Ritka kivételként már tizenhat éves korában a hazai kosárlabdázás élvonalában száguldozott Székely László, és ez nem véletlenül történt meg, akár egy tündérmesében. Jómagam is láttam az 1958-ban született, mindössze 184 centiméter magasra nőtt középiskolást, amikor a Csepel sokat támadott, de bizonyos területeken vitán felül zseniális, régen eltávozott edzője, Glatz Árpád már rendszeresen a pályára küldte. És igen hamar nem is csak egy-két percekre szólt a játéklehetőség.

 

Az évek során matematika tanárrá lett kosaras egészen 1995-ig a pályán keserítette az ellenfelek életét. A szőkésvöröses hajszín az évtizedek során mit sem változott, a tanár úr testsúlya kissé megnőtt. És ami nagyon fontos: élénken emlékezik sok mindenre pályafutásával kapcsolatosan, és szívesen fogadta is az érdeklődő látogatását a kilencvenes években épült szigetszentmiklósi Batthyány Kázmér Gimnáziumban.

 

 

– Tősgyökeres csepeli vagyok, a Tejút úti általánosba jártam, és semmiféle extra sportélményem nem volt az első esztendőkben. Az iskolában a kosárlabda volt a sport, mindenki azt csinálta. Szabó Kálmán tanár úrtól jó alapokat kaptunk, talán én kicsit tehetségesebb is voltam a többieknél.

 

 

– Tizenhat évesen már a Baja elleni MNK-meccsen debütálhattam. A döntőt pedig a Honvéd ellen játszhattuk, ahol az utolsó 10 percben a korszak kiváló irányítóját, Gellér Sanyit kellett megpróbálnom semlegesíteni. Ráadásul nyertünk is, így mindjárt kupagyőztes csapat tagja lettem 16 évesen.

 

 

– 1978-ban elemeire hullott a csepeli csapat, szinte teljesen új együttest kellett építenie a távozott Glatz helyére lépő Németh „Grün” Lászlónak. Húszévesen már kellő rutinnal rendelkeztem, fix csapattag lettem, negyven perces játékossá váltam. Kevesen voltunk, így le sem tudtak cserélni. Abban az évben értem el egy komoly erőnléti szintet, a sok-sok játék pedig megérlelte a rutint. Megjött a dobásbiztonság, a passzbiztonság, úgy érzem, megérdemelten lettem 20 évesen felnőtt válogatott kerettag.

 

 

– Glatz egy rendkívül kreatív edző volt, maximalista, de semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó. Grün sokban hasonlított Glatzhoz, de ő inkább az erőnlét oldaláról közelítette meg az elérendő célt. Vele szó szerint mindenkit ledaráltunk, mert kivételes erőállapotban léptünk pályára. Általánosságban az a módi, hogy ha jól védekezel, kevés pontot kapsz, úgy könnyebb nyerni. Nálunk ez fordítva történt, ugyanis mindent a támadásra, a minél több pont elérésére hegyeztünk ki. Grünnel csak holtversenyből elvesztett első helyig és kupagyőzelemig jutottunk, majd később „Csúzli bácsival”, Liptay Istvánnal tudtunk 1972 és 1973 után 1989-ben ismét magyar bajnoki címet szerezni.

 

 

– Feltehetően többet is elérhettem volna, ha mondjuk már 18 évesen is sokkal tudatosabban készülök, de ez abban a korban csak keveseknek sikerült. Meg azután a körülmények is egészen mások voltak, ma sokkal több a felhasznált segédtudomány, szemben azzal, hogy nekünk volt egy edzőnk, meg a röplabdázókkal közös gyúrónk és ennyi. De mindezt előrebocsátva, így is abszolút elégedett kell legyek, és az is vagyok.

 

 

– Hogy mikor milyen formában voltam, azt nehezen tudnám definiálni. Amire viszont ma is örömmel gondolok vissza az, hogy egy nagyon jószellemű csapatban játszhattam Csepelen. A Grünnel kezdve, Halmos Pistivel folytatva, majd Liptay „Csúzlival” befejezve igen jó volt közöttünk az emberi és a szakmai kapcsolat egyaránt.

 

 

– Egyértelműen a Ránky Matyit nevezem meg. A válogatottnál évekig dolgozhattunk vele, ő formált sokunkból játékost. Nagyon jó alapokkal érkeztünk hozzá, de szerintem taktikailag is, meg emberileg is tőle kaptam a legtöbbet. Mint edzőről, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni! Élveztem vele a közös munkát ugyanúgy, mint a meccseket. Amit tőle tanultunk, azt vittük magunkkal a klubba, Csepelre, ahol már egy-két évvel korábban is bajnokok lehettünk volna, ha nem engednek el többeket is, akik komoly játékerőt képviseltek. Így csak 1989-ben értünk fel a dobogó tetejére.

 

 

– Talán akkor abba kellett volna hagynom, szerencsésebb lett volna. A visszavonulás helyett még négy szezont „lenyomtam” Csepelen, majd 1993-ban Budafokon következett az utolsó két esztendő. Az első év nagyjából úgy ment, ahogyan egy levezető játékosnál kell történnie. A második szezonban viszont azt vettem észre, hogy szinte mindig a pályán vagyok. Az edzőnk ugyanis azt hitte, fel tud vinni minket az NB I-be, ezt csak a játékosok nem akarták...

 

 

– Szerencsére ez a váltás nem ért készületlenül. Annak idején a csepeli Jedlik Ányos Gimnáziumban érettségiztem, ahol a matekot végig szívesen tanultam és értettem is. Igazából az édesapám kedvéért mentem egyetemre, mert ezt ő következetesen „forszírozta”. A matek tudásommal vagy elmehettem volna mérnöknek, de nem volt kedvem a MAFC-ban játszani, hiszen én minden porcikámban csepeli srác voltam. Maradt a matematika-fizika tanári szak, amit több lépcsőben végeztem el. Matekból középiskolai, fizikából általános iskolai diplomám van, még 1986-ból. Menet közben még vendéglátóipari szakiskolát is elvégeztem arra gondolva, nem tudom, mihez kezdek, ha végleg felhagyok a kosarazással. 1995-től azután megszakítás nélkül itt tanítok a helyi gimnáziumban.

 

 

– Egyáltalán nem! Amikor belevágtam, arra gondoltam, ha nem tetszik, megpróbálok valami mást. Ám szerencsére olyan jó emberi kapcsolatokat sikerült a tanár kollégákkal és a tanulókkal is kialakítani, hogy végleg itt maradtam. Elvileg 65 évesen már abbahagyhatnám, de az idén volt nyugdíjazásomat követően változatlanul tanítok. A középiskolásokkal mindig is szívesen foglalkoztam, az alsósokkal kevésbé. Egyébként itt viszonylag igen kevés fegyelmezési gond adódik. A kellő tudás a fejemben megvan, így bárhova be tudnak küldeni helyettesíteni is, ha arra van szükség.

 

 

– Természetesen amit lehet, megnézek a tévében, elsősorban azokat az eseményeket, ahol a magyarok érdekeltek. Annak idején mi Ránky Matyival egy helytelen komisszári döntés miatt nem jutottunk ki az Eb 12 csapatos döntőjébe. Ma viszont 24-es tornákat rendeznek, de azt is hozzá kell tennem, hogy jelen időben sokkal több országban sokkal magasabb szinten játszanak, mint a mi időnkben. Régen sokkal elemistább módon történt a kiválasztás is. A 208 centiméter magas Morgen Fricit például Glatz Árpi az utcáról hívta be, hogy jöjjön kosarazni. Végül kitűnő játékos lett belőle, de ez a módi ma már nem járható út. Sokrétű szempontok alapján történik a válogatás. Működik az akadémiai rendszer, az edzőképzés is sokkal magasabb fokú, de ezzel együtt is bőven van behoznivalónk, ha a jelenlegi európai élcsapatokhoz viszonyítjuk a helyzetünket.

 

 

– Csak a válogatott meccsek érdekelnek. Ami nekem a Rossi-éra alatt feltűnt, szerintem egész más a játékosok hozzáállása. Látszik rajtuk, hogy akarnak, teszik a dolgukat, még akkor is, ha jobb csapattal állnak szemben. Nem véletlenül van rendszeresen 65 ezer ember a Puskás stadionban a válogatott hazai meccsein.

 

 

– Egykori csapattársaim közül már csak kevesen élnek. Pálfy Tamással és Bács Öcsivel beszélek gyakrabban. Szeretem a történelmi regényeket, rengeteg olasz rejtvényt fejtek, és büszke vagyok a családomra. Két házasságomból van öt gyermekem. Az első kettőtől öt unoka érkezett, a három fiatalabb még csak ezután következik...