Az 1970-es években valósággal "berobbant" az NB I-be a TF csapatában, hogy utána évekig kirobbanthatatlan legyen a válogatottból. Meghatározó tagja volt a Honvéd egyik nagy sikerkorszakának, majd légiósként is sikeres lett. Igazi dobógépnek számított, aki pár éve kifejlesztett egy jelenleg az MKOSZ által is használt dobóedzés-segédeszközt és módszert, amely segít a dobások hatékonyabbakká tételében. A mindmáig Luxemburgban élő Heiling-Horváth Attila, vagy ahogy az idősebbek a sportágban ismerik, Görbe éppen itthon tartózkodva mesélt a kezdetekről, a honvédos évekről, az első magyar playoff döntőről, a luxemburgi légióskodásáról, hazatéréséről és az általa kifejlesztett segédeszközről és edzésmódszerről is.

 

 

 

 

- Siófoki vagyok, ott jártam ki az általános és a középiskolát. Általános és középiskolában nagyon sok sportágat kipróbáltam, úsztam, atletizáltam, tornáztam, pingpongoztam, fociztam és kézilabdáztam. A középiskolába kerülve Vásárhelyi Tibor, amúgy "cselgáncs szakos" testnevelő tanár vezetésével kerültem be az iskola kosárlabdacsapatába. Úgy játszottam végig a középiskolát, hogy mellette a többi sportágtól sem szakadtam el. Ilyen "sportos" alapok, előélet után döntöttem úgy, hogy a TF-re jelentkezem.

 

 

- Nem teljesen... A felvételin a tornász szakosokat sikerült meglepnem egy hátraszaltóval, amelybe aránylag jól sikerült "beleállnom", de amikor leért a lábam a nyújtóról és a gyűrűről, mondták, ezt nem kellene erőltetni... Kézilabdában Kovács Laci bácsi azt mondta, két éven belül válogatott lehetek. A kosaras felvételin zsákoltam Bánki Feri bácsinál. Bár a katonaságtól több kosaras felvételizőt "kikértek", engem "ott felejtettek" Kalocsán, a forradalmi ezrednél. Tizenegy hónapig nem volt labda a kezemben, azalatt kétszer voltam otthon. Így aztán TF-es tanulmányaim legelején még nem igazán tudtam, melyik sportágra "szakosodom". Aztán a Vasas Izzóval játszottunk egy edzőmeccset. A padon kezdtem, s a tizenötödik percben volt vagy tizenöt pontos hátrányunk. Akkor szólt Bánki Feri bácsi, hogy készüljek, beállok. Szünetig dobtam nyolc pontot, a meccs végére húsz fölé jutottam, attól kezdve mindig kezdtem. Ekkor dőlt el végleg a "sorsom", hogy kosaras leszek - egy év múlva pedig a válogatottba is bekerültem.

 

 

- Igen, viszont technikailag azért eléggé alapvető hiányosságaim voltak. Hogy csak egy dolgot említsek, nem tudtam például bal ziccert dobni.

 

 

- Sokat, de az is sokat számított a fejlődésünkben, hogy folyamatosan a korszak legjobb magyar csapatai, játékosai ellen játszhattunk. A TF-ről kikerülve jó néhány ottani csapattársam lett éveken át stabil NB I-es játékos. Tényleg nagyon jó kis csapatunk volt Tóth Viktorral, Molnár Csabával, Novák Gabival és a válogatott Kamarás Gyurival, Demeter Vilivel. A középmezőny alsó részében végeztünk, a tizennégy csapatos NB I-ben rendre úgy a kilenc-tizedik hely környékén. A TF-en tehát amellett, hogy elméletben is tanultuk a sportágat, igen jó "gyakorlati" képzést kaptunk. És ami még sokat adott a fejlődéshez, az a válogatott volt: lehet meglepő, de a kezdeti időszakban, amelyet a legjobbak között töltöttem, velünk, fiatalokkal, a mi egyéni képzésünkkel külön is foglalkoztak.

 

 

- A becenévről annyit, az első TF-es edzéseim után az öltözőben, pontosabban a zuhanyzóban volt a "keresztelő", idősebb csapattársam, Rusznyák István pedig a "keresztapa", tehát igen. És ez a becenév mindmáig elkísér!

 

 

 

 

- A TF elvégzése után, talán nem túlzás, de a tizennégy NB I-es csapatból tizenhárom megkeresett - a TF-nél sejtették, hogy nem tudnak ott tartani. Némi puhatolózó érdeklődés, ha jól emlékszem, még a MAFC-tól is volt. Egy ember, egy legenda személyisége, személyes varázsa segített a döntésben, ő pedig az 1955-ös Európa-bajnok csapat centere, a Honvéd szakosztályban dolgozó Simi bácsi, Simon János volt. Ő hívott el egy vendéglátóipari egységbe a TF közelében, és meggyőzött, hogy nekem Magyarország akkori legjobb csapatában a helyem.

 

 

- Igen, 1979-től 1986-ig zsinórban hét bajnokságot nyertünk. Kezdetben még Gyurasits Pista is ott volt a csapatban, majd miután ő abbahagyta, összeállt a Gellér, Kamarás, Horváth, Heinrich, Recska ötös. És mellettünk még olyan játékosok voltak a csapatban, mint a szintén válogatott Kiss Tamás, majd Farkas Attila, Márton Gabi. Tényleg nagyon jó, erős csapatunk volt. Ha akkoriban van egy 208-210 centi körüli centerünk, szerintem európai szinten is meghatározó csapat lehettünk volna. Amúgy visszagondolva annak idején nem szívesen lettem volna a cserejátékosaink helyében. Nagyon szerettünk játszani, de nagyon nem szerettük, ha lecserélnek minket...

 

 

- Úgy gondolom, magát a játékomat nem annyira, inkább az edzésmunkát. Korábban is dobtam távolról, középtávolról, csak ahogy bevezették a triplát, edzéseken külön hangsúlyt fektettünk a távoli dobásokra. Ettől viszont még nem dobtam rá többet távolról, tehát nem álltam rá csak a triplákra. Játszottam, ahogy eddig, de ha távolról betaláltam, az többet ért, mint addig.

 

 

- Érdekes, izgalmas és nagyon feszült légkörű döntő volt. A MAFC-ban ekkor játszott a két amerikai légiós, a bedobó Pollard és a center, Norris. Az első meccset simán megnyertük, de azon Gellér Sanyit kiállították. A másodikat nélküle elveszítettük, ráadásul azon a meccsen Kamarás Gyurit állították ki. Mivel gyorsan követték egymást a meccsek, nem volt idő köztük fegyelmi tárgyalásra, így a finálé harmadik, mindent eldöntő mérkőzésére a két alapemberünk, Sanyi és Gyuri nélkül készültünk. Ebben a különleges - talán mondhatjuk - vészhelyzetben edzőnk, Mészáros Lajos velünk, rutinos játékosokkal leült megbeszélni, mi is legyen a harmadik meccsen. Tudni kell, volt a csapatnak két tehetséges, fiatal irányítója. Az egyikük stílusa kicsit hasonlított Sanyiéra, nagyon szellemes, kreatív, látványos megoldásokra is képes játékos volt, de azért nem Sanyi szintjén, ráadásul kevésbé is szoktunk össze még velük. Másikuk kevésbé sziporkázó, de nagyon stabil, megbízható. Mindkét fiatallal egyszerre kezdeni nagyon kockázatosnak tűnt, mi pedig azt javasoltuk, próbáljuk meg inkább a stabil, megbízható fiatallal kezdeni. Nos, ez a harmadik találkozó az ő, Judik Béci nagy meccse volt, a sajtó az egekig magasztalta - méltán. Dobott vagy tíz pontot, ügyesen, fokozatosan felbátorodva kosarazott, jól szervezte a játékunkat. A kezdőben rajta kívül Kiss Tamás, Recska Laci, Heinrich Robi és jómagam voltunk. Nagyon tudatosan, fegyelmezetten, pontosan játszva végig kézben tartottuk a meccset, amelyet végül minden előzetes várakozást felülmúlva simán nyertünk. Hozzá kell tennem, Robi, valamint Recska Laci hatalmas munkát végeztek az amerikai center, Norris "féken tartásával". Tényleg felejthetetlen döntő volt.

 

 

 

 

- Az én esetemben az történt, hogy Budapesten edzőtáborozott a luxemburgi válogatott, s a küldöttség eljött megnézni a ZTE elleni döntő egyik meccsét a Dózsa György útra, majd érdeklődni kezdtek utánam. Akkor ahhoz, hogy valaki külföldre igazolhasson, három dolog kellett: idősebb legyen harminc évnél, legyen legalább száz válogatottsága és öt bajnoki címe. Nos, nálam mindez megvolt akkor, és az akkori sportvezetés, az OTSH, valamint a Honvéd engedélyével sikerült kiigazolnom, méghozzá a Sparta Bertrange csapatához.

 

 

- Ez kétségtelenül így volt, abban az időszakban, a 80-as, 90-es években, amikor válogatott voltam, azt mondhatom, szinte "kibéreltük" Európában a tizenharmadik helyet - és tizenkét csapatosak voltak az Európa-bajnokságok, azaz szinte mindig éppencsak, de lecsúsztunk, lemaradtunk.

 

 

- Először is nem igazán tudtam, szakmailag milyen, milyen szintű közegbe kerülök. Az első edzőmeccsen a csapat nagyjából 80 pontjából 50-et dobtam, a hazaiak pedig - talán gondolván, hogy a légióst pontszerzőnek hozták - tényleg "tömtek" labdával.

 

 

- Azért azt sejtettem, hogy a csapat jó szereplése szempontjából nem ez az ideális. A saját játékfelfogásomat is át kellett alakítanom. A Honvédban is elsősorban dobó voltam, no meg persze védekezni is kellett, amit nem igazán szerettem, de úgy gondolom, mindenki jobban szeret pontot szerezni, mint például labda nélkül loholni valaki után... Az edzővel megbeszéltük, s a csapatnál, a honvédos időszakkal ellentétben szinte mindenből ki kellett vennem a részem, kicsit a szervezésből és a lepattanózásból is. Így is, ha jól emlékszem, 30 pont fölötti átlagom volt, de a csapat szempontjából sokkal jobb, az ellenfelekéből pedig jóval nehezebb volt, hogy az én 30 pontom mellé dobtak a többiek 50-et vagy még többet, mint fordítva. Bajnokok is lettünk, majd a következő évben átigazoltam a Black Star Mersch csapatához, ahol három évet töltöttem, volt, hogy játékosedzőként. Utána még következett két év ausztriai légióskodás, majd hazatértem.

 

 

 

 

- Visszatértem a Honvédhoz, és újra bajnokok lettünk, de.... A hosszabb honvédos időszakom alatt is volt egy generációváltás, néhány idősebb kosaras visszavonult, s jöttek fiatalabbak, mint a két bajai srác, Hosszú "Puska" és Kovács Laci, a már említett Judik Béla, valamint Berkics Laci és Misek Csaba. Amikor hat évvel később visszatértem, már olyan csapattársaim voltak, mint Dávid Kornél, Boros Zoli, Mihály Gyula, Orosz Laci, Mészáros Zalán, ifj. Knézy Jenő, Szabó Joe, Krasovec Peti, Nagy Zoli vagy Viktor Kuzmin, a régi társak közül egyedül Heinrich Robi maradt. Szeptember közepén jött egy térdsérülés, műtét. Két hónapra rá tagja voltam az Amerikába utazó csapatnak, kilenc meccsből hármat megnyertünk. Az egyik győzelemnek aktív részese lehettem, öt perccel a vége előtt állított be Lajos, dobtam kilenc pontot, szereztem pár labdát, s nyertünk 2 ponttal. A térdem nem volt tökéletes, keretben voltam, de nem kerültem pályára. Egy Csepel meccs után, amikor reméltem, hosszabb idő után újra pályára kerülhetek, de ez nem történt meg, leadtam a szerelést. 

 

 

- Hivatalosan igen, de ezt nem éreztem igazán magaménak. Az akkori eszemmel meg is sértődtem, s bár meghívtak, nem mentem el az éremátadásra. A mai eszemmel viszont tudom, egyértelműen a fiatalokra kellett építeni, igaza volt Lajosnak, de akkor ez a honvédos múltammal rosszul esett. Pedig annak idején én is egy idősebb csapattársat, azt a Gyurasits Pistát szorítottam ki, akinek rengeteget köszönhettem, edzések után nagyom sokszor ott maradtunk a teremben dobóversenyezni - traubiban. Kezdetben bizony sok szénsavas üdítőt kellett fizetnem a szegény, azóta elhunyt Pistának... A szezon után megkeresett a Nagykőrös, s oda igazoltam. Bent maradtunk az NB I-ben, ami akkor nagy siker volt. Érdekesség, hogy ott egy korábbi nagy ellenfelem, Ujhelyi Gábor, vagy ahogy a sportágban ismerik, Mesztic volt az egyébként kiváló edzőm. Nagykőrösi színekben volt az első visszavonulásom, rendeztek is egy búcsúmeccset a tiszteletemre, természetesen a Honvéd volt az ellenfél.

 

 

- Nagykőrös után kiszerződtem Würzburgba edzőnek a női Bundesliga B-be, ahol játékosom volt bizonyos Silke Nowitzki, a későbbi dallasi NBA-sztár, Dirk nővére. A férfi csapat légiósa akkor Heinrich Robi volt, Dirk pedig már benne volt a bő keretben. 1994 júniustól decemberig voltam kint. Szeptemberben leállt a feleségem veseműködése, november 4-én volt az átültetés, s decemberben közös megegyezéssel hazajöttem. Az utókezelést csak Magyarországon lehetett elvégezni, s az tartott 2006-ig.

 

 

- 1995 januárjában megkeresett a Veszprém, s vezetőedzőként átvettem a csapatot. A szezon végéig maradtam, a cél az NB I-ben való bennmaradás volt - elértük. Utána jött az OSC, ahol voltam játékos és játékosedző egyaránt az NB II-ben. Négy évig voltam ott, s utolsó OSC-s éveimben a Honvéd utánpótlásban is edzősködtem, majd 2000-től egy katonai objektumokat üzemeltető külső céget vezettem. Emellett edzősködtem Józsefvárosban NB II-ben és a Sport TV-nél szakkommentátorkodtam. 2006 elején leállt a feleségem veséje, s heti háromszor dialízisre szorult. Ápolása ekkor egyre több és több időt vett igénybe. Szerencsére Luxemburgból érdeklődtek, s úgy döntöttünk, visszatérünk oda, s ott fogok edzősködni. Őszintén meg kell mondjam, ennek az volt az oka, hogy az edzősködéssel anyagilag ugyanúgy jöttem ki, mint itthon az edzősködéssel és a munkákkal. Kint viszont csak heti három napon kellett edzéseket tartanom, sokkal több időm maradt a feleségem gondozására, akit azonban 2010-ben elveszítettem.

 

 

 

 

- Igen, még egy ideig. Aztán 2012-ben úgy éreztem, egy stabilabb, kiszámíthatóbb munkára lenne szükségem a nyugdíjas kor közeledtével. Az edzősködés Luxemburgban sem nyugdíjas állás.

 

 

- A férfi válogatottaknál, felnőtt és utánpótlás szinten is én voltam a dobóedzésekért felelős szakember.

 

 

- Igen, már javában használtuk.

 

 

- Ha jól emlékszem 2009-ben rendeztünk egy nagyszabású nemzetközi junior tornát, amelyen a spanyol, a francia, az orosz, a litván és a török korosztályos válogatott volt az ellenfelünk. E korosztály luxemburgi válogatottja már az eszközt használva készült. Bár minden meccset elvesztettünk, a spanyoloktól, akiknél egy bizonyos Ricky Rubio is játszott, egy kiváló mérkőzésen csak 110-99-re kaptunk ki úgy, hogy 27 triplakísérletből 16-ot bedobtak játékosaink. Ez meggyőzte a válogatott akkori szövetségi kapitányát, Carsten Steinert az eszköz hatékonyságáról - azóta ő a társam a segédeszközöket és az edzésmódszert forgalmazó vállalkozásban. A segédeszköz és az edzésmódszer 2012 óta szabadalmi oltalom alatt áll, s Európa jó néhány országa mellett többek között Amerikából és Kínából is volt már megrendelésünk.

 

 

- Egy változtatható magasságú és nagyságú takarófelület segítségével dobóedzésen - a játékosok fizikai adottságainak, képességeinek, technikai tudásának és az edzők taktikai elképzeléseinek megfelelően - drasztikusan csökkentjük a dobó játékosok célzási idejét. Ha játékosaink edzésen - a mérkőzésen rendelkezésre álló legrövidebb célzási időnél is - kevesebb célzási idővel gyakorolnak nagy ismétlésszámmal, mérkőzés szituációban ugyanazt a helyzetet eredményesebben tudják majd kihasználni. Az alatt az idő alatt, amikor a dobó - a dobása bizonyos szakaszában - nem láthatja a gyűrűt, a dobóérzékére kell hagyatkoznia, tehát el kell képzelnie a célt, ami természetesen a dobóérzék jelentős javulását hozza maga után.

 

 

- Igen, a szövetséggel sikerült megállapodni, két berendezést használnak Székesfehérváron, a központi edzőtáborban. A szövetségen kívül van már eszköze a Dávid Kornél, a Rátgéber és a Kiss Lenke Akadémiának, de Debrecenbe, Ceglédre, Kecskemétre, újabban pedig Nyíregyházára és Sopronba is kerültek már eszközök.

 

 

- Természetesen figyelem a nevezett akadémiák, klubok mérkőzéseinek dobószázalékait, és örömmel tölt el, ha látom, hogy talán az én edzésmódszerem is segít a fiatal játékosok fejlődésében.

 

 

- Továbbra is Luxemburgban, azon belül is Luxembourg városában élek, és egy onnan 15 kilométerre lévő városkában, Esch sur Alzette-ben dolgozom, délutánonként egy járatos autóbuszt vezetek a városka utcáin. Elégedett ember vagyok, és nagyon szeretem Luxemburgot, egy rendkívül jól élhető országnak tartom. Haza, Magyarországra gyakran járok. A közelmúltban voltam itthon a Honvéd jubileumi ünnepségén, aztán miután a vírus első hullámát követően haza lehetett jönni, májusban. Most, nyár végén újra hazatértem, és terveim szerint egyszer még jövök idén. Jövőre elérem a nyugdíjkorhatárt, végső soron szeretnék hazatérni, s a szülővárosomban, Siófokon letelepedni. Emellett pedig az eszközt használva tervezem, hogy edzősködöm, nem csapatnál, hanem egyéni képzést, dobóedzéseket tartva.

 

 

Heiling-Horváth Attila a dobást fejlesztő eszköze: http://www.gameshotmethod.com/video/