Az évad végén visszavonult a magyar női kosárlabdázás egyik meghatározó alakja, Fegyverneky Zsófia. Lehetetlen felidézni egy interjúban 25 év minden fontos pillanatát, mérkőzését, döntését, de néhány sarokpontot körüljárva igyekeztünk egy kiemelkedő pályafutás sikerei mögé bepillantani. A Sopron Basket búcsúzú csapatkapitányával beszélgetett a wbasket.hu.

Az interjú felvétele előtt beszéltük, hogy tervezetten időzítettük ezt az alkalmat pár héttel a szezon lezárását követően. Gondolom, hogy az első napokban rengeteg megkeresésed volt és nehéz megélni érzelmileg azt az időszakot. Hogy vagy most? Hol tartasz a feldolgozásban?

Valóban sokan kerestek érdeklődve arról, hogy miként élem meg a 25 év lezárását. Egy kis szomorúság mind a mai napig munkálkodik bennem, hiszen élvezettel csináltam még az utolsó években is.

Ha valamit az ember szeret és el kell engedni, az soha nem örömteli helyzet. Sportolóként viszont tisztában vagyunk vele, hogy egy karrier véges. Ettől függetlenül, amikor ki kell mondani, hogy vége, az nehéz. Nálam is így van, de próbálok a napi feladataimra koncentrálni és nem sokat agyalni ezen.

A legáltalánosabb, de mégis legfontosabb kérdés a pályafutásodról: kerek lett?

Úgy érzem, hogy igen. Nem úgy kezdtem el kosarazni, hogy kimondtam: Euroligát szeretnék nyerni, ilyen meg olyan elismeréseket szeretnék begyűjteni, hanem egy közeg, egy értékes közösség részese szerettem volna lenni. Ez sikerült, a pályafutásom vége felé pedig a nagyon fényes sikerek is megérkeztek, így egyértelműen kereknek érzem.

Manapság már nem ritkák a hosszú és még a vége felé is minőségi pályafutások. Ha az elmúlt 25 évet nézzük, akkor nálad mi volt a kulcs? Hogyan viszonyulsz a tudatosság, a genetika és a szerencse hármasához?

A kérdésedben valamennyire benne van a válasz, mert ennek a hármasnak együtt kell meglennie. Nyilván kell ehhez szerencse is, de az életkoromhoz és az adott korszak éppen aktuális lehetőségeihez képest mindig próbáltam a lehető legtudatosabb lenni.

Visszatekintve a 25 évre, nem voltak elvesztegetett időszakok. Amit az aktuális lehetőségek engedtek, abból igyekeztem kihozni a maximumot. A genetikát nem tudjuk befolyásolni, de abban nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egyetlen műtétem, komoly sérülésem sem volt. Ez ritka az élsportban. Összességében ennek köszönhetően azt a tehetséget, amit kaptam, ki is tudtam végül aknázni.

Amikor sportolói pályafutást összegzünk, keretet adni kell és ezt a keretet nálad az Euroliga Final4-ban fognám meg. Magyar csapatok nyolc alkalommal léptek pályára a klubszinten legrangosabbnak számító európai porondon és ebből hat alkalommal játszottál (2004-ben és 2005-ben a Péccsel, majd 2018-tól kezdődően a nagy soproni sorozatban), de még a 2001-es Messinát is ide sorolnám, amit nem a felnőtt csapat tagjaként, hanem juniorként, de nyilvánvaló érzelmi kötődésekkel élhettél meg. Mennyit változott Fegyverneky Zsófia és a női kosárlabda 25 év alatt?

Folyamatosan változott a kosárlabda, mely változásokhoz a játékosoknak és edzőknek is tudniuk kell alkalmazkodni. Felismerni, hogy mik azok, amik működnek és mik azok, amik egy idő után már abszolút nem vagy változtatni kell rajtuk.

Ahogy utaltál rá, még akkor kezdtem játszani, amikor két félidő volt, de – részben az előző kérdéshez kapcsolódva – az is erőssége a pályafutásomnak, hogy tudtam alkalmazkodni a változásokhoz és az edzőimmel jól dolgoztam együtt. Mindig megtaláltuk a közös hangot, a közös célokat. A játékomhoz pedig olyan alapokat kaptam, amikre egész karrierem során támaszkodhattam.

Lépést kell tartani, mert aki a változásokkal nem tud lépést tartani, az nem tud sikeres lenni semmilyen területen sem.

Korszakos klubokban szerepeltél. Az akkori Pécs is az volt, ahogy Brno is és kiemelkedően ez a kategória Sopron. Mikor kezdett kirajzolódni számodra, hogy a soproni szerepvállalásodban több lehetsz egy „erős magyar húzóembernél”, hanem a klub arcélét meghatározó karakterré léphetsz elő?

Mivel nem voltam olyan játékos, aki sokszor váltott csapatot, így két-három év után már körvonalazódott, hogy Sopron olyan állomáshely, ahol önmagam lehetek és sok időt tölthetek – ez ráadásul eredményekkel is párosulhat.

Az igazi áttörés Roberto Iniguez érkezésekor jött, amit házon belül a klub aranykoraként jellemzünk. Onnantól beszélhetünk arról, hogy Sopron nemzetközi szinten is odakerült, ahova szerettük volna, hogy tartozzon.

Akkor ezek szerint nem csak kívülről éreztük így, hanem belül is korszakhatárként élitek meg azt az időszakot?

Igen, szerintem egyértelműen jellemezhetjük így. Onnantól tudott a klub tartósan magas szinten teljesíteni nemzetközi szinten. Nem elvéve egy pillanatra sem, hogy a soproni klub nyert Ronchetti Kupát, 2009-ben jutott először Euroliga Final4-ba. Voltak kiugró évek, de ennek az időszaknak az a jellemzője, hogy állandósítani sikerült a helyünket az európai elitben.

Megfordult akkor a fejedben, hogy a pályafutásod utolsó harmadára ebből valami komoly dolog is kifuthat?

Amikor az első szezont elkezdtük Robertóval, rögtön a legelején összejött egy jekatyerinburgi tornagyőzelem. Nem titok, hogy akkor abszolút azt éreztem: a karrierem végéhez közeledve még beleférhet, hogy egy nagy nemzetközi menetelésbe belemenjünk a csapattal. Végül ez igaz is lett az egymást követő négy Euroliga Final4 szerepléssel.

Addig miben találtad meg a motivációt? Nagyon előre szaladtunk, hiszen előtte látható egy masszív időszak, amikor Sopron kiemelkedni látszott a magyar bajnokságból, de az Euroliga dobogó távolinak tűnt.

A magyar bajnokságot azokban az években is domináltuk. Bár az Euroligában nem jutottunk el arra a szintre, mint később, de végig volt egy koncepció, egy terv az építkezésre. A szisztémában bíztam. Láttam, hogy Török Zoltán miként építi ezt a klubot és éreztem, hogy ez a munka be fog érni.

Mivel Magyarországon eredményesen szerepeltünk és akkor is végig Euroliga résztvevők voltunk, ahol nem számítottunk pofozógépnek, play-off esélyesként várhattuk azokat a szezonokat is, így motivációs problémák nem voltak. Valóban nem kerültünk az Euroliga dobogó közelébe, de jól teljesítettünk, egy pillanatra nem kérdőjelezném meg azon évek értékét.

Ha a soproni közeggel való sikeres kapcsolatod alapját keressük, akkor az előbb elhangzott gondolatod a tételmondat: bíztál a szisztémában?

Amikor Sopronba érkeztem, szembesültem azzal, hogy nem egy szezonban gondolkoznak. Igaz ez a játékoskeretre is, ahol az igazolásoknál láthatóak a rövid, a közép és a hosszú távú célok. Nagyon fontos, hogy sosem kizárólag az előttünk álló egy adott szezon szerepelt a fókuszban. Ez a szemlélet adja mindennek az alapját.

Laikusként, kívülről és utólag okos az ember… Felvállaltan sétálok bele ebbe a csapdába, de kérlek erre reflektálva értékeld az utolsó időszakot. A 2022-es Euroliga győzelem a „hollywoodi tökéletes pillanatnak” tűnt a lezárásra. Miben rejlett a motivációd a folytatásra?

Kívülről biztosan lehetett ezt így szemlélni, de élsportolóként nem úgy gondolkozik az ember, hogy „én most mindent elértem, akkor ebből gyorsan szálljunk ki”. Éppen ezek a dolgok azok, amik tovább építenek minket. Ezt csak a sportolók érthetik meg igazán.

Abban a szezonban 30-35 perces játékos voltam. Abszolút úgy éreztem, hogy top formában kosárlabdázok. Miért hagyná abba az ember? – tehetjük fel a kérdést. Különösen úgy, hogy azt láthattuk: olyan időszakban járnak a keret vázát alkotó egyének, sőt maga a klub is, hogy jöhetnek még sikerek.

A rákövetkező évben szintén közel álltunk a Final4-ba jutáshoz. Élsportoló nem tekinthet úgy a pályájára, hogy abból bármikor elég lehet. Szemléletesen fogalmazva, mindig többet akar, ha van hat Final4 szereplése, akkor szeretne hetediket is.

Ugorjunk a jelenbe! Tudjuk, hogy csapatmenedzserként folytatod. Mi a feladatköröd?

A felnőtt csapat napi dolgaiért felelek majd. Visszatérünk a nemzetközi porondra, én fogok utazni a küldöttségünkkel. Minden olyan teendő, ami ilyen helyzetben adódik, az én felelősségem lesz. Szerintem sokan nem tudják, hogy mennyi feladat merül fel ilyenkor és ezekből ad nekem Török Zoltán többet is.

Mai fejjel gondolkozva, szerinted mit tudsz majd hozzátenni a feladatkörödhöz egy ilyen hosszú pályafutás után?

Próbálom a 25 év alatt összeszedett tapasztalatokat kamatoztatni. Ezt az időszakot nem csak, mint játékos, hanem mint csapatban működő ember is megéltem. Igyekszem a játékosokat, stábtagokat segíteni azokkal az észrevételekkel, amikről úgy gondolom, hogy a csapat hasznára válhatnak, ha adott pillanatban megosztom őket.

Szervezési oldalon pedig a 21 Euroliga szezonom tapasztalata adott az utazások, meccsek, de akár az edzések megszervezése terén is. Ha fogalmazhatok így: tudom, hogy egy szezonnak miként kell kinéznie a minél eredményesebb szereplés érdekében.

Nem lehet nem észrevenni, hogy a pályatársaid közül Laia Palau a Girona sportigazgatója, Celine Dumerc a francia válogatott csapatmenedzsere. Ez szerinted véletlen egybeesés vagy egy határozott folyamatot élünk meg, mely során vezetői szinten is egyre jobban számítanak az egykor sikeres játékosokra?

Abszolút nem véletlen. Ez a folyamat évekkel ezelőtt az Egyesült Államokban elkezdődött, akár a WNBA-t, akár az egyetemi bajnokságot nézve. Nagy szerepet szánnak azoknak, akik az adott ligában sok időt eltöltöttek.

Európában sem véletlen, hogy ezt megfigyelhetjük. Azoknak a játékosoknak a tudását, akik rengeteg évet áldoztak erre, vétek lenne elengedni a kosárlabda közegéből. Laia Palau-val egyébként a FIBA sportvezetői képzését is együtt csináltuk korábban.

Nagy szüksége van erre a szemléletre az európai női kosárlabdának.

Egyetértek! Magyarországról Béres Timi példakép ilyen téren. Nem csak sportolóként, hanem azoknak is, akik vezetői pályán szeretnének mozogni. Irányadó, amit Kecskeméten felépített, hogy nőként és sportvezetőként milyen magasra el lehet jutni, milyen jól lehet ezt a munkát csinálni.

Számodra is irányadó Timi pályája?

Igen, szoktunk ilyen dolgokról beszélni és kérek tőle tanácsot, hogy miként lát bizonyos dolgokat. Nagyon régóta benne van ebben, adok a szavára.

Zárásul egy kis aktualitás. Május végén megnyerte az Amatőr bajnokságot a Sportdarázs-SMAFC. A bajnokavatós meccset Székesfehérváron már vezetőként izgultad végig. Milyen volt ilyen pozícióban ott ülni a pálya mellett?

Furcsa volt, de utánpótlás mérkőzéseket már követtem külső szemlélő pozíciójából. Nagyon örülök a csapat sikerének. Látszik az akadémián elvégzett munka eredménye. Mindig jó érzés, ha egy aranyéremmel az adott szezon végére felkerül az „í”-re a pont.

A kérdésedre visszatérve: próbáltam úgy nézni és úgy jelen lenni, hogy nekem most már a „másik oldalról” van feladatom és onnan kell az eseményeket követnem.

Fotó: Tóth Zsombor / Márkus Boróka