- Bár sporttagozatos iskolába jártam, de engem már az óvodában „kinézett” Varga Ferenc, akinek a felesége óvónő volt, ő pedig be-belátogatott oda. Szakértő szemét dicséri, hogy évekkel később valóban kosarazni kezdtem, ő pedig az edzőm lett. Egyébként ötödikes voltam, amikor sportágválasztás ürügyén a lehetséges sportágakra szétosztották a gyerekeket. A „tesitanárunk” kit az atlétákhoz, kit a szertornászokhoz osztott be, engem pedig – bánatomra, egyedül – a kosarasokhoz irányított. Annál is inkább megdöbbentem döntése hallatán, mivel az első négy osztályban számos sportág alapjait megkaptuk, kosárlabdáról viszont egyetlen szó sem esett.

 

 

– Hetedikes koromra kb. 175 centi magasra nyúltam, és az NB II-es csapatba be is kerültem. Tizenöt évesen pedig már a PVSK jelentkezett értem, egyidejűleg a Tungsram is szívesen látott volna a játékosai között. Elsős gimnazistaként elsősorban azért választottam a pécsieket, mert oda otthonról tudtam naponta ingázni. Így ment ez egészen az érettségiig.

 

 

- Ez számomra nagyon szerencsésen alakult, egy év után felvettek a tanárképzőre, földrajz testnevelés szakra, ahol évfolyamtársam volt Sztojkovics Éva és Balázs Hajnalka is. Egyébként már tizennyolc évesen bekerültem a felnőtt válogatott keretbe. Addig a klubban center voltam, de a 178 centi a nemzeti együttesben nem volt elég, ezért Killik Laci bácsi irányítóként akart számításba venni. Erről szó sem lehet – válaszoltam, ezért végül maradtam „hármas bedobó”, mivel centerként Németh Ági és Kiss Lenke mellett valóban nem lehetett volna reális esélyem. Ezért attól kezdve Pécsen is igyekeztem kiharcolni, hogy otthon is bedobóként játszhassak. A bronzérmet hozott, hazai lebonyolítású (1983) Eb-n még nem kerültem be a csapatba, csak később.

 

 

– Igen, és onnan kezdve öt éven keresztül folyamatosan játszottam is a válogatottban. Eb-ken, olimpiai selejtezőn is pályára léphettem. Legnagyobb sikeremként az 1987-es, cadizi Eb-n megszerzett harmadik helyet tartom. Kiss Lenke, Németh Ági, Beloberk Éva, Szöllősi Juci, Körmendi Gyöngyi és Szuchy Kati voltak a legmeghatározóbb egyéniségei annak az együttesnek. 1988-ban részt vehettem a szöuli olimpiai selejtezőn, Kuala Lumpurban, de sajnos nem jutottunk ki Koreába. Előtte a nyár folyamán szinte az egész világot végigvertük, rosszul sikerült a formaidőzítésünk. Az 1989-es bulgáriai, várnai Európa-bajnokságon szerepeltem utoljára a nemzeti együttesben.

 

 

- Amikor 1989 nyarán kimentem Finnországba, Lahtiba, előtte már olyan fásult voltam, hogy a befejezésen is gondolkodtam. Ha nem jön a változtatás lehetősége, alighanem vissza is vonultam volna. Lahtiban négy évet töltöttem el, közben egy év után testnevelő tanárként is dolgozhattam – ez nagy tapasztalatokat hozott a beintegrálódásról. Az ötödik évben Helsinki egyik városrészének csapatához, az Espoo Basket Helsinkihez kerültem. A hatodik ott töltött évben született meg a fiam, Bence.

 

 

– Két év után eldöntöttük, hogy azt a fajta családias légkört, amiben itthon tudunk élni, ott nem tudnánk megvalósítani. Ezért jöttünk vissza Pécsre, ahol a kosaras viszonyok közben jócskán megváltoztak. Duplájára nőtt a nézőszám, óriási lett az érdeklődés a meccsek iránt, nyilván több pénz is áramlott be a sportágba. Bánatomra a PVSK már nem tartott igényt a játékomra, így jött képbe Varga Ferenc, egykori edzőm ajánlására Sopron, ahol azután végleg ottragadtunk.

 

 

– Három évet játszottam, előbb Sterbenz Tamás, majd Saeed Armaghani volt az edzőm. Klubszinten életem legnagyobb sikereként 1998-ban Rochetti-Kupa győzelemnek örülhettem. Abban az időben többek között Balogh Judit, Béres Tímea, Daslia Kurtinaitiene, Szvetlana Orehova, Mészáros Kornélia, Fábián Ildikó és Csávás „Szöszi” Andrea voltak a játékostársaim. Én egyébként egy időben kerültem a klubhoz Török Zoltánnal: ő menedzserként, én pedig játékosként. Mivel a játékos és az edző szemével is néztem a dolgokat, láttam olyan perspektívát Sopronban, hogy az ottani utánpótlás nevelésében tudok majd érdemi munkát végezni. Ezért is történt, hogy a harmadik játékos-évemben – a Ronchetti Kupa győzelmünk évében - már olyan szerződést kötöttem, hogy játékosként és edzőként is funkcionálhattam. Kerestem a bázis-iskolákat – az első csoportomban volt például a későbbi válogatott Honti Kata is.

 

 

- Előtte csak két bázis-iskolánk volt, a fehér- és a piros iskola, azután szép lassan terjeszkedtünk. Bejutottunk a Hunyadi János Evangélikus Általános Iskolába, a Gárdonyi Géza Általános Iskolába, a Fenyő téri Német Nemzetiségi Általános Iskolába, a Deák téri Általános Iskolába a Lackner Kristóf Általános Iskolába és a Petőfi Sándor Általános Iskolába is, így jelenleg hat tanintézménnyel van élő és folyamatos kapcsolatunk.

 

 

- Nem tudtam elképzelni, hogy 2023-ban egy államilag elismert sportakadémiának leszek a szakmai igazgatója. Huszonhét éve „építkezek” ezen a területen. Hogy sikereket érhettünk el, az annak köszönhető, hogy mindig elhivatott és elkötelezett emberek vettek körül. Ami engem illet, a játékosként szerzett tapasztalataimmal és a menet közben folyamatosan bővített szaktudásommal szemben egyaránt nagy bizalom nyilvánult meg. Mindössze három-négy évet edzősködtem az utánpótlás területén, majd Dalma lányom megszületését követően Saeed másodedzőjévé léptem elő. 2002-ben Farkas Sándorral párban bajnokságot is nyertünk. Natalia Hejkova érkezése után Székely Norbi lett a csapat másodedzője, én pedig teljes erőmmel az utánpótlásra fókuszálhattam.

 

 

- A folyamatos fejlődésünkben két hatalmas minőségi ugrás volt az eltelt évek alatt. Az első 2011-ben következett be, amikor a szövetség akkreditált akadémiákat, akkor a Vasassal egy időben, elsőként kaptuk meg a szövetségi akadémia címet. A második pedig 2020-ban a sportakadémia minősítéssel, amelynek keretén belül olyan lehetőségeket, eszközparkot, teljesítmény-monitoring rendszereket kaptunk, amelyek segítségével az edzői szemtől függetlenül is pontosan láthatjuk, milyen állapotban vannak a ránk bízott játékosok napi és heti szinten, illetve a fejlődésüket is tudjuk követni. Huszonhét év alatt vezető munkatársaimmal kialakított munkamorálunk olyan hatalmas érték, amelyet mindenképpen meg akartunk őrizni, így a felduzzadt humán erőforrásnak az alkalmazását, felhasználását minél optimálisabb módon tudjuk kihasználni. Az eredményességhez immár huszonnyolc sportszakmai munkatársunk teszi hozzá a maga részét. A minisztérium alá tartozunk, ahol szigorú elszámolási szabályok között kell működnünk.

 

 

- Példaként említhetem Sitku Zsuzsit, aki a jelenlegi felnőtt csapatunk biztos tagja, ő egy francia akadémiáról jött, és két évet eltöltött a mi sportakadémiai rendszerünkben. Neki már ez a harmadik éve „odafönn”. Vagy a felnőtt válogatott Varga Alízt, aki 18 évesen a Vasas Akadémiáról került hozzánk, és nálunk vált profi játékossá. A saját rendszerünkből került fel Kókai Patrícia, az én lányom, Czukor Dalma, Weninger Virág, aki tőlünk ment el Győrbe, majd a PEAC-hoz kerülve jelenleg igen jó szezont fut. A sportakadémistáinknak extra nehézséget jelentett, hogy a Sopron Basket az utóbbi 4-5 évben olyan magasságokba emelkedett, ahol csak igen nehezen lehetett bekerülni a felnőttek szűk keretébe. Most a nemzetközi szereplés elmaradásával nagyot változott az alaphelyzet a felnőtteknél az anyagi gondok miatt, és e helyzet megoldását mi is próbáljuk támogatni felnőtt szinten is használható játékosok biztosításával. Van nyolc olyan sportolónk, akik a felnőttek tizennyolcas keretének edzésein folyamatosan részt vesznek. Hétfőn és kedden mind a nyolc a felnőttekkel edz, szerdától pedig minden héten más-más 3-4 játékos marad a hét második felében is együtt a legjobbakkal.

 

 

- Igen, hiszen arra is gondolni kell, hogy a csapat gerincét évek óta adó három játékosunk – Fegyverneky Zsófi, Yvonne Turner és Jelena Brooks – lassan kifelé tart, játékospályafutásuk végéhez közelednek.

 

 

 – Bár soha nem presszionáltuk, de ő már elsős korában elkezdett kosarazni, ami nem jelentett meglepetést, hiszen a bátyjával együtt a pálya mellett nőttek fel. Nem egyszerűen csak „belenőttek”, hanem imádták is a játékot; bátyja egyébként már edzőként tevékenykedik. Dalma mindig egy évvel idősebbekkel edzett, és mindig egy korosztállyal feljebb is játszott. Tizenöt évesen ott lehetett az U16-os Eb-n, Debrecenben, ahol Kiss Virág, Studer Ági és Török Ági hárman szerepeltek az 1998-as évjárat képviselőiként, a többi csapattag 1999-ben született. Dalma a bemutatkozását követően minden évben eljutott a megfelelő korosztályos világversenyre. Számára a 2019-ben volt U20-as Eb sikerült a legjobban. A csapat nyolcadik lett, ő dobta a legtöbb pontot, a legtöbb VAL-ja és szerzett labdája is az egész Eb-n neki volt. A 183 centis magasságával a hármas poszton vehetik figyelembe. Tizenhét éves korában került fel a felnőtt csapatba, így ez év nyaráig hét évet tölthetett el a legjobb soproniak között. Négyszer volt a Final Four-döntős keret tagja, az utóbbi két alkalommal már pályára is kerülhetett. A 2022/23-as éve pedig kimondottan jól sikerült, az Euroligában több jó meccse is összejött, 17 és fél perces átlaga lett.

 

 

– Nem anyagi megfontolásból váltott. Profi játékossá a Sopron Basketben vált, rengeteget köszönhet a klubnak, de neki a hét év lett sok, a „sorban állás” során lassan elveszett a motivációja. Érdekes módon ugyanolyan lelkiállapotba került, mint én annak idején, csak nála ez a kritikus időszak pontosan egy évvel korábban jött el. Ő is új impulzusra vágyott, kíváncsivá lett, milyen idegenben, más körülmények között helytállni. Ami a szakmai kapcsolatunkat illeti, direktben nem voltam soha az edzője, csak áttételesen volt hozzá közöm, és ezt is nagyon nehezen éltük meg. Ő a kos csillagkép alatt született, a kos legfőbb jellemzője pedig az, hogy akár a falnak is nekimegy, mindent ki akar próbálni. A meccseit látván sokszor volt vagy lett volna mondanivalóm, ám Dalma azzal zárta le ezt a kört, hogy „próbáld anyaként nézni a meccseimet!”. Ebben a helyzetben sokat segített Pankár Tibor, az U-válogatottak pszichológusa, aki éveken keresztül a Soproni Darazsakkal is foglalkozott.

 

 

– Többször gondolkodtam már ezen és az is felmerült bennem, hogy meddig akarom én még ezt csinálni? Tudok-e még újítani, és egyáltalán: meddig lehet ezt még folytatni? Nagy szerencsémre olyan emberek vesznek körül, akik hihetetlenül tudnak engem motiválni. Ilyen munkatársam Török Zoli, akivel a 29. szezont töltjük együtt a soproni női kosárlabdában, Czirják Szilvi, Molnár Balázs, a Sportakadémia igazgatója, és akkor még nem soroltam az ugyancsak „serkentő” edzőimet. Ebben a közegben még nem volt időm a távolabbi jövőről döntési szinten elgondolkodni.