Bizonyos kiemelt sporteseményekre több okból is jó elmenni. Egyrészt azért, hogy lássák az emberfiát mozgásban - akit érdekel, megbizonyosodhat felőle, él még az illető. Másrészt azért is, mert az ilyen ritka alkalmakkor egy-egy sportági összejövetel nem csak a megszokott arcokat vonzza, hanem olyanok is megkerülnek, akik egyébként csak elvétve mutatkoznak nyilvános helyeken.

 

Madacsay Miklós (78) mesteredző ez utóbbi változat fennállását erősíti. Az egykor ugyancsak sikeres kosárlabda edzőt, korábbi szövetségi kapitányt többen sem találták meg éveken keresztül, ám a Kosárlabda Múzeum megnyitó ünnepsége számára is jelentett akkora vonzerőt, hogy vállalja a ritka nyilvános szereplést. Ott találkoztunk, a megismerkedést követően pedig már csak néhány telefonos egyeztetésre volt szükség ahhoz, hogy meglátogathassam Budapest határán, az újpesti Izzó lakótelepen lévő igen kellemes lakásában.

 

 

– A hely, ahol születtem – Székesfehérvár -, és ahol fiatal éveimet töltöttem, nem sok választási lehetőséget hagyott. Nem azért, mert nem lett volna, hanem azért, mert a városban akkoriban alighanem a legnépszerűbb sport a kosárlabdázás volt. Az ötvenes-hatvanas években a helyi Építők igen erős csapattal rendelkezett, amelynek legjobb játékosa, majd edzője Bogár Pál (az 1955-ben mindmáig emlékezetes, nagy csatában, a budapesti Népstadionban Európa-bajnoki címet szerzett magyar válogatott csapatkapitánya és egyik legjobbja) volt. Az ő neve, a mutatott játéka pedig igen komoly vonzerőt jelentett a város fiataljai számára. Ifjúsági játékosként ő volt az első edzőm. Ott, az ő keze alatt jártam végig a szamárlétrát, és nagyon nagy örömömre már 17 éves koromban az Építők felnőtt együttese játékoskeretének tagja lehettem. Bár végig a kosárlabda jelentette a fő irányt, de párhuzamosan teniszeztem is; 18 éves koromra a város ifjúsági bajnoka és felnőtt második játékosa lettem. Bár soha nem voltak teniszben magasra kitűzött céljaim, amatőrként viszont mindmáig heti 1-2 alkalommal rendszeresen játszom.

 

 

– Egészen pontosan egy évig, ugyanis az érettségit követően Pécsre kerültem, ahol a főiskolán matematika, kémia, testnevelés szakon kezdtem meg tanulmányaimat.

 

 

– Első testnevelőm, Schermann Ede alapvetően tornász irányultságú valaki, jó ember és jó testnevelő volt, de a labdajátékosokat amolyan másodvonalbelieknek tartotta. Ezt előre bocsátva is azt mondom, hogy a korai szakosodás nem jó – erre a meggyőződésre jutottam tanuló éveim legelső időszakában is. Az első általános iskolai edzőm egyébként Deli János volt, tőle a kosárlabda alapjaiból sokat elsajátíthattam.

 

 

– A diplomázást követően a Csepel Autóhoz igazoltam, ahol 1971-ben érkeztem el a nagy fordulóponthoz. Az NB I-ből volt kiesésünket követő év végén ment el edzőnk, a TF későbbi rektora, Istvánfy Csaba, aki engem javasolt utódjául. Két évig maradtam, mindkétszer másodikként végeztünk az NB II-ben. Amikor elhívtak Fehérvárra, Szigethalmon Németh (Grün) László lett az utódom.

 

 

– Jó csapata volt az Építőknek, a gyerekkorom óta jól ismert (sajnos, már eltávozott) Hegedűsné Thuróczy Nóra volt a vezéregyéniségük, ő szorgalmazta, hogy hívjanak haza. Ez 1975-ben történt, és a váltás a családomnak is, nekem is nagy minőségi ugrást hozott az életünkben. A nőkkel hamar hangot találtam, kétszer negyedikek lettünk, egyszer pedig kupadöntőt is játszhattunk. Nagy húzásként könyvelem el, hogy 1976-ban egy iskolai felmérőn „kifigyeltük” Boksay Zsuzsát, akivel olyan jól sikerült együtt készülnünk, hogy 1977 őszén már az NB I-es csapatunkban játszott, 1983-ban pedig Európa legjobbjának választották.

 

 

– 1979-ben Killik László felkért, legyek mellette másodedző a válogatottnál, majd 1980-ban az ő ajánlására a Tungsram hívott. Ekkor már megvolt a szakedzői diplomám is – megállapodtunk, Budapestre költöztünk. Itt értem el klubedzőként a legnagyobb sikereimet: két harmadik helyet követően 1983-84-85-ben, három egymást követő évben is bajnokok lettünk. 1986-ban adódott az a szituáció, amikor Boksay súlyos fegyelmi vétséget követett el, s bár őt meg is büntette a klub vezetése, én mégis felajánlottam a lemondásomat. Utána két évig a Videoton felnőtt férfiakkal dolgoztam, majd Horváth Frigyes főtitkár Greminger Jánossal karöltve látogatott meg Székesfehérváron, ahol felajánlották: legyek a női válogatott kapitánya 1988. augusztus 1-től. Habozás nélkül elvállaltam, mivel ma is vallom: ennél nagyobb megtiszteltetés nem érhet valakit, mint hogy a magyar válogatott szövetségi kapitánya legyen.

 

 

– Amikor a Videotonnál voltam, nem azon törtem a fejemet, mikor és miként kanyarodhatnék vissza a nőkhöz. A megtisztelő kapitányi feladat azután egészen más ritmusú munkát követelt. A tennivalóim érdemi része kétszer egy hónapba sűrűsödött. Bár igazán eredményes éveket tudhattam magam mögött, egy soron kívüli, abszolút indokolatlan kapitányválasztást követően nem vihettem végig, amit elkezdtem. A leváltásom évében, 1990-ben ugyanis 21 meccsből húszat megnyertünk, benne a görögországi Eb-selejtezőket is - mégsem maradhattam!

 

 

- Már az is komoly pluszt jelentett számomra, hogy játékosként végig irányító lehettem, márpedig ezen a poszton egészen más az emberek látásmódja. Nagyon sokat köszönhettem TF-es tanulmányaim során Bánki Ferenc tanár úrnak, Ránky Mátyással, Turics Sándorral, Csépes Bélával és más kollégákkal pedig visszatérően igen hasznos konzultációkat folytathattam, miként rendszeresen igyekeztem követni a külföldi szakirodalom ajánlásait is.

 

 

– Már azokban az években is két és félszeres volt a különbség a pedagógusi fizetések és az élvonalbeli kosárlabda klubok illetményei között, mára pedig a különbség a sokszorosára nőtt. Igazán ijesztő benyomást szerezhettem, amikor 2001-ben a Paks váratlanul megkeresett az ajánlatával – az akkori szorzót ki sem merem mondani.

 

 

– A nálam fiatalabb, körmendi Fodor Péter volt a másik jelölt. Legbelül nem is ellenkeztem azzal, hogy őt választották. A kétezeres években már egészen más viszonyok alakultak ki, mint amelyekben én az edzői pályám legfontosabb éveit töltöttem. Igaz, sokszorosan kevesebbet kerestem tanárként, viszont ezt a hivatást is nagyon szerettem, és az izgalmaim messze kisebbek voltak, mintha 2-3 évre visszazökkentem volna a kőkemény, profi követelmények közé. Az a 19 év, amit hivatásos edzőként végig csinálhattam, az éppen elég igénybevételt jelentett. A tizenkilencből volt nyolc nagyon jó évem, három gyengén sikerült, a többi pedig átlagosnak értékelhető.

 

 

– Legelsőként említeném a válogatottból ismert Németh Ágit, akiről nagyon pozitív „végbizonyítványt” tudok kiállítani. Játékosként nagyon sokat segített az eredményességben Boksay Zsuzsa. Igen kedveltem a roppant egyenes, jól mobilizálható Váczi Piroskát, és mindenképpen ide kívánkozik Nagy Dorottya neve is. Fehérváron három olyan hölgyek is voltak, akik elsősorban emberileg érdemlik a kiemelést. Szalayné Szilasi Erzsébetre, Füziné Král Pannira és Major Magdolnára ugyanis minden helyzetben maximálisan lehetett számítani, amire nekem, mint „tapsifüles”, kezdő edzőnek oly nagy szükségem volt.

 

 

– Ami a legjobban ide kívánkozik. A lányomnál egy, a fiamnál három unokám van. Utóbbiak egyike szívesen kosarazik, és egyelőre tehetségesnek is látszik. A Kaszásoknál játszik, ha tehetem, személyesen is ott vagyok a meccsein. Egyébként a felnőttek rangadóit vagy a válogatottak erőpróbáit meg-megnézem, de lélekben már nagyon távol kerültem ettől az egésztől. Ebben az „elidegenedésben” döntő része van annak, amikor és ahogyan engem 1990-ben szakmailag mindenképpen indokolhatatlanul „megpuccsoltak”. Az utolsó egy év során elért 21/20-as győzelmi szériát követően szakmai indokot felhozni ugyanis egyszerűen lehetetlen volt.

 

 

– Tipikus nyugdíjas életet élek a feleségemmel. Mindketten szeretjük a mozgást, rendszeresen jókat sétálunk, márciustól október végéig pedig a siójuti birtokunkon a hatalmas kert biztosít folyamatos mozgást, munkalehetőséget. Háromszázötven szőlőtőkém van, többszörös díjnyertes borokat sikerült az évek során kitermelni. A feladatok adottak, a napi program elvégzését követően délutánonként közeli barátokkal elbeszélgetünk, megiszunk egy-egy pohár bort – szóval nekem abszolút nem hiányzik, hogy bármi mást csinálhassak...