Úgy gondolom, hogy az eredmények alapján csúcsra futott a csapat. Azonban visszamennék egészen odáig, amikor 2014-ben az U17-es válogatottunkkal bronzérmesek lettünk a korosztályos világbajnokságon. Az akkori kezdő ötösből négyen oroszlánrészt vállaltak a sikerekből, kezdőjátékosok voltak a tavalyi Európa-bajnokságon is. Nagyon kötődöm hozzájuk érzelmileg, szakmailag, és rendkívül büszke vagyok, hová jutottak ezek a kicsi lányok. A bajnokságban is figyelem a válogatott játékosokat, hogy milyen teljesítményre képesek, és jó látni, hogy válogatott, illetve Euroliga-szinten is meghatározó szerepet töltenek be.

 

 

Lány vonalon nyolcvan százalékos biztonsággal jelenthető ki, hogy ki az, aki magas szintre juthat. Dubei Debiéknek sikerült az utánpótlás után a felnőtt mezőnyben is az európai elitbe kerülniük, ehhez pedig tehetség, kitartás és alázat kell. Nem akarok senkit megbántani, de kevesebb a tehetség manapság, és ez a megváltozott életmódnak is köszönhető. Csökkent az értéke a sportnak, pedig ebből és a tanulásból rendkívül sokat profitálhat egy fiatal. A vb-bronzérmes generáció alázattal dolgozott, és az akkori nagy siker csak további motivációt adott a lányoknak.

 

 

Az Európa-bajnokságon a szerbek elleni győzelem. Hihetetlen és csodálatos pillanatot éltünk meg, elképesztően büszke voltam a csapatra, hiszen a lehető legtöbb energiát fektették a mérkőzésbe. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy megtérül a munka a sok lemondás után.

 

 

Elsősorban Norbi érdeme, hogy így összeálltunk, ő alakította ki a stábot. Eleinte csak tapogatóztunk, mik az elvárások, a feladatok személyre lebontva, de évről évre gördülékenyebben, összehangoltabban dolgoztunk, most pedig már a szövetségi kapitány fél szavaiból is értjük, mit vár el tőlünk. A stábban mindig kisegítjük egymást. Örömteli hallani, ha azt mondják ránk kívülállók, hogy mennyire családiasnak tűnik a hangulat a válogatottnál.

 

 

Én azért vagyok leginkább büszke ezekre a lányokra, mert hisznek magukban, hiszik, hogy elérhető az eredmény, és olyan energiát fektetnek a munkába, amely a válogatotthoz méltó. Átérzik, hogy nagy lehetőség előtt állnak, és soha nem is volt kétséges, hogy még többet fognak dolgozni és jobban koncentrálnak majd a tornáig. Tényleg nagy az esély, amivel élni kell. Nem akarok arra gondolni, hogy nem sikerül, de ha mégsem jön össze, akkor sem lesz semmi szégyellnivaló. Eddig is szépen lépegettünk előre, most egy olyan lépcső előtt állunk, amely megint új szintre emelhet minket.