Akik otthonosan mozognak a magyar kosárlabdázás világában, azok kivétel nélkül ismerik Nagy Dorottyát. A középkorúak még mint a válogatottak egyik – szó szerint is kiemelkedő, hiszen 186 centiméter magas – meghatározó egyéniségét, aki edzőként, majd az MTK Budapest szakosztályvezetőjeként mindmáig benne él sportágában. Legutóbbi minőségében kerestem meg, hogy azután természetesen ne csak a szerteágazó vezetői feladatairól beszélgessünk.

 

Mivel Nagy Dórát igen gyakran Dóraként nevezik-szólítják, miközben a Dorottya név is elő-előkerül, ezért először ezt a kettős névhasználatot szerettem volna tisztázni.

 

- Ez egy jó kérdés – nevetett egy jókorát a kérdezett, - azt kellene tisztázni, ki írta le először a Dórát. Fogalmam sincs, de nem okoz különösebb gondot. Akik tudják, tudják, hogy Dorottya vagyok. A sajtóban viszont leginkább a Dóra szerepel.

 

 

– Talált, ugyanis előzőleg a röplabdával próbálkoztam, mégpedig a Tungsramban, annak idején. Ám nem tetszett az a „kontakt nélküli” játék. Semmi testi kapcsolat, semmi ütközés - ebből vagy három edzést követően elegem lett. Az újpesti Komjádi utcai általánosba jártam, ahol labda nélkül, csak magassági alapon válogattak, s kerültem többedmagammal a Tungsram kosaras szakosztályába, ahol Somlai Erika néni volt az első edzőm. Őt Tursics Sándor követte, aki egészen a felnőtt csapatig foglalkozott velem. Tizenhat évesen kerültem fel a felnőttek közé, ahol Madacsay Miklós vett kezelésbe. Neki mindmáig hálás vagyok azért, hogy vállalta a kockázatot, és az akkor szuperjó csapatba engem 16 évesen beállított, és rendszeresen játszatott is. Olyan komoly erők közé kerültem, mint Kiss Lenke, Boksay Zsuzsa, Vertetics Györgyi, Szuchy Márti és mások. Csak azért állhattam meg a helyemet, mert az előző években technikailag és taktikailag is sok mindent elsajátíthattam. Madacsaytól, majd évekkel később Varga Mátyástól is rengeteget tanultam a centerjáték elemeiből is.

 

 

- Tulajdonképpen a BSE-be is „átnyúlt” a hatásuk, ugyanis Madacsay Miklós már a Városmajorban edzősködött, és ő hívott át ide engem. Ennek a szólításnak én nagyon örültem, mivel az akkori idők kiválósága, a 202 centiméterre nőtt Németh Ági is itt játszott. Más kérdés, hogy ő két hónappal később gyermekáldás miatt kiszállt, én pedig itt maradtam. Nem voltam egy ide-oda repkedő valaki, más klub hívásától is csak nagy-néha inogtam meg. Ilyen eset volt, amikor Pécsről hívtak, de nekem akkor, húszévesen már adott volt az első térdsérülésem. Egy évvel később mehettem volna Franciaországba, de akkor meg a másik térdem hagyott cserben. A jobb térdemet egyéként nyolcszor, a baloldalit csak egyszer kellett operálni, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy ne érezhessem magamat teljes értékű harcosnak. Ezért volt tele kompromisszumokkal a pályafutásom klub- és válogatott szinten egyaránt.

 

 

– Igen, 1985-ben jelölt először a Killik Laci bácsi, aki Balogh Bubuval egy időben vett számításba a legjobbak között, az olaszországi Európa-bajnokságon. Akkor sok kiváló képességű játékos volt Magyarországon, ezért is vettem különös megtiszteltetésnek, hogy ilyen fiatalon már az Európa-bajnokságon is játszhattam. Ezért is tartom pályafutásom legsikeresebb eseményének ezt a tornát, a kiharcolt Eb-bronzérmet. 

 

 

– Ennél fontosabb oka volt a döntésemnek, ugyanis ekkor jelentkezett az első fiam, a ma már 19 éves, az élvonalban vízilabdázó Attila. Addig szerettem volna kitolni ezt az örvendetes családi eseményt, ameddig még élveztem a kosárlabdát. Akkor már örültem az elérkezett anyaságnak, ezért a szülés utáni visszaálláson egy pillanatig sem gondolkodtam. Onnan kezdve már a család volt az első. Az akkori szakosztályelnök, Hajdu Gyuri bácsi szerette volna, ha mindenképpen a klub kötelékében maradok. Le is szerződtettek, és a legkülönfélébb feladatokat teljesítettem, közben edzői diplomát is szereztem és apránként „beleerősödtem” a szakosztályvezetői teendőkbe. Már a BSE tagjaként is ezt a munkakört töltöttem be, amit azután az MTK-val volt fúziót követően végleg megerősítettek a klub vezetői. A felnőtteken kívül az összes utánpótlás-korosztály hozzám tartozik, miközben még a fúziót megelőzően két évig a felnőttek csapatánál is én voltam az edző. Ez az időszak nem a legszebb emlékeim közé tartozik; nem volt elég játékosunk sem. Szóval az egy kemény időszak volt, de valamiért ezen is át kellett mennem.

 

 

- Ebben egészen biztos vagyok. Sokat kellett tanulnom, és sokat is tanultam, tapasztalatokban is gazdagabb lettem. Mivel mindkét oldalon megfordultam, ezért merem nyugodtan kimondani: a játékos évek sokkal kevesebb idegfeszültséggel jártak, mint amikor a kispadról kellett mozgatnom a rám bízott társaságot. Ha edzőként meg akarok felelni, akkor ez a tevékenység sokkal több idegi energiát visz el, mint ha valaki egy profi játékosként teszi a dolgát.

 

 

– Bár vannak határozottan tehetséges játékosaink, de addig, amíg egy 12-13 éves tehetségből jó felnőtt játékost sikerül kinevelni, ez csak egy nagyon rögös úton végig haladva sikerülhet, miközben sok, váratlan és kalkulálható nehézségen egyaránt át kell verekednünk magunkat. Manapság sokféle lehetőség áll a fiatalok előtt, és itt nem csak az iskolai dolgokra gondolok. A hivatás választása is komoly elvonóerő lehet. Volt például egy olyan rendkívül tehetséges fiatal játékosunk, aki őszintén kimondta: ő elsősorban orvos szeretne lenni. S mivel az ottani tanulmányait nem tudta összeegyeztetni az edzésekkel, így erről a vonalról mondott le. A jelenlegi 80-90 gyerekünk között is vannak ígéretes tehetségek, de teljesen bizonytalan, hogy végül kik jutnak el odáig, hogy felnőtt korban minőségi játékosok lehessenek. Lassan, de mindinkább arra tolódik el a súlypont, hogy mindenképpen az iskola az első, és csak utána következhet bármilyen más kötelezettség, ha netán bírja a fiatal a kettős terhelést.

 

 

- Én is így érzem, és azt nyugodtan kijelenthetem: igenis vannak tehetséges fiatal játékosaink. Ami pedig a külföldieket illeti, ott is látok előrelépést abban a tekintetben, hogy a klubok kezdenek következetesen arra törekedni, hogy elsősorban olyan játékosokat szerződtessenek, akik jobbak a klub hazai játékosainál, és akiktől tanulni is lehet. Az is jót tett az élvonalnak, hogy az U20-as szabály révén minden elsőosztályú együttesben 20 percet legfeljebb húszéveseknek a pályán kell tölteniük.

 

 

– A nagyobb fiam, Attila nagy fába vágta a fejszéjét, amikor elfogadta a Szolnok invitálását. Zivko Gosics vezetőedző – aki kitűnően beszél magyarul is – azzal az ígérettel hívta, hogy nem csupán a létszámot akarja vele dagasztani, hanem komolyan számít rá. A legnagyobb igénybevételt az jelenti, hogy (korábbi) klubja, a Központi Sportiskola (KSI) igen gyakran „visszajátszatja”, vagyis az Ob I/B-s csapatban is számít rá, nem ritkán pedig még fiatalabb, korosztályos együttesében is szerepeltetni akarja őt. Attila nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy a bajnokcsapat számít rá, jó a kapcsolata a vezetőedzővel, és néhány hónap alatt is igen sokat sikerült fejlődnie.

 

 

– Ő még csak 17 éves múlt, és rendszeresen szerepel az Ob I/B-ben érdekelt KSI-ben, de rohamléptekkel nő, erősödik, és egyre jobban játszik is. Ő nem olyan robosztus alkat, mint a bátyja, de azért már ő is sokat erősödött, és biztosan túlvan a 80 kilós határon is. Édesapjukkal, Pető Attilával – aki szintén élvonalbeli játékos volt – érthető módon minden igyekezetünk a két fiú támogatására irányul.

 

 

– Jó krimiket olvasok, a főzés az erősségem, a sütés az nem, inkább maradnak a cukrászsütemények. Általában igyekszünk ezeket az utolsó időket még jól kihasználni, amíg együtt tudunk jönni-menni a fiúkkal moziba, színházba vagy más közös programokra. És természetesen nagy drukkerükként minél több meccsüket megnézzük. Amikor pedig valaki bántja őket, legszívesebben anyatigrisként ugranék a vízbe némi elégtételért...