Az elmúlt néhány évtizedben hihetetlenül felgyorsult a versenysport fejlődése, ennek követése még egyszerű nézőként sem könnyű feladat. Az Országos Sportegészségügyi Intézet (OSEI) orvosigazgató főorvosa, dr. Téglásy György immár ötödik évtizede áll a sportolók szolgálatában belgyógyászként és sportorvosként. Pályája során mindig igyekezett lépést tartani a változásokkal, bevonni a legújabb orvosi készítményeket, eljárásokat, módszereket a sportolók érdekében.

 

A főorvost urat először arról kérdeztem: mikor dőlt el az, hogy orvos lesz, illetve hogyan került kapcsolatba a sportorvoslással?

 

– Némi kanyarral jutottam idáig, ugyanis a 12 és 16 éves korom közötti időszakban a Villamosenergia Ipari Kutató Intézetben, a VEIKI-ben dolgoztam a nyári szünetek idején. Megtanultam forrasztani, ellenállást tekercselni, és mondhatom, hogy igen érdekeltek a műszaki dolgok. Ám párhuzamosan az is kiderült, hogy a matematika nem tartozik az erősségeim közé. Ezért mentem el a Pályaválasztási Intézetbe, ahol a kitöltött tesztek ismeretében ajánlották: válasszak olyan hivatást, ahol emberekkel kell kommunikálnom. Lehetek tanár, orvos vagy éppen az irodalom területén is kibontakozhatok.

 

 

– Átgondolva a lehetőségeket, komoly irányváltás mellett döntöttem. A következő nyári szünetben már a Madarász utcai Gyermekkórházban töltöttem a nyári szünet jelentős részét. Első alkalommal helyhiány miatt elutasítottak, a második nekifutásra felvettek az orvosi egyetemre. A közbenső egy évben műtősfiúként dolgoztam, s az egyetemi éveim alatt is mindig vállaltam valami aktuális munkát a kórházban. Olyan gyakorlati tapasztalatot szereztem ezekben az években, amelyekre későbbi életemben is támaszkodhattam, miközben megismertem a kórházi életet.

 

 

– Egy vidéki kórház sebészeti osztályán negatív tapasztalatokkal találkoztam, így átértékeltem terveimet. A Sportkórházban töltöttem szigorló évemet, és ekkor lehetőségem nyílt a Minisztérium által meghirdetett öt sportorvosi állás egyikét eredményesen megpályázni. A sportorvosi szakképesítés után a belgyógyász szakvizsgát is megszerezhettem. Az Intézet kiváló főorvosi karral rendelkezett, a kollégák közül korábban is sokan sportoltak, ez is összekovácsolta a munkatársakat.

 

Az Intézetben dolgozni és betegként megfordulni is kiváltságot jelentett. Jó kollégák közé kerültem, kiváló főnökeim voltak. Dr. Tompa Károly főorvos úr osztályán voltam szigorló dr. Lángfy György adjunktus úr mellett, de az akkor már nyugdíjas dr. Láng István Professzor úrtól is sokat tanulhattam.

 

A Kondicionáló osztályon dr. Jákó Péter lett a főnököm, innen a legendás I-es Belgyógyászati osztályra vitt az utam dr. Juhász József főorvos úr, majd dr. Gyarmati Jenő főorvos úr osztályára. Ferencvárosi szurkolóként örültem, hogy oda kerülhettem. Ami külön megtiszteltetés számomra, hogy elődeim elvesztését követően mindmáig sok, egykori ferencvárosi sportoló is megkeres és megtisztel bizalmával.

 

 

– Amikor Vigyázó György főorvos úr külföldre ment, a magyar férfi és női kosárlabda-válogatottak mellett is maradt egy-egy szabad keretorvosi állás. A nőkhöz ifj. dr. Hepp Ferenc került, a férfiakhoz pedig Lángfy főorvos urat hívták, de ő visszalépve engem ajánlott maga helyett. Dr. Istvánfy Csaba a szövetség szakmai alelnökeként és Verbényi József - aki korábban az egyetemi kosárlabda csapatban volt edzőm - az edzőbizottság elnökeként egyaránt támogatott engem. Lángfy doktor mentorálásával tettem meg első lépéseimet a sportorvoslás területén. Már szigorló orvosként, csapatorvos kollégáimat helyettesítve ügyeltem egy-egy mérkőzésen.

 

 

– Előbb néhány hónapig a BHG női kézilabdázóknál id. Nádori Pál munkáját segítettem. Az Építők női kézilabdázóihoz dr. Jakab Erzsébet doktornő ajánlott be, ahol olyan kiváló edzőkkel dolgozhattam többek között, mint Hikáde István, Bíró Károly, Németh András és Laurencz László. Később a kajak-kenu válogatott utánpótlás, valamint a Ferencváros labdarúgó utánpótlás orvosaként közel tíz-tíz évig dolgoztam. 2006 óta a vívó válogatott keretorvosi feladatait is ellátom a férfi kosárlabda-válogatott mellett.

 

Szinte valamennyi edzővel jó viszonyt tudtam kialakítani. Különösen igaz ez a kosárlabdára, ahol eddig tíz szövetségi kapitány mellett dolgozhattam. 1980-ban az első kapitány Ránky Mátyás volt, akit Glatz Árpád, Juhász Sándor, Mészáros Lajos, Patonay Imre, Varga Mátyás, Zsoldos András, Meszlényi Róbert és Rátgéber László követett. A jelenlegi szövetségi kapitánnyal, Ivkovics Sztojannal több mint tíz éve dolgozhatok együtt. Az ő vezetésével egy mentálisan is erős válogatott alakult, amely sikereinek alapját a hit, az akarat, a kitartás és az egymásért való összefogás képezi.

 

 

– Nálam a két tevékenységi terület jól kiegészíti egymást. A különböző feladatok biztosítják a változatos terhelést. Mondhatom, tenyerén hordozott a jó Isten, hiszen egész pályafutásom alatt azzal foglalkozhattam, amit szerettem.

 

 

– Sokkal gyorsabb lett, a szabályok, a védőfelszerelések, a terápiás lehetőségek pedig robbanásszerű fejlődésen mentek át.

 

 

– Mindig minden külső körülményt, szubjektív érzést kizárva kell ellátni a hozzám forduló betegeket, és mindig a maximumot kell nyújtani. A siker reményében olykor speciális tárgyalási technikát is be kell vetni. Öröm számomra, ha tudok segíteni. Még nagyobb örömöt jelent, ha valaki akkor is felkeres, ha éppen nincs semmi baja!

 

 

– Nagyon szeretek olvasni, zenét hallgatni, valamint a kertben dolgozni és a természetben gyönyörködni. Szívesen barkácsolok, bár erre nem sok időm jut a dolgos hétköznapok mellett. A tévés sportműsorokból inkább az összefoglalókat nézem meg. Természetesen a kosárlabda és a vívás áll az érdeklődésem középpontjában. Feleségem nem csupán támogat a munkámban, de egykori kézilabdázóként lelkesen érdeklődik a sportesemények és eredmények iránt, miként családom többi tagja is.