Kendelényiné Hagara Zsuzsanna: A család, a gyerekek a legfontosabbak!
Szeretném előjáróban leszögezni: sem a nőszövetségnek, sem a családvédő ligának, sem a nagycsaládosok szövetségének, sem semmiféle egyéb érdekvédelmi szervezetnek nem vagyok a tagja, sem bármilyen szintű pártfogója. Ezt azért tartom szükségesnek leszögezni, mert ez alkalommal Kendelényiné Hagara Zsuzsannával sikerült beszélgetnem. Márpedig személyéhez egy meglehetős ritka tény csatlakozik. A korábbi félszázszoros válogatottnak ugyanis nem kevesebb, mint öt gyermeke van. Ráadásul a sokféle programmal rendelkező gyerekek mindegyikét sikerült egyszerre lencsevégre kapni, természetesen szüleikkel együtt.
A hely, ahol laknak, egyébként tökéletes. Az ember úgy érzi magát, mintha egy magashegységi objektumba érkezne, pedig csak 200 méterre van egy forgalmas budai főúttól. Ráadásul az öt gyermek már feszegeti az induláskor még szép nagynak minősülő otthon falait. Délelőtt egyébként üres volt a lakás, beszélgetésünket csak néhány telefonhívás tördelte.
– Eleve sok gyereket szerettünk volna, ötöt kaptunk – hangzott a lényegre törő válasz. – S az élsportban eltöltött évek után ez a családanyaság hasonló kihívás számomra. Egyelőre bírom a strapát...
– Mit gondol, szerzett az élsportban olyan tulajdonságokat, amelyek véleménye szerint segítik a családdal kapcsolatos tengernyi tennivaló zökkenőmentesebb elvégzését?
– Mivel tizenöt éve vagyok főállású anya, így sokféle erőpróbát kellett kiállnom, amihez sokat segített a megszerzett, átlagon felüli monotóniatűrés. Miként az óhatatlanul kialakuló alkalmi feszültségeket is könnyebben kezelem, ugyancsak a megszerzett gyakorlatnak köszönhetően.
– Mindez a kosárlabdázás hozadéka. Direkt választotta ezt a sportágat?
– Nem „egyenes ágon” lettem kosaras, hiszen először több éven keresztül – ötödikes és hatodikos koromban -, Óbudán megkaptam az atlétikai alapokat. Szerintem minden kosárlabdázónak előzőleg atletizálnia kellene. Azután kezdtem el osztálytársaimmal kosarazni Tursics Sándor feleségénél, Iván Krisztinánál – ő volt a nevelőedzőm. Az újpesti Tungsramnak voltak városszerte fiókcsapatai, így az óbudai Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában is működött egy bázisuk. Egyébként akikkel együtt indultam, mindenki abbahagyta, egyedül maradtam a sportágban.
– Mit gondol, miért tudott megmaradni tartósan a kosárlabda mellett?
– Semmi extrát nem tudok mondani, talán az agilitásomra figyelt fel Krisztina. Későn, 14 éves koromban kerültem a serdülők közé – az én kislányom már nyolcévesen Nyuszi Kupát nyert...
– Jó az, hogy ma sokkal korábban kezdik a versenyzést a kosaras palánták?
– Jó, mert hamar megszokják a versenyzés hangulatát. Lelkesek, drukkolnak egymásnak, érmeket kapnak, megdicsérik őket... Én ezekről az élményekről lemaradtam. Viszont két év alatt nagyot léptem előre, hiszen 16 évesen már a felnőttek közé vitt fel Tursics Sándor. Még abban az évben – 1994-ben – megszűnt a Tungsram, ahol számomra nagy nevek között fejlődhettem. Sztojkovics Éva és Bíró Anikó mellett két kanadai is a csapat játékosai közé tartozott... Tizenhat évesen egy, a Bajnokcsapatok Európa Kupájában szereplő sportklub játékosaival készülni – ez óriási fejlődési lehetőséget jelentett számomra.
– Miután a Tungsram bezárta a szakosztályt, többedmagával a Ferencvárosba igazolt...
– Ott is folytatta Tursics a korábban meghirdetett ideológiájának a gyakorlatba történő átültetését, hiszen a Fradiban nem volt külföldi játékosunk. A folyamatosan felnevelt utánpótlás úgy egészítette ki a mindenkori csapatot, hogy rövid ottlétünk során bajnokságot és Magyar Kupát is tudtunk nyerni. Sokat fejlődtem, talán még többre is jutok, ha a magabiztosságom erősebb lett volna.
– Kik voltak azok a csapattársai, akik alapvetően befolyásolták a játékát, az emberi és szakmai fejlődését?
– Papp Krisztinával több mint tíz éven át együtt játszottunk, vele különösen jól megértettük egymást. De hasonlóan jókat tudok mondani Béres Tímeáról, Iványi Dalmáról és Újvári Eszterről is. Bíró Anikótól különösen sokat tanulhattam, emberileg és szakmailag egyaránt. Sokat ellestem, „összecsipegettem” tőle is. Iványi Dalma sportemberi tulajdonságait nagyra tartom, mert ő mindig motivált tudott lenni, soha nem adta föl. Talán ezek a tulajdonságok Amerikában fejlődtek ki benne ennyire... És külön említeném a Városligetben első ízben, 1996-ban megrendezett Streetball tornát, amelyen tulajdonképpen az első világbajnoki cím volt a tét, amit mi, négyen szereztünk ott meg: Béres Tímea, Fűrész Emőke, Herbster Annamária és jómagam. Egyébként ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel...
– 2000-ben a Ferencváros is megszüntette női kosárlabda csapatát...
– Én pedig a BSE játékosa lettem, ahol egészen 2007 januárjáig játszottam. Az utolsó évben bronzérmesek lettünk, és a Magyar Kupában is a harmadik helyen végeztünk. Ekkor Farkas Sándor volt az edzőnk, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni. Nekem ez volt az utolsó évem, mert Péterrel összeházasodtunk, és a család alapítását helyeztük az első helyre. Többen is mondogatták, hogy nekem még akár 4-5 évem is lehetne, de én az első gyerek után már nem akartam visszamenni.
– A nemzetközi szerepléseivel elégedett?
– Nem tudom, pontosan hányszor lehettem válogatott, az viszont tény, hogy 2001-ben részt vehettem Franciaországban az Európa-bajnokságon, ahol hetedikek lettünk. Akkoriban a média és a kosárlabda társadalom egyaránt nem volt elragadtatva ettől az eredménytől, ma már sokkal jobb ennek a 7. helynek a megítélése. Most egyébként nagyon drukkolok a jelenlegi válogatottaknak, akik az Eb-re történő kijutás küszöbéig már eljutottak.
– Amikor valaki visszatekint a pályafutására, óhatatlanul is mérlegel és osztályoz is. Ön sok edző keze alatt megfordult. Kit tartana közülük kiemelésre méltónak és miért?
– Két szakembert említenék – válaszolt némi fontolgatást követően. – Az egyik Tursics Sándor, aki 16 évesen bedobott a mélyvízbe, és egészen 20 éves koromig menedzselt is. A másik Farkas Sándor, aki férfiakkal és nőkkel is dolgozott, és aki nem megtörni akart bennünket, hanem emberszámba vett, és valóban a megfelelő utat igyekezett választani a közös munka során, a sikerek elérését is szem előtt tartva. Nagyon jó eszközei voltak ahhoz, hogy minket a lehető legjobb eredmény érdekében tudjon motiválni. Ha valamit, hát azt tényleg sajnálom, hogy pályafutásom alatt vele mindössze egy évet dolgozhattam együtt! Mivel ez az egy év pályafutásom utolsó esztendeje volt, így abszolút pozitív hangulatban adhattam le a szerelésemet.
– Az aktív játékkal ugyan felhagyott, de a gyerekei közül többen is követik a sportágban.
– Jó érzés, hogy legalább a nézőtérről folytathatom, bár egy teljesen hobbi alapú, Budapest-bajnokságban ICO-néven szerepelt csapatban még én is játszogattam. Sajnos a nagyon lelkes edzőnk, Gáspár István hamar itt hagyott bennünket. Az ott kialakult igen jó társaság a gyerekek születését követően mindig visszavonzott engem, így egészen 2017-ig pályán tudtam maradni. Legnagyobb lányom, Luca már 15 éves, ő az MTK-ban kezdett, de később áthívta a Vasas Akadémia. Őt követi a 2009-ben született, az MTK-ban játszó Léda. A harmadik gyerek a 10 éves Lőrinc, aki nagyon szeret focizni, ő a Vasas Akadémián kezdett el kosarazgatni. A nyolcéves Lelle ugyancsak Pasaréten egy kosaras előkészítőn vesz részt, a négyéves Levente pedig most kezdte el az ovis éveket.
– Ha nem kosárlabda, más sportágak mennyire érdeklik?
– Talán meglepő, de leginkább a labdarúgó és a kézilabda meccseket követjük, a férfi és női bajnokik egyaránt érdeklik a sportértő családomat.
Jocha Károly