Augusztus 20-án díszpolgári címet kapott Oroszlányban Jugovics József kosárlabda edző, testnevelő. A sportember a nyáron töltötte be 80. életévét, 20-án pedig a város díszpolgári címet adományozva ismerte el több évtizedes munkáját. Ennek, valamint az oroszlányi kosárlabda újbóli élvonalbeli sikereinek kapcsán beszélgettünk a szakemberrel.

 

 

 

 

- Nem, budapesti vagyok. Annak idején kosarazni érkeztem Oroszlányba. Huszonnégy évesen két évre igazoltam a Csepel Autó csapatától az akkori OBSK-hoz. Mindez, ha jól emlékszem, 'hatvannégyben történt. Két évre jöttem ide, s ötvenhat éve itt vagyok.

 

 

- Elég sokáig, harminchét éves koromig kosaraztam a csapatban, és nyolc alkalommal a válogatottban is pályára léphettem. Ez utóbbit önmagában amellett, hogy a nemzeti csapatban játszhattam, azért is tartom nagyon értékesnek, mert akkoriban a Banna-Gabányi-Prieszol-féle válogatottba csupán ketten kerültünk be vidékről: Kovács Józsi Bajáról és én.

 

 

- Bizonyos értelemben már közben is... Volt a klubnál valaki, akinek volt papírja, de gyakorlatilag én vezettem a csapatot: jeleztem neki, mikor kérjen időt, s én beszéltem. Közben persze tanultam is a TF-en, majd Bánki Feri bácsiék irányításával el is végeztem.

 

 

 

 

- Igen, de összesen csupán két éven át dolgoztam főállású edzőként. A főállású edzők nagyon kiszolgáltatottak, mindig is próbáltam több lábon állni. Közel tizenöt évig tanítottam testnevelést egy iskolában, majd közel hasonló ideig vezettem a bányavállalat műszaki könyvtárát, és volt idő, hogy taxiztam is. Egyébként pedig - bár nem szeretek dicsekedni - sikerült egyre feljebb és feljebb jutnom.

 

 

- Úgy, hogy többször is költöztem. Sokáig laktam földszinten, majd jó ideig a negyedik emeleten, most viszont jó ideje már a hetediken élek.

 

 

- Az NB I-ben azért volt nyomás az emberen, de a hangulat a hazai meccseken remek volt, megtöltötték a lelátókat a szurkolók - utólag talán már be lehet vallani, de a hazai meccseken általában több néző volt bent, mint ahányat be lehetett volna engedni. Volt olyan, hogy szezon vége felé vettem át a kieséstől fenyegetett csapatot, és sikerült bent tartani. Akkoriban a kiszemelt játékosokkal is én tárgyaltam. Jártam utánuk, megnéztem több meccsen őket, s ha "meggyőztek" - tudva persze, hogy anyagilag mit tud vállalni a klub -, tárgyaltam velük, s próbáltam Oroszlányba hívni őket, többnyire sikerrel.

 

 

- Igen, az utánpótlásban dolgoztam. Egyik kedvenc időszakom volt. Akkor még úttörőnek hívták azt a korosztályt, amelyben beneveztünk a Budapest-bajnokságba. Azt, valamint az országos viadalt is veretlenül nyertük, összesen ötvenhat mérkőzést nyertünk meg zsinórban. Nyáron pedig meghívtak minket Svájcba egy olyan tornára, amelyet annál a csapanál két évvel idősebb fiúk alkotta riválisok részére írtak ki - azon a tornán is veretlenek maradtunk. Pár éve rendeztek egy oda-visszavágós gála-párharcot annak a döntőnek a huszonöt éves évfordulóján, amelynek keretében az akkori bajnok Csepellel játszott az ezüstérmes Oroszlány. Tőlünk sajnos a lengyelek nem tudtak eljönni, engem kértek föl, hogy vezessem a csapatot. Remek hangulatú emlékmeccsek voltak. Egyébként az ezüstérmes évadot követő szezonban a szövetség betiltotta az oroszlányi csarnokot, idegenben kellett volna játszani a rájátszásbeli meccseket, így visszalépett a csapat.

 

 

 

 

- Az NB II-es csapatot vezetni az egyik legboldogabb edzői korszakom volt. Volt, hogy szinte kivétel nélkül helyi fiatalokkal játszva többször is megnyertük az NB II-t, de akkor nem voltak meg az anyagi feltételek ahhoz, hogy egy szinttel feljebb is eredményesen szerepeljünk.

 

 

- Talán azzal sikerült, hogy próbáltam abszolút családias légkört teremteni a csapatnál. Éveken át együtt, közösen, volt, amikor az ünnepeltek családjaival ültük meg mindenki név- és születésnapját - nagyon jó kis közösség alakult ki, s ennek köszönhetően tudtunk nálunk erősebb kerettel, rutinosabb játékosokkal rendelkező csapatokat is legyőzni, hogy csak a szinte kivétel nélkül korábbi NB I-es élcsapatokban szereplő játékosokat felvonultató Malévot említsem. Hozzá kell tennem, azért volt, amikor igazoltunk, és a kívülről, például a fővárosból hozzánk kerülő játékosok is nagyon jól érezték magukat nálunk.

 

 

- Varga Roland Székesfehérváron és Kaposváron is sikeres volt, Véha Karcsinak Körmenden voltak jó évadjai, Bognár Tibor szintén Kaposváron lett élvonalbeli játékos, később pedig kitűnő játékvezető, most pedig ellenőr. Szabolcs Feri nevét is megemlíteném. Ő úgy került hozzánk, hogy Székesfehérváron nem volt rá szükség, hozzánk került, s hogy miután tőlünk Székesfehérvárra, hamarosan a válogatottba is bekerült. 

 

 

 

 

- Dehogynem! Székesfehérvárról mind játékos koromban, mind edzőként megkerestek, játszani hívtak Sopronba is, edzősködni pedig még többek között Szegedre, Dombóvárra. Ez utóbbit majdnem el is fogadtam, de egy álmatlanul végig tépelődött, gondolkodott éjszaka után végül visszaléptem, s maradtam.

 

 

- Egy érdekes periódust leszámítva mondhatom, hogy igen. Viszont volt egy időszak, hogy nem edzősködtem, amikor pár oroszlányi srác - köztük a fiam - elment a közeli Tatabányára NB II-be kosarazni. Egy alkalommal többen is feljöttek hozzám, s megkértek: vállaljam el az edzőséget. Heti két-három edzéssel, ingázgatva belevágtam. Amikor aztán a tatabányai csapattal megelőztük az Oroszlányt, nos, akkor finoman fogalmazva nem igazán szerettek.

 

 

 

 

- Kezdjük a végével. Mind a mai napig edzősködöm az utánpótlásban. Tavaly például egyéni képzéseket tartottam - úgy néz ki, a következő évadban lesz egy lány csapatom, mert női vonalon is elkezdtünk dolgozni. Ami az első csapatot illeti, az elnökkel, Beck Ferivel - nekem csak Feri -, aki annak idején játékosom volt, napi kapcsolatban vagyok, sokat beszélgetünk a csapattal. Úgy gondolom, nagyon jól vezeti a klubot, rengeteget tett azért, hogy szép, új, NB I-es meccsek lejátszására alkalmas csarnokunk legyen, nagyon büszke vagyok rá, hogy a tanítványom volt. Ami a csapatot illeti, azt azért sajnálom, hogy nincs benne "saját gyerekünk", azaz oroszlányi játékos. Az előző évadban ígéretesen szerepelt a társaság, ám a csapat légiósaink többségének amolyan "ugródeszka" volt - jó szezont produkáltak, anyagilag jobb lehetőségekkel rendelkező csapatokhoz kerültek. Légiósaink közül csak egy játékos maradt, és a magyar állományban is sok változás történt. A Nyíregyházára hazatérő Mohácsi Máté játéka, mentalitása nagyon fog hiányozni, miként a Szolnokra visszatérő Zsíros Péter harcossága, néhány váratlan hármasa is. Szerintem sok OSE-szurkolóval együtt mindkettőjüknek drukkolok, hogy sikeresek legyenek régi-új helyükön. Az edzőnek most gyakorlatilag új csapatot kell építeni. Az új légiósok szinte kivétel nélkül az amerikai egyetemi bajnokságból érkező európai újoncok. Jó adottságú fiúk, de biztos sok munkája lesz szlovén edzőnknek csapattá "gyúrni" őket.

 

 

 

 

- Az edzőként elért eredményeim mellett talán arra, hogy amikor az utánpótlásban dolgoztam, nagyon figyeltem arra, hogy a srácaim a tanulmányaikat is komolyan vegyék. Örömmel látom, hogy most már azoknak a gyerekei, sőt unokái is járnak kosarazni vagy meccsekre, akik annak idején nekem vagy a csapataimnak szurkoltak. Sok korábbi játékosom, tanítványom vitte sokra, ha nem is feltétlenül a sport területén. Van, aki Amerikában orvos, aki a fővárosban neves és elismert plasztikai sebész. A díszpolgári cím kapcsán nagyon sokan gratuláltak olyan szép, megható üzeneteket írva, amelyeket nem is nagyon tudtam anélkül olvasni, hogy ne kelljen a könnyeimmel küzdeni... Ez amellett, hogy meghatott, valahol büszkévé is tett. Ami pedig a kosárlabdát illeti, az nálam életformává vált. Ezt talán az is jelzi, hogy nyolcvanon túl is edzősködöm, és nem is akarom abbahagyni - szerencsére mások sem szeretnék, hogy befejezzem.