Nyíltan be kell vallanom, hogy a következő sorok főszereplőjével szemben pozitív előjellel vagyok elfogult. És nem azért, mert annak idején egy kivételesen ambiciózus játékosként láthattam őt kosarazni, vagy azért, mert edzőként is komoly sikereket ért el, ráadásul két különböző időszakban is irányíthatta a magyar férfi kosárlabda válogatottat.

 

A kiemelés oka legfőképpen dr. Ránky Mátyás sajnálatosan, immár évekkel előbb eltávozott feleségének kivételes személyiségében keresendő. Ránkyné Németh Angéla ugyanis valóban nem „tizenkettő egy tucat” hölgy volt, hanem a ritka kivételek egyike. Volt szerencsém egészen fiatalon megismerni őt – aki ráadásul a BEAC játékosaként fő sportága, az atlétika, s azon belül a gerelyhajítás mellett kosárlabdázóként is válogatott szinten játszott. Angélával készült – még 1969 februárjában - az első, komolyabb interjúm, amely azután Marosvásárhelyen, az ottani, kéthetenkénti „Új Élet” című képes újságban jelent meg. A történet azért is említésre méltó részemről, mert Angéla annak idején egy BEAC kosárlabdás túráról éppen csak hazaért és egy szabadnap után indult az atlétákkal Splitbe, a hazainál jóval melegebb vidékre, edzőtáborba. Ezen az egyetlen, közbenső napon mindketten végig üldögélték a hosszúra nyúlt kérdezősködést, amely időt néhány hónapos házassokként nyilván sok minden másra is felhasználhatták volna.

 

Ez tehát a szubjektivitás oka, ami persze önmagában még messze nem lett volna elég ahhoz, hogy Ránky Mátyással hosszan elbeszélgessek és az elmondottak szűrleményét megjelentessem. A TF egykori tanára ugyanis nem csak jó beszélgetőpartnernek bizonyult, hanem szakmailag is sok érdekességet lehetett tőle hallani, s talán még meg is marad a hallottakból hosszabb távon is ez, az, amaz. Mivel Ránky egy, a kosárlabdázás iránt valóban mélyen elkötelezett valaki, így nem kellett sokat kerülgetni a kását azért, hogy rátérhessünk az életét alapvetően befolyásoló labdajátékkal kapcsolatos kérdésekre.

 

- Minden az általános iskolában kezdődött. A XI. kerületi Bartók Béla út 27. szám alatti tanintézményben B. Szabó András, labdarúgó szakos testnevelő volt a tanárom. Osztálytársam, Szentpéteri Ádám édesapja elkötelezett vitorlásként 1955 nyarán kivitt a Népstadionba, ahol a férfi kosárlabda Európa-bajnokság mérkőzéseit játszották. Három meccset láttunk, az egyik a szovjetek ellen megnyert döntő volt. Az ott szerzett benyomások bizonyára részesek abban, hogy a kosárlabdázásnál maradtam. Konkrétan pedig a Műegyetem egy belső, „üvegtetejű” tornatermében adott kezembe labdát B. Szabó úr. Már ekkor – 1955 őszén – is leendő testnevelő tanárként gondolkodtam. Az ottani játszogatást követően kerültem a Petőfi Gimnáziumba, ahol egy kiváló szakember, az elsősorban az atlétika felé elkötelezett Paulinyi Jenő bácsi lett a következő testnevelőm, aki a kosárlabdát is nagyon szerette. Másodikos gimnazistaként Bánki Ferenc (későbbi TF-es tanárom, majd kollégám) meghívására bekerültem az ifiválogatottba. Ettől kezdve Jenő bácsi elvárta, hogy az ottani gyakorlásokat jegyzetelve, az iskolai csapatoknak én tartsam az edzéseket. Így érettségiző koromra már hároméves edzői múlttal rendelkezhettem.

 

 

- Ez nem így történt, mivel családi alapon „deklasszált” elemnek számítottam. Így jött az ilyenkor szokásos szöveg: helyhiány miatt nem tudjuk felvenni. Ekkor igazoltam le az NB II-es Csepel Autóhoz, amely együttes azután megnyerte a bajnokságot.  Másodjára csak bekerültem a TF-re. Érdekesség, hogy a főiskola NB I-es kosárcsapatának edzője a teniszből sokkal inkább ismert Jákfalvy Béla volt.

 

 

- Zsíros Tibor, „Zsizsi” bácsi a 64-es, tokiói olimpiát követően hívott először a megfiatalított válogatott keretbe. Akkor még volt a nemzeti együttesek részvételével megrendezett „Középeurópai Kupa” elnevezésű sorozat; én egy osztrák-német úton debütáltam a legjobbak között. Így történhetett meg, hogy labdarúgó, atléta, majd teniszedző kezei alól kikerülve lehettem kosárlabda válogatott, ahol mindössze 34 fellépést érhettem meg, mert Zsírost leváltották.

 

 

- Dzsoni bácsi hamarosan megbetegedett, helyettese, Vadászi Ede végül jó barátom, a csepeli Halmos Pista mellett döntött. Ha már így alakult, könnyebben tudtam elfogadni Haris Ferencnek a KSI-be szóló edzői invitálását. Mellette a Mávagban még játszottam három évet, a Ludovikán embertelen körülmények között, a meccseinken a drukkerek a vonalon álltak. De volt olyan is, hogy egy kápolnában rendezte meccseit az egyébként erős csapattal rendelkező Baja.

 

 

- Sokat tanultam Haris Ferenctől, aki egy év után átigazolt a MAFC-hoz, én pedig a magam ura lettem. Közben megszületett az első lányom, a hétvégéim pedig úgy néztek ki, hogy szombat reggeltől vasárnap estig egyik csapatom meccséről rohantam a másikra.

 

 

- Évközben, papíron 16 játékossal vettem át az együttest, amelyből pillanatok alatt hatan leszereltek. Mindenki azt hitte, a Honvédnak vége. Mi viszont felhoztunk az ifiből négy játékost - Kiss Tamást, Szigeti Ferencet, Farkas Attilát és Helembai Sanyit - és első ottlétem mind a négy bajnokságát megnyertük! Volt minimum hat extraklasszis játékosunk. Ha sorolom Losonczyt, Gellért, Gyurasitsot, Recskát - ennél a négyesnél aligha tudtak jobbat kiállítani Magyarországon. Odajött még a Kamarás és a Horváth „Görbe” is, a fiatalok pedig folyamatosan fejlődtek. A lehetőségeinket elsősorban az határolta be, hogy az említettek mögé akár egy dohánygyárat is telepíthettek volna, annyit cigarettáztak. Csak azt tudtam elérni, hogy a jelenlétemben nem lehetett dohányozni. Képtelenek voltak elfogadni, hogy hiába edzünk hetente tízszer, ha a cigizéssel alapjaiban romboljuk le az állapotunkat.

 

 

- Így igaz. Ez évben lettem a TF állandó munkatársa, és ekkor sikerült elintézni, hogy az apai nagybátyámhoz kiutazhattam egy hónapra New Yorkba. Március 15-én érkeztem és a nagybátyám azonnal a Madison Square Gardenbe vitt, mert éppen ott játszották az egyetemi bajnokság döntőjét. Larry Bird és Magic Johnson egyszerre léptek a pályára a döntőben – óriási volt. Ez az élmény megadta az egész ottani tartózkodásom alaphangulatát. Harminckét napot tölthettem el New Yorkban, és ez idő alatt 36 kosárlabda eseményen lehettem jelen. Itthon korábban Szabó Dzsoni bácsi meghívására az első amerikai edző Robert Berg volt, aki eljöhetett hozzánk. Berget felhívtam telefonon, majd elindultam, hogy vonattal meglátogassam. A jegyemhez rossz tanácsot kaptam, végül menet közben kellett váltanom vonatot, hogy ne máshol kössek ki.

 

 

- A ráeszmélés, hogy mindennek az alapja a támadó-védő egységben történő oktatás! Mit jelent ez a gyakorlatban? Ha ott vagyok támadóként és egy védő arcon üt, azt nekem igyekeznem kell megelőzni. A védőnek pedig azt kell tennie, hogy kitalálja és csírájában fojtsa el az én akciós tervemet. Ott még a legegyszerűbb dobógyakorlatoknál is ott ágaskodott a védő és igyekezett megzavarni a dobáskísérletet. A másik igen fontos impulzus pedig az volt, hogy minden gyakorlatot olyan intenzitással kell megjeleníteni, ahogyan az a pályán meccsszituációban megtörténhet. Az egyetlen, öt évig készült, 1999-ben kiadott szakkönyvemnek is ez a lényege: mindent a támadó-védő egységben kell elképzelni, gyakoroltatni, alkalmazni. A fordított piramis elméletet is létrehoztam, amely maga a kosárlabdázás.

 

 

- Még odakintről megpályáztam a szövetségi kapitányi munkakört, az ottani, újabb szerződésajánlatot pedig köszönettel elhárítottam. Két hónappal később kitört az öbölháború, én pedig már itthon átvehettem a férfi válogatottat. A svájci Eb-selejtezőn 1991-ben a várakozást jóval túlteljesítve csoportelsők lettünk. Nekem az a csapat volt a „csúcsválogatottam”. Irányítók Nagy Zoltán, Bodrogi Attila és Zsoldos András voltak, bedobóként Heinrich Róbert, Zsebe Ferenc és Walke Károly állt rendelkezésre, centerként pedig Orosz László, Karagits Mátyás, Berkics László, Turcsány Zsolt és Halm Rolland jöhetett elsősorban szóba.

 

 

- Abbahagytam, mert olyan személyi változások történtek, amelyek az én munkámat ellehetetlenítették. Hat évre visszamentem a TF-re, majd rövid kanyar jött a BSE nőkhöz, hogy azután kis megszakítással tizenhét év következzék a Kaszásoknál. Közben egy kétéves németországi kaland is összejött egy alacsonyabb osztályú csapatnál, ahol több munkakört is el kellett látnom. Végül a Kaszásoktól nyolc esztendeje kerültem vissza a Honvédhoz, ahol az utánpótlás mentoredzőjeként számítanak a tapasztalataimra. E megbízás jelentőségét növeli, hogy tavaly óta kiemelt akadémia lettünk. A szakmai munkában első számú partnerem Zsoldos Bandi, az egésznek az összefogója pedig Báder Marci. Nagyon szeretném, ha mielőbb véget érne a vírusinvázió miatti kényszerszünet és tovább folytathatnánk a közös munkát.

 

 

- Volt egy nagyon zűrös időszak, amikor a TF-ről leválasztották az edzőképzést, ami azután a szövetségekhez vagy máshova került. Az edzők egyik fele kicsit elkényelmesedett és rutinból, úgy is mondhatnám, megélhetési munkát végzett. Másrészt meg is fordult az irány, hiszen ha kinyitom a laptopomat, négy-öt konkrét témát is feldob egy konkrét szerző nevének beírása! És általában is elmondható: mindenre, így védekezésre, támadásra, lepattanók szerzésére, a kondicionálás újdonságaira vagy éppen technikai feladatokra, pszichológiai kérdésekre egyaránt van ajánlat. Ehhez persze angolul kell tudni, amely nyelvet egyre többen beszélik. Fogalmam sincs, hogy ezt a piramis elméletet – amely 1-1-ről halad előre egészen az 5-5-ig - milyen szinten tanítják, pedig a kosarasok képzésének ez az alapja. Már a 3-3-nál minden benne van, ami kell a kosárlabdázáshoz. Ha ezt a szisztémát alkalmaznák az alapoktól a képzésben, akkor tizennyolc éves korára lehetne elmondani valakiről, hogy kész játékos.

 

 

- Merem mondani, hogy a Rátgéber László vezette akadémián jól dolgoznak, de ugyanezt elmondhatom a Vasasról és a szombathelyiekről is. Úgy látom, Kőbányán, a Zsíros Akadémián, a Kőbányai Darazsaknál is jól mennek a dolgok.

 

 

- Mindenképpen a támadó-védő egységben való oktatás pontosítását szorgalmaznám. Nagyon fontosnak tartanám a speciális kondicionáló gyakorlatokat még magasabb szintre emelni. Ugyanis ahány pozíció, annyiféle gyakorlatokra lenne szükségük az egyes játékosoknak. A kiválasztás jelenlegi gyakorlatával sem értek egyet, mivel 14 éves korban még nem lehet végleges véleményt mondani a gyerekekről, hogy mire is lesznek alkalmasak négy-öt év múlva. Ilyenkor még komoly szerepet kellene betölteniük a kiegészítő sportágaknak is. A későbbi években a három-három elleni játékot kellene olyan magas fokra emelni, hogy azután azt be lehessen építeni az öt az öt elleni játékrendszerbe.

 

 

- Az a meggyőződés alakult ki bennem – és ezt fontosnak tartom! -, hogy Ivkovics kapitány következetes. Például aki lemondta a válogatottságot, azt nem veszi vissza. Az is pozitívum, hogy azt a játékot játszatja, amit ezzel a gárdával meg lehet valósítani. Az is jó dolog, hogy a pillanatnyi legjobbak mellett párhuzamosan és folyamatosan keresi azokat a fiatalokat is, akikre a későbbiekben esetleg a legjobbak között is számítani lehet. Összességében jó az irány, és elképzelhetőnek tartom, hogy a februárban esedékes Eb-selejtezőket sikerrel veszi majd a válogatott.

 

 

- Megvallom, ma nem tudom nyomon követni, ki és milyen úton jut el odáig, hogy egy elsőosztályú csapatnál vezetőedző lehessen. Annak idején én a KSI-ben, majd a Honvédban megjártam a szükséges létrafokokat, és elegendő tapasztalatok birtokában kerültem az élvonalban bevetésre. Egyet azonban bizton merek állítani: ha valaki következetesen és hosszabb távon eredményes nevelő tevékenységet végez, annak előbb-utóbb meglesz a lehetősége az előbbre lépéshez.

 

 

- Elmondtam a Honvéd szakosztályában is azt a reményemet, hogy szeretnék nyolcvan éves koromig edzősködni. Ha ez sikerülne, akkor elmondhatnám magamról, hogy a KSI-ben gyerekekkel kezdtem és nyolcvan éves koromban ismét az utánpótlással foglalkozhatok. Ezt a munkát nagyon szeretem, mert úgy látom, hogy az edzőkollégák fogékonyak az általam elmondottakra, és a tőlük érkező kérdésekre olyan válaszokat tudok adni, amelyeket ők meg tudnak valósítani. Bár rálátásom van hasonló műhelyek anyagi lehetőségeire és tudom, hogy az én besorolásom jóval szerényebb, mint más kollégáké, engem ez nem érdekel. Több okból sincsenek anyagi gondjaim, és így nyugodtan tudok a szenvedélyemnek élni, igyekezni minél többet átadni a fiatalabb edzőtársaknak.

 

 

- Békeidőben változatlan lelkesedéssel teniszezem hetente kétszer. Csak párost játszom és alig várom, hogy folytathassuk.