Károlyi Andrea: Minden edzőtől lehetett valamit tanulni!
26
Jun
2024
Károlyi Andrea: Minden edzőtől lehetett valamit tanulni!
2024. június 26.  |  14:50
Az élsportolók visszavonulásuk utáni egyik nagy gondja a testsúlyuk kordában tartása. Elég sokan küzdenek jelentős pluszokkal, ami gyakran több tízkilónyi felesleges terhet jelent. Persze vannak kivételek, akiknek az egyensúly tartása nem okoz különösebb problémát. A kosárlabdázó Károlyi Andrea például tizenkét évvel a végleges visszavonulását követően is tartja a 75 kilós versenysúlyát. Ezzel a sokaknak kényes témával kezdtük beszélgetésünket.
 
 
– A megoldás elég egyszerűnek tűnik – így Andrea -, hiszen nincs semmi extra étrendem, viszont mindmáig rendszeresen edzek, mozgásban vagyok. Eljárok egy erősítő terembe, ahol egy bevált személyi edzőnőtől kapom az instrukciókat. Szeretem, ha vannak körülöttem, egyedül ez valószínűleg nem menne. És azért az is hozzá tartozik a sikerhez, hogy nem annyit eszem, amennyit fel tudnék falni. Egy időben híresen nagy evő voltam, de ezt a hajlamomat sikerült annyiban maximálni, amennyi kalóriát nagyságrendileg leadok a szervezetembe.
 
– Ráadásul van egy kosárlabda csapata is, ahol azért még játszhat is alkalomszerűen. 
 
– Ez így igaz, hiszen a K8 névre keresztelt „ÖTYE” együttesünk nem szerepel semmilyen bajnoki rendszerben. Egyébként azért K8, mert mindegyikünk nevében benne van a „k” betű. Ha valahol pályára lépünk, akkor HUN K8 néven szerepelünk. Korosztályos versenyekre nevezünk, nyertünk már Európa-bajnokságot és világkupát is.  
 
– Ahhoz, hogy alkalomszerűen ma is játszhasson a HUN K8-ban, valamikor meg kellett barátkoznia sportágával. 
 
– Nem a kosárlabda volt az első kipróbált sportág, hanem az atlétika. Szívesen futottam rövidtávot, miként a magas- és távolugrás is kedvemre való volt. Hogy egy kicsit bonyolult legyen az indulás, a barátnőm unszolására elmentünk a Honvédba, ahol én elsődlegesen is az atlétákára gondoltam, ő viszont a torna iránt érzett kíváncsiságot. Végül a tornacsarnokban kötöttünk ki, ahol a tornászok edzője – látván a már akkor is közel 180 centiméteres magasságomat - azonnal tudomásomra hozta, hogy én feltehetően eltévedtem. Végül csak kikötöttem az atlétáknál, ahol egy „erős” félévet biztosan eltöltöttem. 
 
– Azután jött a kosárlabda? 
 
– Á, dehogy. Előbb még a röplabdázóknál is elidőztem néhány hónapot. Az újabb fordulat édesanyám nevéhez köthető. Ő vette észre a Népsportban, hogy a BSE tehetségkutatót hirdetett. El is vitt oda, bár én nagyon nem akartam, s amit lehetett, mindent el is rontottam. Ám a korábbi játékvezető, Gencsev Plámen mégis felfigyelt rám, és ajánlott az akkori edzőnek, Temesi Bercinek. Mivel anyukámnak korán el kellett mennie dolgozni, ezért nem lehetett jó kosaras, ezért ő a saját álmait szerette volna velem megvalósíttatni. Eleinte nem jártam edzésre, majd a száraz cuccot visszatettem a szekrénybe. Amikor ezt észrevette, ettől kezdve jó ideig ő kísért el a Városmajorba. Ekkor tizenkét éves voltam. Augusztustól jártam rendszeresen a gyakorlásokra, és októberben már pályára is léphettem. Érdekes, hogy soha nem akartam kosaras lenni, leginkább csak sodródtam az eseményekkel, míg nem egyszer észrevettem, hogy benne vagyok az egészben. 
 
– Az 1987-ben volt kezdést követően pályafutása milyen fontosabb állomásait tartja nyilván? 
 
– Öt évvel később, 1992 nyarán történt egy említésre méltó esemény. Madacsai Miklós edzősége idején szóltak, hogy az augusztusi hónapom maradjon szabadon, mert elvisznek a felnőtt kerettel edzőtáborozni. Végül a nyaralás is, meg az edzőtábor is elmaradt. Majd jött Varga Matyi, aki foglalkozott velem néhányszor. 1994-ben pedig Glatz Árpád következett. Ez évben volt egy érdekes élményem. Pécsre menet az autóbuszban Balogh Judit mellé ültem, és beszélgettünk. Megkérdeztem, szerinte mit kellene tennem, hogy egyre jobb játékos legyek. A válaszra nem is emlékszem, de azon a meccsen dobtam először 10 vagy 12 pontot. A következő eseményt a Tungsram megszűnése jelentette, ekkor (1995 őszén) hívtak a Ferencvárosba. A 2000-ig volt idő meghatározó lett a pályafutásomban, mert ebben az időszakban nagyon sokat tanulhattam Tursics Sándortól, akit az utolsó „fradis” szezonban Zsoldos András követett. Egyébként állítom, hogy mindenkitől lehet valamit tanulni, de a korábbi junior edzőmet, Jánosi Ervint azért külön is megemlíteném. Általánosságban elmondhatom, hogy senkivel nem voltam „puszi pajtás” kapcsolatban, de mindenkivel jó volt a viszonyom.    
 
– A ferencvárosi szakosztály megszűnése mekkora gondot jelentett? 
 
– Számomra nem volt különösebb jelentősége, mert én akkor már Pécsen kosaraztam, ahol öt évet töltöttem el. Sokkoló élményként ért, hogy köztudottan gyenge védekezőként az első ottani felkészülési meccsemen megkaptam az egyik legjobb diósgyőrit, Brosovszky Mónikát. Ez a megbízatás alapvető fordulatot hozott bennem, mert annyira hatott rám az edző bizalma. Szinte máról holnapra az egyik legjobb védővé léptem elő. Mivel férjemmel kisbabát szerettünk volna, így az évenkénti szerződéskötés soha nem ment könnyen, végül 2005-ben átmentem Sopronba, ahova Török Zoltán hívott, miután megtudta, hogy nem írtam alá Pécsre. Ott előbb Natalia Hejkova, majd Székely Norbert volt az edzőnk. 2007 őszén azt mondtam, 150-szeres válogatott vagyok, ha megnyerjük a bajnokságot és a Magyar Kupát, lesz 15 első helyem, jó szívvel visszavonulok. 
 
Így is történt. Innen kezdve az edzősködésé lett a főszerep. Előbb Tursics Sándor hívott a Vasashoz maga mellé másodedzőnek, majd évközben Deák Éva vette át a csapatot, végül bejutottunk a rájátszásba. 2010-ben végre megszületett a kislányunk, Kata.  
 
– Mielőtt az edzői pályafutásáról kerülne szó, megkérdezném: véleménye szerint mi minden szükséges ahhoz, hogy valaki jó edző lehessen? 
 
– Röviden definiálnám: legyen hiteles, és tudjon hatni a játékosaira. Jó példaként tudom felemlíteni Rátgéber Lászlót, aki szakmailag is igen jól felkészült ember volt – az általa elért sikerekben komoly része volt a szerencsétlenül járt Füzi Ákosnak is -, de a legfőbb ereje az igazán nagy játékosok motiválásában volt. Ha egy komoly meccsre készültünk, az utolsó edzést úgy fejeztem be, hogy legszívesebben valamelyik leendő ellenfél torkát is el tudnám harapni. Szóval ezt a legjobban a Tursics és a Rátgéber tudta megoldani. 
 
– Mikor került először a válogatottság közelébe? 
 
– 1995-ben történt, akkor még a Killik Laci bácsi volt a kapitány, ekkor hívott be először a keretbe. Két évvel később Budapesten és Pécsen volt az Eb, de mellette már Rátgéber volt a másodedző. Ott fiatal és rutintalan játékosként elég jól teljesítettem. Elég gyors voltam, voltak, akik jó sprinternek is tartottak volna. A labdabiztonságom viszont lehetett volna jobb is. Elég jól láttam a pályán, férfias stílusban dobtam a tempót – Rátgébernek én voltam az ideális hármas. Mellettem szólhatott, hogy mindenkihez jól tudtam alkalmazkodni. A 2000 és 2008 közötti években is folyamatosan fejlődtem. Ebben az időszakban voltam pályafutásom csúcsán. 
 
– Voltak olyan játékosok, akikkel jobban megértette magát az átlagnál, akiknek jelenléte a pályán adott egyfajta plusz biztonságérzetet? 
 
– Nem tudok valakit ezen az alapon kiemelni, mert én minden csapatomban, ahol játszottam, minden közeget szerettem, mindenkivel igyekeztem megtalálni a közös hangot. Talán túl békülékeny is voltam, talán többre is vihettem volna akár a pályán, akár a visszavonulásom utáni időszakban. Gondolkodva a kérdésen, annyit azért elmondanék, hogy például a Béres Timivel nagyon szerettem játszani, miként Ujvári Nyuszival, Iványi Dalmával, Kosjár Katával, Dénes Krisztával vagy éppen a Bíró Anikóval, és még említhetnék nagyon sok csapattársat. Sopronban játszottunk együtt az Ivana Matoviccsal, aki szerint senkitől nem kapott olyan elzárást, mint tőlem. Tényleg igyekeztem a csapatért megtenni, amit lehetett.
 
– Először 2010-ben hagyta abba...
 
– Igen és másfél évvel később, 2012 januárjában még visszaálltam a BSE-be játszani. Akkor másodedző voltam Puskás Artúr mellett; én vetettem fel a visszaállásom lehetőségét, amit elfogadtak. Elsősorban azért akartam ezt, hogy testközelből tudjam segíteni a játékostársakat. Végül még másfél szezont „túlszolgáltam”, közben 38 évesen egy alkalommal 40 pontot dobtam a Szekszárdnak...
 
– Maradjunk az edzői pályánál. Készült valaha erre, és ha igen, ha nem, mennyire élte végül bele magát ebbe a szerepkörbe?
 
– Első szándékból soha nem akartam edző lenni. Később belejöttem, a kicsiknél meccselni kevésbé szerettem, mint edzést tartani, mert kevesebb ráhatásom volt az eseményekre. 2014-ben odakerültem a 3x3-as válogatotthoz. Gencsev Plámen azzal hívott, hogy Moszkvában lesz egy világbajnokság, lenne-e kedvem egy csapatot csinálni. Erre volt két hetem... Huszonegyedikek lettünk, két év múlva viszont már Európa-bajnokságot nyertünk Bukarestben. 2017-ben Franciaországban, Nantes városában volt a vb, ahol ezüstérmesek lettünk. 2018-ban a Fülöp-szigetek volt a házigazdája a vb-nek, hetedikként végeztünk. Egy évvel később az amszterdami világbajnokságon ismét sikerült megszerezni a második helyet. 2021-ben Grázban, majd Debrecenben egy-egy ponttal maradtunk le az olimpiai kvótáról.
 
– Végül nem is úszta meg a leváltását.
 
– Ha a kvalifikáció elmaradásakor azonnal leváltanak, azt könnyebben megértettem volna, mint azt, hogy nyolc hónappal később történt meg ez. Átkerültem az U18-as válogatott mellé. Mindkét korosztályban sokat számít, ha van 5x5-ös rutinja valakinek. Más kérdés, hogy aki jó 5x5-ben, az még egyálalán nem biztos, hogy jó lesz a 3x3-ban is. A 3x3-ban feleannyi a támadási idő, ott a játékosok eljutnak egy olyan fáradtsági szintre, amit előzőleg soha nem tapasztaltak meg. Kimutatták mérésekkel, hogy a 3x3-as meccs tíz perce nagyobb fizikai igénybevételt jelent, mint az 5x5-nél a 40 perc.
 
– Az edzői munkával elégedett, vagy inkább szívesebben csinálna valami mást?
 
– Erre nem tudok egyértelmű választ adni, alapvetően szeretem a 3x3-at. A legutóbbi napokban megtalált közreműködésre szóló ajánlattal az új Nemzeti Sportrádió helyettes főszerkesztője, Virányi Zsolt, amit nagyon élvezek. Négy órákat kell benn ülnöm a stúdióban, és részt venni könnyedebb beszélgetésekben. Talán csak a 4.30-as felkelés okoz némi gondot...
 
– Kislánya, Kata 14 éves.
 
– Most ballagott el az általánosból, és gimnáziumban folytatja. Örömömre ő is kosarazik a Vasasban.
 
– Szinte pillanatokon belül kezdődik az olimpia. Mi az, amit elsősorban meg szeretne nézni a tévében?
 
– A kosármeccseket mindenképpen, a 3x3-as találkozóké az elsőbbség. Mellettük elsősorban a csapatjátékokat, a magyar érdekeltségeket. Így a kézilabda és a vízilabda válogatottjainkat, s persze bízom a jó eredményekben is.
 
 
Jocha Károly

Vármegyei szövetségek