyezték mellém mentorként, aki folyamatosan segíti a munkámat. A tanár úrról csak jót tudok mondani! Úgy kezdtük az egészet, hogy elmondhattam az én filozófiámat. Ő pedig azt mondta: legyen meg az én elképzelésem, és ő azt támogatni akarja. Vele napi szinten kommunikálok, minden edzés előtt és után átbeszélgetjük az aktuálisan felmerülő kérdéseket. Sokat jelent számomra, hogy akár a csapat, akár én kisebb hullámvölgybe kerülünk, ő mindig megnyugtat bennünket. Az eredmény érdekében rendszeresen szóba hoz régi, vele megtörtént szakmai kuriózumokat, amelyek általában megteszik a várt hatást. Az első időkben különösen sokat jelentett számomra az ő hatalmas rutinja, az adott helyzetekre adott válasza, ami nekem még nem lehetett a repertoáromban, és ami megnyugtató hatást ért el. Ritkaságszámba megy szerintem az olyan szakember, aki bármilyen negatívumból mindig képes kihozni a pozitívumokat is.
 
   – Ránky tanár úr szakmai vezetése mellett vannak-e még olyan szakemberek, akitől érdemes átvennie bizonyos dolgokat?
 
   – Természetesen vannak ilyenek, de neveket nem szeretnék mondani. Elsősorban a tapasztalatszerzés érdekében járok minél több meccsre, amint időm engedi, mert még a negatív benyomások is hasznosak. Például megerősítenek abban, amit semmiképpen sem szeretnék elkövetni, hogy az valóban nem hasznos irányzat számomra.
 
   – A sportágban szabálymódosítások következnek...
 
   – Erre is nagyon kíváncsi leszek, mi lesz az eredményük. Megszűnik a „fiatal szabály”, viszont minden csapatban folyamatosan pályán kell lennie két-két magyar játékosnak. Valahogyan csak el kell érni azt, hogy a hazai kosarasok pályára kerülhessenek. A fiatalok számára ez a változtatás mindenképpen több reményt nyújt majd a pályára lépési lehetőségeket illetően, mint ami korábban adódott.
 
   – Egyelőre „fut a szekere”. Milyen távlati tervei vannak?
 
   – Előbb vagy utóbb szeretnék egyszer utánpótlás-válogatott kapitánya lenni. Felnőttekkel viszont nem kívánok foglalkozni. Nekem ugyanis alapvetően mást jelent a kosárlabdázás, mint a felnőtt játékosok többségének.
 
   – Ezt le is írhatom?
 
   – Igen.
 
 
Jocha Károly

Vármegyei szövetségek