– Budapesten, az I. kerületi Attila úti iskolában Kilián Árpád testnevelő tanár felesége, az ugyancsak testnevelő Erzsi néni kezdett el módszeresen foglalkozni a kosárlabdázás „felfuttatásával”. Nevetni fog, én imádtam pingpongozni is, de nekem a csapatsportág lett az igazi. Az egykorúak között számosan összejöttünk olyanok, akikkel érdemesnek látták ezt a szép sportágat megismertetni. A Központi Sportiskola (KSI) néhány évvel korábban indult, és sok iskolából igyekeztek folyamatosan kiválogatni az ügyesebbeket. A KSI képviseletében a kiváló nevelőedző, Bátor Vili bácsi személyesen jött az iskolánkba és tartotta az edzéseket. Amikor pedig elérkezettnek látták az időt, „átvezényeltek” bennünket az Istvánmezei útra, a Játékcsarnok nevet viselő KSI-terembe. Vili bácsi rengeteg labdatechnikai dolgot tanított meg nekünk, aminek nagy hasznát vehettem a későbbi években. Felső tagozatosként lettünk otthonosak a KSI-ben, hogy azután hamar belekóstoljunk a korosztályos bajnokságok légkörébe. Minden hétvégén volt legalább két, nem ritkán három bajnoki meccsünk is.

 

 

– Tizennyolc évesek voltunk, amikor feljutottunk Vili bácsival az NB I-be, de a következő évfolyam jóval gyengébb volt, így egy év visszaesés után már Bild Katalinnal lett ismét élvonalbeli a KSI.

 

 

– Igen, én például 1972 őszén a TF-ben folytattam, miután felvettek a tanárszakra. Jó helyre kerültem, hiszen akkor lett bajnok a TF, ahol olyan kitűnő mesterektől tanulhattam, mint Farkas József és Bánki Ferenc tanár uraktól. Évfolyamtársaim között számosan voltak igen jó játékosok, így Steinmetz Jánosné Varga Mária, Bakonyi Péterné, Cseh Zsuzsi, Fojtáné Szegedi Irén, Szabó Éva és a többiek. Sajnos, legtöbbjükről nem tudok, mert nem járok évfolyamtalálkozókra. A TF minden szempontból nagyon jó közeget jelentett számomra. Az ottani mentalitás nagyon tetszett nekem, a lányoktól emberséget is tanulhattam. Azt is ott élhettem meg, hogy tényleg hajtottunk egymásért, kölcsönösen tiszteltük egymást. Egyébként szinte minden párhuzamosan történt a sportkarrieremben: bekerültem a TF csapatába, nem sokkal később pedig a válogatottba is behívott a Killik Laci bácsi.

 

 

– Elsősorban irányító voltam, de játszottam „körtés” centert is a Szemjonova ellen. Ha ő felért a palánk alá, akkor nem sokat tehetett az ember ellene... Ez is egy élmény volt, egy ilyen ember ellen játszani vagy éppen elmenni a hóna alatt.

 

 

– Nem tehetek mást, a TF összeségében egy rendkívül jó közeg volt. Ahogy végig veszem a tanárokat, egyik jobb volt, mint a másik. A kézilabdás Varga Jenő és Kovács László, a vívást oktató Lukovich István, vagy éppen a tornászoknál Békési Sándor tanár urak – szóval csak jót mondhatok. Az a négy év életem egyik legszebb időszaka volt, csak a politikai gazdaságtantól rettegtünk... Mindössze két utóvizsgám volt: lábkulcs nélküli kötélmászásból és tudományos szocializmusból kellett ismételnem.

 

 

– Igen, mert nem tehetek mást. Ha visszagondolok, csak az jut az eszembe, milyen jó dolgom volt. Olyan játékosok, mint a Cziráki Kati, a Hegedüs Nóra, a két Horváth, a Zsuszti és az Erzsi, ezek egyfajta védőszárnyat borítottak ránk, fiatalokra. 

 

 

– A Komáromi Móci bácsi volt a puffer. Nála csapódott le, ha mi valamiért kiakadtunk, de ugyancsak ő volt a villámhárító, ha a Laci bácsi borult ki valamiért. Ráadásul nagyon szerettük, ha a „Mócika” tartotta az edzést! Jómagam egyébként 1972-től 1983-ig tartoztam a válogatottak közé, de arra a bizonyos, sokáig emlékezetes, 1983-ban volt kubai olimpiai selejtező tornára már nem utaztam el. A kisebbik fiam ugyanis súlyos beteg lett, és akkor nekem a gyerek mellett volt a helyem. 

 

 

– Az egy másik történet volt. A TF-et 1976-ban fejeztem be, majd először a BSE-be igazoltam, de röviddel később el is jöttem onnan. A Városmajorban ugyanis azt mondták: nekik kismama nem kell. Megkeresett a Tungsram - akkor még Vasas Izzónak hívták -, ahol előbb Tursics Sándor, majd Madacsai Miklós lett az edzőm. 

 

 

– Időrendi sorrendben előbb a Bátor Vili bácsiról szólnék. Tőle túl a szakmán azt is nagyon megtanultam, hogy ha valaki valamire a szavát adja, akkor azt tűzön-vízen keresztül meg is kell tartani. Ha például megbeszéltük, hogy kilenc órakor találkozunk, akkor onnan elkésni nagy szégyennel járt együtt. Ott az iskolai dolgoknak is rendben kellett lenniük, ezért mutattuk be havonta az ellenőrzőnket. Farkas Józsefről azt jegyezném meg, hogy ő nem csak szakmailag, hanem pedagógiailag is igen magas szintet képviselt. Nála nem egyszer előfordult olyan eset is, amikor a papírforma szerint letolás járt volna, ám ő másként értékelte a történteket, és akár meg is dicsérte a hibázó játékost. Én sem voltam egy könnyű alany, de ő mégis tudta úgy kezelni a dolgokat, hogy nekem utána el kellett gondolkodnom a bírálatán. Itt szeretném megemlíteni Cziráki Katit, aki kezdő koromban rendkívül sok és jó tanáccsal látott el. Kiss Lenkével pedig mindmáig folyamatosan jó a kapcsolatom. Nincs olyan hét, hogy legalább egyszer ne beszélnénk egymással. 

 

 

– Nem feltétlenül kellett volna visszavonulnom, de egy, a vezetőség és köztem kialakult nézetkülönbség kapcsán elgondolkodtam azon, miért is van nekem egy tanári diplomám? Ráadásul kimondottan érdekelt is az oktatás. Burokba születtem, ugyanis éppen azokban a napokban összefutottam az utcán Frenkl Robi bácsival, aki akkor az OSC elnöke volt. Hamar kiderült, hogy a váltást fontolgatom, erre meghívott a TF-re egy beszélgetésre. Tisztáztuk, hogy elsősorban tanítani szeretnék, mellette még négy évig játszottam az OSC csapatában. Miután az egyetemen megszüntették a testnevelés tanszéket, az OSC állományába átkerülve tartottuk a fakultatív órákat, mivel akkor már nem volt kötelező a testnevelés. 2003-ban váltottam a pszichológusok, fejlesztő pedagógusok és gyógytestnevelők alkotta II. kerületi Pedagógiai Szakszolgálathoz, ahol én voltam a hat gyógytestnevelő egyike. Onnan mentem 2013-ban nyugdíjba, hogy két félévnyi „visszatanítást” követően végleg befejezzem. 

 

 

– Talán kicsit lusta is vagyok, de az ismereteim döntően a tévé közvetítéseinek megtekintéséből adódnak, meccsekre csak ritkán megyek el. Annak viszont nagyon örülök, hogy a Sopronban megrendezett olimpiai selejtező torna mérkőzéseit többedmagammal a helyszínen szurkoltam végig. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy idáig is eljutottak a lányok. Történt ott több hiba is, szerencsére én soha nem kerültem ilyen helyzetbe, hiába volt meg a szakedzői képesítésem. 

 

 

– Szeretem én most is a kosárlabdát nézni, miként a tévében más olimpiai sportágakat is követek. Az utóbbi években különösen az országúti kerékpáros viadalok kötnek le. Az olasz, a francia vagy a spanyol körversenyt képes vagyok naponta akár 4-5-6 órán át is figyelni!  

 

 

– Én az egész életemet ugyanúgy csinálnám, ha még egyszer végig kellene mennem a megtett úton. Sokat dolgoztam érte, hogy elégedett lehessek, sok nehéz helyzetben kellett komoly döntéseket meghoznom, de így volt jó, ahogy volt.