Kitüntetést sokat és sokfélét lehet kapni egy hosszú és sikeres pályafutás során, az élet bármely területén. Életműdíjat viszont általában csak egyszer osztanak bárkinek is. Legtöbbször egy pályafutás végéhez közeledve szokták ezt a díjat odaítélni, de van, aki még messze van attól, hogy visszavonuljon, és mégis kiérdemli ezt a trófeát.

 

Így történt ez a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének évi rendes közgyűlésén is a közelmúltban, ahol számosan vehették át a megszolgált elismerés jutalmát. Mindenki megkapta a megérdemelt tapsot, de egyvalakit – a többi díjazott maximális elismerése mellett – mégis csak ki lehet – talán ki is kell? – emelni. Ez a valaki pedig dr. Ránky Mátyás, a magyar kosárlabdázás első számú teoretikusa, aki edzői pályafutása során számos kiemelkedő sikert is elért. Tehát az elméletet és a gyakorlatot is eredményesen összhangba tudta hozni.

 

A kérdés kínálta magát mindjárt a beszélgetésünk legelején:
 

 

 

– Rengeteg sorsszerű vagy éppen véletlen jelenség övezte az életemet. Volt néhány olyan szakmai elképzelésem, amelyeket mindenképpen szerettem volna a kollégáknak átadni. Örömömre sok mindent sikerült írásba foglalni, amely gondolatok összesítése engem maximálisan lekötött. Hogy ez a szándékom meghozta a szakmai elfogadást - amelynek csúcsa ez a most nekem ítélt díj –, az természetesen nagyon jólesett!

 

 

– A Bartók Béla úti általánosban B. Szabó András labdarúgó szakos testnevelő tanár foglalkozott először velem. Az igazán nagy élményt az 1955-ben, Budapesten megrendezett és magyar győzelmet hozott Európa-bajnokság három meccsének megtekintése jelentette, amelyek közül az egyik – szerencsémre – éppen a magyar-szovjet döntő volt. Az általam látott mérkőzések biztosan részesek abban, hogy végleg a kosárlabdázásnál kötöttem ki. Talán hihetetlennek hangzik, pedig így volt: már 1955-ben, tizenegy évesen is úgy gondolkodtam, mint egy leendő testnevelő tanár. A Petőfi Gimnáziumban egy elsősorban atléta szakember, Paulinyi Jenő bácsi volt a példaképem. A TF tanára, Bánki Ferenc már másodikos gimnazistaként behívott az ifjúsági válogatottba, a TF-en pedig Jákfalvy Béla tenisz szakember irányított. Tehát tulajdonképpen úgy lettem NB I-es és felnőtt válogatott játékos, hogy az addigi testnevelőim egyike sem kosárcentrikus valaki volt. Az első meghívótól kezdve egyébként a gimnáziumban három évig nekem kellett tartanom a kosaras edzéseket, ami korán jött, óriási élményt jelentett számomra.

 

 

– Mindig nyitott voltam arra, mit lehet másoktól ellesni, átvenni. Akkoriban például Balogh Gábor és Kozocsa István rendszeresen hozzájutott a ritkaságszámba ment amerikai kosaras szaklapokhoz. A tempódobást és az elzárás-leválást onnan tanultuk meg, addig ezek itthon ismeretlen fogalmak voltak. Eljutottam odáig, hogy Haris Ferenc gratulált a munkámhoz és hívott a KSI-be, ahol mellette Bild Katalin és Bátor Vilmos voltak a kollégáim. Három évvel később már a Vasas Izzó felnőtt férfi együttesét vezethettem.

 

 

– Az alapelképzelésem az volt, hogy kellő taktikai repertoárja legyen a csapatomnak, támadásban és védekezésben egyaránt. Ezt az irányvonalat a Honvédnál tudtam igazán megvalósítani, pedig odamenetelemkor sokan féltettek, mondván: számos idősebb játékos abbahagyja, így új csapatot kell építenem, annak összes bizonytalansági tényezőjével. Négy év alatt négy felnőtt bajnoki címet nyertünk. Már a Vasas Izzóban elkezdtem alkalmazni, majd a Honvédban sikerrel tökéletesítettem John Wooden szakmai újítását, a 2-2-1-es letámadó zónavédekezést.

 

 

 

– Ez évben lettem a TF főállású adjunktusa, és ekkor sikerült elintézni, hogy az apai nagybátyámhoz kiutazhattam egy hónapra New Yorkba. Március 15-én érkeztem, és a nagybátyám azonnal a Madison Square Gardenbe vitt, mert éppen ott játszották az egyetemi bajnokság döntőjét. Larry Bird és Magic Johnson egyszerre léptek a pályára – óriási volt! Ez az élmény megadta az egész ottani tartózkodásom alaphangulatát. Harminckét napot tölthettem el New Yorkban, és ez idő alatt 36 kosárlabda eseményen lehettem jelen. Itthon korábban Szabó Dzsoni bácsi meghívására az első amerikai edző Robert Berg volt, aki eljöhetett hozzánk. Mennyire sorsszerű, hogy Long Islanden személyesen is találkozhattam vele. Berget felhívtam telefonon, majd elindultam, hogy vonattal meglátogassam. A jegyemhez rossz tanácsot kaptam, végül menet közben kellett váltanom vonatot, hogy ne máshol kössek ki.

 

 

– A ráeszmélés, hogy mindennek az alapja a támadó-védő egységben történő oktatás! Ez a gyakorlatban azt jelenti, ha támadóként egy védő arcon üt, azt nekem igyekeznem kell megelőzni. A védőnek pedig azt kell tennie, hogy kitalálja és csírájában fojtsa el az én akciós tervemet. Ott még a legegyszerűbb dobógyakorlatoknál is ott ágaskodott a védő és igyekezett megzavarni a dobáskísérletet. A másik igen fontos impulzus pedig az volt, hogy minden gyakorlatot olyan intenzitással kell megjeleníteni, ahogyan az a pályán meccs-szituációban megtörténhet. Az egyetlen, öt évig készült, 1999-ben kiadott szakkönyvemnek is ez a lényege: mindent a támadó-védő egységben kell elképzelni, gyakoroltatni, alkalmazni. A fordított piramis elméletet is létrehoztam, amely maga a kosárlabdázás. A leírtak valóságtartalmát igazolhatja az is, hogy több kolléga – Both József és Hajdú János – is egyaránt átvette labdarúgó, illetve kézilabda szakkönyvében annak legfőbb mondanivalóját.

 

 

– Mivel direkt edzői munkát már hosszú évek óta nem végzek, így ebben a témakörben nem is vagyok igazán képben. Ám azt bizton kijelenthetem, hogy aki valóban vágyik a szakmai előrelépésre, az önképző módon is rengeteg lehetőség közül válogathat. Ha „felmegy” az internetre, ott magyar, angol vagy éppen spanyol nyelven is formálisan rázúdul a kiváló szakanyagok tömege.

 

 

– A Honvédban mentorként dolgozom az U18-as csapat mellett. Évekkel korábban azt mondtam, nyolcvan éves koromig szeretném ezt a munkát csinálni. Mivel napokon belül átlépem ezt a korhatárt, és egyelőre tökéletesen egészséges vagyok, így ma azt mondom: ameddig igény van a szakmai támogatásomra, és egészségileg is alkalmas leszek, addig szeretnék maradni.

 

 

– Igyekszem aktívan élni, amire elsősorban a hetenként minimum kétszeri páros teniszezés kínálja a legjobb lehetőséget. Civilben is jó a hátországom, hiszen két lányom révén öt felnőtt unokám van, akik reményeim szerint előbb-utóbb dédunokával is megajándékoznak.