– Ismerve a labdarúgás semmihez nem hasonlítható varázsát, aligha meglepő bárki számára is, hogy én is focista szerettem volna lenni – ugrott vissza az időben hatvanvalahány évet Lázár Béla. – A főváros XIX. kerületében különösen nagy volt a Puskás-kultusz, amit még fokozott az is, hogy testnevelő tanárom, Thomann Antal is labdarúgó volt, bár ő a Fradiban kergette a labdát. Nagy élményt jelentett az is, hogy tanárom néhányszor beajánlott a Fradiban, ahol NB I-es meccseken szedhettem a labdát. Addig nem nyugodtam meg, amíg édesapám 12 éves koromban el nem vitt a Honvéd edzésére. A kedvem akkor hagyott alább, amikor három-négy foglalkozást követően az edző csak annyit mondott édesapámnak: ne erőltessük...

 

 

– Az általánosból a IX. kerületben lévő Irinyi János Gimnáziumba vitt az utam. Ott tudtam meg egy alkalommal, hogy a Honvéd kosárlabda toborzót hirdet. Akkor már 180 centi fölött jártam, elmentem és ott is ragadtam az angyalföldi Klapka utcában. Édesapám géplakatos volt, édesanyám háztartásbeli; tőlük mindig azt hallottam, hogy kisfiam, tanulj, tanulj. Ezt a visszatérő tanácsot annyiban megfogadtam, hogy az érettségi idején már volt három kérőm – MAFC, Sopron és a Testnevelési Főiskola – közül az utóbbit választottam, mert ott tanári diplomát szerezhettem. 

 

 

– A TF-en kitűnő tanárok sorával volt szerencsém megismerkedni. Persze a kosárlabda volt a legfontosabb számomra, ahol Bánki Feri bácsi volt a főnök. Előbb az NB I-ben szórtuk a pontokat, de mire harmadikos lettem, megfelelő utánpótlás hiányában kiestünk az élvonalból. Már negyedikben megkaptam a behívót a válogatottba, a TF-diploma megszerzését követően pedig visszaigazoltam a Honvédba. Mivel a nálunk sokkal idősebbek csak nem akartak visszavonulni, ezért mi – Pálffy Tamás, Halmos István, Tóth Attila és jómagam – leginkább csak a kispadot fényesítettük. Ezt megunva igazoltunk valamennyien a későbbi kétszeres bajnokhoz, a Csepelhez. Az akkori viszonyok között a Honvéd előtt két bajnokságot is nyerni, ez hatalmas bravúrnak számított. 

 

 

– Az edző, Glatz Árpád nagyon értett a kosárlabdázáshoz, ezt nem lehet tőle elvitatni. Jól összeválogatott más kluboknál mellőzött tehetségeket, azokból formált csapatot. Más kérdés, hogy az erőnléti edzéseken képtelen volt figyelembe venni: az emberi szervezetnek pihenésre is szüksége van. Ennek a túlmunkának a kárát a későbbi életünkben számosak nagyon megszenvedtük.

 

 

 

– Így történt. Többeket csak hitegettek lakásígéretekkel, jómagam is azért mentem el Zalaegerszegre a II. osztályú Építőkhöz, mert ott az én gondom is megoldódott. Dr. Lackner Edének köszönhetően kerültem Egerszegre. „Cserébe” azt kérték, hogy segítsem a csapat feljutását az NB I-be. Velem egy időben érkezett Vágvölgyi Tamás Pécsről, aztán Monok István, aki Pesten katonáskodott és a körmendi Németh István „Csicsa”, aki Zalaegerszegen teljesített szolgálatot.

A fúziót követően a ZTE fel is jutott az élvonalba, miután a csapat 26 pontos előnyből végül egyetlen pontot tudott megőrizni Fehérváron, ami az NB I-es tagságot jelentette.

 

 

– Huszonkét évesen kaptam az első meghívót a legjobbak közé, ahol az NDK ellen mutatkozhattam be. Hat évig tartott ez a szép és emlékezetes időszak. Egészen addig, amíg 1974-ben, Albániában egy BEK-meccsen nem szenvedtem sérülést. Az egyik albán kosaras elég szerencsétlenül ugrott a nyakamba, aminek egy súlyos porcsérülés lett a térdemben a következménye. Akkor még a mostanihoz képest gyerekcipőben járt a sportorvoslás, ezért is egy évig tartott a rehabilitációm. A válogatottban pedig be is fejeztem. 

 

 

– A fúzióval edzői gondok is támadtak, engem pedig kineveztek játékosedzőnek. A bulgáriai edzőtáborban a kemény edzéseim hatására fellázadtak a játékosok, én pedig visszakerültem a csapatba, mert ott többet tudtam tenni a klubért és a városért. Utódom a körmendi Kristóf László lett. 

 

 

– Budapest és a vidéki város közötti hangulatbeli különbség. Ami hiányzott a Honvédnál és Csepelen is: a lelkes közönség. Itt, Zalaegerszegen alapvetően más volt a meccsek hőfoka, a közönség bíztatása ugyancsak sokat jelentett a pályán lévőknek! A visszavonulásomat követően pedig a Számviteli Főiskola tanáraként alkalmaztak, mellette a helyi nők edzője is lehettem.

 

 

– Sokáig voltam Zalaegerszegen a női csapat szakvezetője, három évig Nagykanizsára is ingáztam, s végül 2009-ben fejeztem be, egyidejűleg nyugdíjba is mentem. Edzői munkám során azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a játékosról sugározzon a játék szeretete. És ez a lelkesedés kellő fegyelemmel és odaadással párosuljon! Csak az ilyen, elkötelezett emberekkel lehet komolyabb eredményeket elérni! Annak pedig alaptörvénynek kellene lennie, hogy egy csapat minimum 2-3 évig ugyanazzal, vagy csak keveset változó játékosállománnyal készülhessen, mert az összeszokottság eléréséhez időre van szükség. 

 

 

– Természetesen a ZTE meccseit rendre megnézem. Egyébként pedig leginkább az NBA programot követem, mert annak idején, Miamiban számos összecsapásukat élőben láthattam. Egy biztos, bármilyen szinten érdekelt egy együttes, ha a három alapemberük (irányító, center, bedobó) nincs meg, nem lehetnek sikeresek.

 

 

– Igen, alkalomszerűen ott is megfordulok. Szerintem nem véletlenül nyerték sorozatban a bajnokságokat, mert jól összeszokott magyarokból álló magja volt az együttesnek. Egyébként pedig érzésem és hitvallásom szerint felsőfokú tanulmányok nélkül egészen más a játékosok befogadóképessége, gondolkodásmódja. Márpedig tény, hogy a dolgok mindinkább fejben dőlnek el.