Évek óta igyekszem interjúalanyként megnyerni több sportágban azokat a korábbi kitűnő játékosokat, sportvezetőket, játékvezetőket, akikről már csak ritkán és leginkább csak véletlenül lehet valamit olvasni-hallani.

 

Nincs ez másként a kosárlabdázás berkeiben sem. Van, akivel első szóra meg lehet egyezni, mások viszont – ki tudja, miért? – kategorikusan elhárítják a közeledést. A harmadik kategória a legérdekesebb és egyben a legnehezebb „vadászterület”, hiszen a felkérni szándékozott interjúalany az igen vagy a nem helyett a konkrét válaszadást halogatja. Az okok pedig a legkülönfélébbek lehetnek, ezeket nem is akarom sorolni. Fehérné Koroknai Katalin esetében például az elmúlt hét év kórházi és rehabilitációs kezelései akadályozták az interjú létrejöttét.

 

Arról a tényről viszont örömmel számolok be, hogy a csúcsformáját a hetvenes években elért, kiváló, válogatott irányítóval, Fehérné Koroknai Katalinnal maratoni hosszúságú előkészületek után mégis csak megtaláltuk a közös nevezőt. Mivel a férj, Fehér József is évtizedeket töltött a sportág vonzásában, így hármasban ültünk le úgy, hogy a beszélgetés vezérfonalát azért mégis elsősorban a kedves hölggyel próbáltam meg felgöngyölíteni. Egyben megköszönve azokat a pontosításokat, amelyekre a férj jobban emlékezett, mint maga a főszereplő, Katalin, akivel a sportágakkal volt ismerkedése legelejétől indultunk el.

 

 

- Kecskeméti vagyok, az ottani oktatási intézményekben városszerte élénk sportélet folyt – kezdte a történet felidézését - Az általánosban a házi, majd a városi és megyei atlétikai versenyekbe hamar bekapcsolódtam. Leginkább a négytusa vetélkedések emlékei maradtak meg bennem azzal, hogy a rövidtávú futásokat kedveltem leginkább. Miután hetedikesként már másodszor lettem harmadik egy Bács-Kiskun megyei versenyen, így még egy csillebérci edzőtáborozásra is meghívót kaptam. A margitszigeti Úttörő Stadionban is versenyezhettem, majd a fő helyet ugyan kezdték átvenni a labdajátékok, de az atlétikával való kapcsolatom végig megmaradt.

 

 

– Kecskeméten több társammal együtt mentünk edzésre a Béke-téri általánosba, ahol Madár Imre tanár úr foglalkozott a kézilabdázókkal. Röviddel később (miután télen beszorultunk a tornaterembe) előbb a kézilabdázás alapszabályait követve kosarazgattunk. Itt figyelt fel rám a közelmúltban, 91 éves korában eltávozott Adamik Ferenc. Amikor gimnazista lettem a Katona József Gimnáziumban, akkor került oda friss TF-es diplomával Szabó Miklós és felesége, a „Babó”, akivel mindmáig jó kapcsolatban vagyok. Három év után ők elmentek Fótra, nekem pedig Adamik Ferenc felesége, Ili néni lett az osztályfőnököm, akivel együtt játszottam a Kecskeméti Dózsa csapatában. Abban, hogy bekerülhettem a TF-re, Babónak elévülhetetlen érdemei vannak, mert igazából ő készített fel a felvételire.

 

 

– Nem sokkal azután, hogy gimnazista lettem. Adamik Ferenc ugyanis már ismert korábbról, és nem akart szem elől téveszteni. Érdekes módon az első időkben a válogatott Turi Évával együtt bedobóként számoltak velem. A csapat felkerült az NB I-be, én pedig ifiválogatott lettem. Mesterünk érthetően nehezen törődött bele, hogy a TF-re történt sikeres felvételim miatt elhagyom a várost, de a főiskola nekem akkor az életet jelentette.

 

 

– A legtöbbet Adamik Ferencnek köszönhetem, aki a játék alapjainak széles skáláját megtanította nekem. Számomra Komáromi és Killik is pozitív szakemberek, miként a TF-en volt tanáromról, Farkas Józsefről is csak jókat mondhatok. A csapatunk sem akármilyen volt, hiszen a folyamatos fejlődés gyümölcse az 1971-ben kiharcolt felnőtt országos bajnoki aranyérem lett. Olyan csapattársaim voltak, mint Szegedi Irén, Tarjányi Zsuzsi, Varga Marica, Cseh Zsuzsa, Szabó Éva, Sós Mari, Kóródi Éva és a többiek. Idő közben átkerültem az irányító posztjára, és gyakran kívülről „támadtam” a gyűrűt. Sajnos, akkor még nem voltak divatban a hárompontosok...

 

 

– Bár szerettem volna visszakerülni Kecskemétre, de elvállaltam a TF-nél még a második félidőt jelentő őszi szezont, mivel a bajnokság felénél veretlenül álltunk a tabella élén! Közben leköltöztünk Kecskemétre, hogy visszatérhessek a következő szezonra az anyaegyesületembe; ott férjem tanári állást is kapott. Két hónap után kiderült, hogy az ígéretekkel szemben mégsem kapunk segítséget a gyors lakhatási feltételekhez. Amire ismét kecskeméti játékos lehettem volna, férjemmel inkább Budapest mellett döntöttünk. Ekkor keresett meg a Budapesti Spartacus, ahol Gyimesi János volt az edző. A szövetkezetieknél pontosan egy évtizedet húztam le, közben megszületett a két gyerekem is.

 

 

– Nekem az 1971-es év kínálkozik kiemelésre, mégpedig több okból is. Akkor szereztem meg a diplomámat, az évben volt az esküvőnk, akkor lettem az Év játékosa, és ekkor lettünk veretlenül bajnokok a TF csapatával. Négy évvel később, 1975-ben is nagyon jól ment a játék, amikor röviddel a kolumbiai világbajnokság után, a Nemzeti Sportcsarnokban súlyos sérülést szenvedtem a Budapesti Spartacus-MTK rangadón. A keresztszalag szakadást egy teflon szalag felhelyezésével orvosolták, ami 15 év alatt szétfoszlott a térdemben. Az NDK elleni válogatott találkozón egy sikeres ziccer után rosszul támasztottam ki a bal lábamat, és „bejött” a bal térdem sérülése, amely mindmáig kísért. Egyébként nagyon jó szellemű csapatunk volt a „Szpariban”, ahol az utolsó két évben Varga Mátyás volt az edzőm, akivel szívesen dolgoztam. 1981-ben fejeztem be az élvonalban, utána már csak egy évet vállaltam levezetésként a II. osztályú MAFC együttesében.

 

 

– A két gyerek mellett már nem tudtam annyit és olyan intenzíven edzeni, mint korábban. És egyébként is, előbb-utóbb mindenki visszavonul. Nekem ennyi jutott az élvonalból. Utána több időm maradt a családra, és azon is elgondolkodhattam, mire is lehet, mint szépre és jóra, visszaemlékeznem. Például arra a mintegy 125 válogatottságra, amire lehetőséget kaptam az évek során, miközben a család egyre fontosabb lett, ez egyértelmű.

 

 

– Igen, és ami fontos, szívesen csináltam. Először a Gazdagréti általánosban, a Spartacus egyik „leányvállalatánál” a legkisebbekkel foglalkozhattam. Kialakult egy jó kis csapatom serdülőkből, akiket azután átadtam a férjemnek, aki az iskolai munkája mellett a Spartacusban is edzősködött. Ez így ment, egészen addig, amíg a nyolcvanas évek végén meg nem szűnt a szövetkezetieknél a kosarasok szakosztálya.

 

 

– Egy időre inkább a családot választottam, mellette beletanultam a természetgyógyászatba, és reflexológussá is kiképeztem magamat. Bár tényleg jól mentek a dolgaim, 1995-ben csak visszaváltottam az eredeti vonalra, és a férjem mellé én is elszegődtem a Gundel Károly Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Szakközépiskolába testnevelő tanárnak. Onnan jöttünk egyszerre nyugdíjba, még 2010-ben. Fiunk és lányunk közül az utóbbi megörökölte a kosárlabdázás szeretetét. Nagyon sokáig játszott, pszichológus lett, majd évekkel később elment Svédországba, ahol mindmáig igen sportos életet él. A festmény, ami a falon látható, a grafikus fiam, Zoltán alkotása 1997-ből: önarckép a testvérével, Krisztinával.

 

 

– Ez igaz lenne, ha 2016 óta nem folyamatosan a térdemmel kellene foglalkoznunk, amit eddig már hétszer operáltak. A legutóbbi három hónapban nagyon örömteli napjaink voltak, de sajnos megint elkezdett rakoncátlankodni a térdem, így folytatódik a kezeléssorozat. Azért azt csak elmondanám, hogy a nyarakat rendszerint a ráckevei Dunaág partján töltjük. A strandoláson és evezésen kívül sokat horgászunk: rekordunk egy 16 kilós ponty, utoljára pedig egy 32 kilós harcsa. Ezt közösen a lányunkkal emeltünk ki a Dunából, így 32 kilóra javult a férjem egyéni csúcsa, az egész család nagy örömére.