Az utóbbi időszak egyik legjobb női kosárlabdázóját, a már kétszeresen is visszavonult Honti Katát nem könnyű utolérni. Ő ugyanis diplomáciai pályára lépett, ez idő tájt a római magyar nagykövetségen dolgozik, méghozzá kemény tempóban. Gyakran csak későn este végez, így elég kevés szabadideje van. Ezért – hogy mégis létrejöhessen a részemről kért beszélgetés – azt találta ki, a nagykövetségről gyalog sétál majd hazáig és közben megbeszéljük az érdeklődésre számot tartó kérdéseket.

 

Az esetünkre is alkalmazható mondás („Ember tervez, Isten végez”) azután alapvetően átírta a forgatókönyvet. A beszélgetés kitűzött időpontjában ugyanis Kata nem a tervezett útvonalon sétált, hanem a zuhogó eső elől a legközelebbi kávézóba menekülve fogadta hívásomat és ott is töltöttük ki percre pontosan a célra „elkülönített” hatvan percet.

 

 

– Nagyságrendileg másfél éve jött az első gondolatom, miután több részletben már minimum öt évet eltöltöttem itt, Olaszországban. Az ötlet kosaras játékostársamtól, Fűrész Diánától származik, aki a program egyik felelőse a Külügyminisztériumban. Ő hívta fel a figyelmemet a minisztériumban, a Magyar Diplomáciai Akadémián belül már működő, diplomataképző kurzusra. Dia megkeresése után 2021 tavaszán jelentkeztem is a programra. Három fordulós felvételin kellett átmennem, júliusban vettek fel és szeptemberben kezdtem el az egy évig tartó képzést. Az első félévre a Közszolgálati Egyetemen került sor, utána a külügyben, több területen végeztem gyakornoki teendőket. Többek között sportdiplomáciával is foglalkoztam.

 

 

– Ez első fokon két hónapot jelentett még a képzésen belül, mint külszolgálati gyakorlat, majd visszatérve Budapestre, lehetőségem nyílt megpályázni a tartós külszolgálatot, mivel Rómában éppen volt üresedés. Elnyertem a beosztott diplomata pozíciót, így augusztus elsejétől dolgozom a nagykövetségen.

 

 

– Amikor visszavonultam, először arra gondoltam, hogy edző leszek. Egy diplomát mindenképpen meg akartam szerezni, ezért Newcastle-ben a „Northumbria University”-n a „Vezetéselmélet és menedzsment” szakot el is végeztem. Közben elkezdtem edzősködni is, s bár alapvetően tetszett a dolog, mégis úgy éreztem, ez a vonal nem elégíti ki a vágyaimat. Valami többre, nagyobb kihívásra gondoltam, amit úgy gondolom, ezzel a diplomáciai lehetőséggel sikerült elérnem. Amit eddig ezen a területen megéltem és amennyire beleláttam, azzal a jelenlegi helyzetemben elégedett vagyok.

 

 

– Igen, én 2017 és 2019 között nem játszottam. Akkor szenvedett el egy sérülést Fegyverneky Zsófi, a soproni vezetők pedig megkértek: reaktiváljam magamat Zsófi visszatéréséig. Bár néhányszor pályára is kellett lépnem, az elsődleges cél az edzésmunka segítése volt. Amennyire berzenkedtem az újrakezdéstől, annyira jól sikerült! Jól éreztem magamat a hazai, a soproni közegben, ahova végül négy hónapra, átmenetileg visszatértem. Ha más csapat hívott volna, biztosan nem vállalom.

 

 

– Korán kezdtem sportolni, már négyévesen tornásztam, ami jó fizikai alapot adott a későbbiekre. Amikor tízéves lettem – legalább egyéves „könyörgést” követően - elkezdhettem kosarazni. Sokat jelentett, hogy mindkét szülőm (Philippovits Erzsébet és Honti István) minőségi kosárlabdázó volt. Hollós Anna és Galavics Edina voltak az első edzőim, majd 15 évesen amikor már egy éve Dirk Bevilaqua volt az edzőm felkerültem a felnőtt csapat keretébe. Farkas Sándor vitt fel a felnőttekhez, ezt az ugrást neki köszönhetem! Ez akkoriban egyáltalán nem bevett gyakorlat volt, hanem egy merész húzás tőle, hogy egy 15 éves, fiatal lányt „előléptetett” a legjobbak közé. Számomra ez hatalmas bíztatást és pluszt jelentett, hogy nem csak felvitt, hanem később elsőként pályára is küldött bajnoki-, majd Euroliga meccsen.

 

 

– Farkas sajnos csak egy évig volt az edzőm, utána Natalia Hejkova következett, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek. Nála már még több lehetőséget kaphattam, így 16-17 évesen akkorát léphettem előbbre, hogy a meghatározó játékosok közvetlen utánpótlását jelenthettem. Majd Székely Norbert vezetőedzősége idején lettem igazán a Sopron meghatározó játékosa.

 

 

– Számomra az már a kezdéskor kitűzött cél volt, hogy eljussak a válogatottba, és természetesen nagyon örülök is annak, hogy végül több mint százszor szerepelhettem a nemzeti együttesben. Már U14-es kerettagságom idején is nagy boldogságot jelentett, hogy kiválasztottak és ez az érzés mindvégig megmaradt bennem. Nagy megtiszteltetésnek vettem a mindenkori válogatottságot, amit minden egyes alkalommal igyekeztem a maximumot nyújtva meghálálni. Az utánpótlás korosztályokban sorozatos sikereket élhettem meg, a felnőtt éveim alatt viszont ez sajnos nem folytatódott, amit természetesen nagyon sajnálok, hiszen hiányoznak a felnőttkori, válogatottbeli sikerek!

 

 

– Fiatal válogatottként nekem sokat jelentett, hogy az egy generációval előttem járó, ugyancsak irányítóként szereplő Iványi Dalmát edzéseken és versenyszituációkban egyaránt közelről figyelhettem. De ebben a sorban említhetem Károlyi Andreát, Fegyverneky Zsófit, vagy éppen Béres Tímeát is. Szerencsére kimondottan nyitott voltam arra, hogy mindenkitől igyekezzek ellesni azt, amiben ő a jobb, és amit én is hasznosíthatok a saját játékomban. Úgy gondolom, hogy egy csapat sikerében kiemelt szerepe van az 1-es pozíciónak, hiszen az edző mellett a csapat a pályán az irányító kezében van. Ezért ez egy kiemelten felelősségteljes pozíció, ami engem egyébként kimondottan motivált, fokozta a harci kedvemet.

 

 

– Nekem akkor már évek óta mocorgott a fejemben a gondolat, hogy egyszer meg kellene méretni magamat más országban is. Akkor ajánlatot kaptam a Valenciától, amit nem szabadott kihagyni. Addig Sopron Honti Katája voltam, majd nagy hirtelen minden megváltozott körülöttem. Kulcsemberből kiegészítő lettem a világsztárok között, akikkel meg is nyertük az Euroligát. Ami engem illet, körülöttem kilenc jobb, de legalábbis tapasztaltabb játékos tette a dolgát, én pedig igyekeztem hozzájuk felzárkózni, ami nagy lehetőséget jelentett számomra. Már az is óriási fejlődési lehetőséget biztosított, hogy ilyen játékosokkal edzhettem nap, mint nap.

 

 

– Minden szempontot figyelembevéve is a Valenciát kell kiemelnem. Huszonnégy éves korban, otthonról kikerülve egy ilyen, szakmailag óriási lehetőséghez jutni nagy szerencse, és ezért ezt tartom pályafutásom egyik legjelentősebb eseményének. Ugyancsak meghatározó volt a második spanyolországi szezon is, amelyet Madridban élhettem meg. Az ottani edzőmmel, Miguel Mendezzel olyan jó szakmai kapcsolatot sikerült kialakítanom, aminek része volt abban, hogy ő magával vitt Olaszországba, a Schio együtteséhez, ahol további két évig tudtunk együtt dolgozni.

 

 

– Oda egy szezonra vállalkoztam, de mivel nem éreztem jól magamat, ezért fél év elteltével inkább visszatértem Sopronba. Ott első fokon a szezon végén visszavonultam, de októberben a nápolyiak rábeszéltek még egy évad elvállalására. 2017 és 2019 között viszont nem játszottam, ekkor következett Fegyverneky Zsófi sérülése és az én négyhónapos „ráadás” időszakom.

 

 

– Igazából nincs bennem hiányérzet, a karrieremmel teljes mértékben elégedett vagyok. Valószínűleg azért is tudtam viszonylag korán, még harminc alatt abbahagyni, mert amit el szerettem volna érni, azt – le is kopogom – elértem. Ha még egyszer újra kezdhetném, egészen biztosan játszhattam volna még néhány évig, de ma is úgy gondolom, a kosárlabdázás utáni évekkel kapcsolatos kíváncsiságomat, az arra történő felkészülésemet jobban szolgálta a korábbi befejezés. Szereztem egy diplomát és tulajdonképpen most kezdtem el ezt a második karriert, amit egyelőre nagyon élvezek.

 

 

– Mivel ez számomra a „betanulási időszak”, így természetesnek tartom, hogy több időt kell benn töltenem, mint egy évtizedes gyakorlattal rendelkező diplomatának. Amint annak idején is bármikor képes voltam edzés után túlórázni, ha annak szükségét éreztem, a mostani túlmunkákkal is ugyanez az érzésem. Csak úgy lehet sikerélményem, ha nem sajnálok plusz időt és energiát befektetni.

 

 

– A magyaron kívül legalább kettőt. Én ezen a téren is sokat köszönhetek a sportnak, hiszen Valenciában megtanultam spanyolul, az olaszországi éveim során pedig olaszul. Az angol nyelvvel már 14 éves koromban komolyan meg kellett barátkoznom, mivel ekkor ausztrál edzőm volt (a korábban említett Dirk Bevilaqua). Tizenöt évesen pedig meg kellett értenem a felnőttek edzéseit angolul vezető Natalia Hejkovát. Egyébként a kosárlabdázás nyelve eleve az angol. Ami a továbbiakat illeti, amennyiben majd itt lejár az időm, szívesen dolgoznék akár otthon, a Külügyminisztériumban is. Ott is és itt, a nagykövetségen is már eddig is sokat tanultam és mindkét helyen alapvetően jól éreztem-érzem magamat.

 

 

– Próbálom legalább alap-információk szintjén tudni, amit leginkább tudni illik. Ezt a kíváncsiságomat elsősorban olyan barátaimon keresztül igyekszem kielégíteni, akik benne élnek a sportágban. Ilyen például a Fegyverneky Zsófi, akivel kimondottan jó, baráti a viszonyunk, és majd minden nap beszélünk is. Rajta keresztül képben vagyok.

 

 

– Édesanyámhoz visz az utam, aki szinte minden, a tévében látható focimeccset megnéz. Így gyakori közös programunk, hogy felkuporodunk a kanapéra, két kutyánkkal együtt bebújunk egy takaró alá és nézzük az aktuális mérkőzést. S közben persze jól kibeszélgetjük magunkat...