Aránylag későn, 13 évesen kezdett kosarazni, mégis több mint 100 alkalommal ölthette magára a válogatott címeres mezét Berkics László. Karrierje Budapestről indult, Szolnokon lett "király". Beszélt a kezdetekről, a katona idejéről, arról, hogy miért igazolt Szolnokra, s azt is elmesélte, jelenleg mivel foglalkozik.

 

 

- Első lépésben nem. Magas és ruganyos voltam, először az atlétikával, azon belül is a magasugrással kacérkodtam. A KSI-be jártam edzeni, de Budán laktunk, nem messze a Városmajortól. Egy nap aztán eljött iskolánkba a BSE két utánpótlás edzője, Incze Péter és Táskai Gábor. Lehívtak, ott ragadtam.

 

 

- Így van, visszagondolva nagyon szerettem azt a közeget a BSE-ben. A mi korosztályunk az egyik legjobb volt az országban, jöttek a sikerek, főleg a KSI-vel és a MAFC-cal vívtunk nagy csatákat. Többen is elég korán, tizenhét-tizennyolc évesen felkerültünk az akkor NB I B-s felnőtt BSE-be, amelyből - amolyan megelőlegezett bizalomként - Ránky Mátyás behívott a válogatott keretbe. A jó közérzethez, közösséghez hozzátartozott, hogy a Városmajorban nagyon jó női csapat is szerepelt, szintén erős utánpótlás bázissal. Aztán húsz évesen Misek Csabival együtt bevonultattak a Honvédhoz.

 

 

- Kezdjük azzal, hogy a katonai alapkiképzést nekünk, sportolóknak is végig kellett csinálni. Kőbányára, a Zách utcába vonultunk be Csabi mellett két bajai játékossal, Hosszú "Puskával", valamint Kovács Lacival. Kis sportszakaszunk egy nálunk néhány évvel idősebb pólóssal, a később edzőként sikeressé váló Somossy Józseffel egészült ki. Ő volt a rangidősünk, nagyon jó srác volt, kellemes emlékeket őrzök róla. Szóval a hathetes alapkiképzést végigcsináltunk - amikor néha kimehettünk a városba, én civil ruhában járhattam, mert nem volt rám megfelelő hosszúságú kimenő ruha... Aztán az alapkiképzést követően szerencsére már nem láttam többet a laktanyát. A bajai fiúk rosszabbul jártak, nekik ott kellett aludniuk. A kiképzés után kerültünk a Honvéd csapatához, s kezdtünk edzeni. Sárossy Elemér volt az edző, mi újak pedig eléggé megilletődöttek voltunk. Ez talán érthető volt, hiszen a Honvéd akkor sorra nyerte a bajnokságot, mi pedig bekerültünk a korszak legjobb játékosai, Gellér Sanyi, Kamarás Gyuri, Horváth "Görbe", azaz Attila, Farkas Attila, Recska Laci és Heinrich Robi mellé. Sokat fejlődtünk mellettük, velük dolgozva nap mint nap, és sokat is játszhattunk. Igaz, kezdetben nem is annyira az első csapatban, hanem még az előmérkőzéseken, az ifiben. Amikor kettős forduló volt, egy hétvégén négy meccsen is pályára léptünk, az NB I ifiben sokat, a felnőtt csapatban kezdetben még kevesebbet játszva. Aztán ha jól emlékszem, Balogh József, "Buli" bácsi lett az edző, a csapatban pedig elindult egy generációváltás. Gellér Sanyi és Kamarás Gyuri abbahagyták, mi fiatalabbak pedig egyre nagyobb és nagyobb szerepet kaptunk.

 

 

- Végül összesen négy évet. Ragaszkodtak a játékomhoz, ráadásul végig a katonaság kötelékében. Ha jól emlékszem, végül továbbszolgáló törzsőrmesterként szereltem le. A négy évből az első háromban bajnokok lettünk.

 

 

- Erre elég összetett a magyarázat. Egyrészt akkor a Honvédban nem tűnt túl biztatónak a közeli jövőkép, honvédségi illetményből élve. Ami még nagy lökést adott a távozáshoz, az a '87-es döntő csapatom által elveszített körmendi mérkőzés volt. Láttuk, hogy az első vidéki bajnokcsapatot, a Körmendet hogyan ünnepelték, milyen hangulatban mentek a meccsek, telt ház előtt, sőt szinte a csillárokon is emberek lógtak, s hogy ünnepelték a bajnokokat. Ezért a hangulatért, meg kell mondjam, nagyon irigyeltem a körmendi srácokat, én is szerettem volna ilyen légkörben játszani a hazai meccseket - nálunk, a Dózsa György úton egyrészt a csarnok befogadóképessége is elég kicsi volt, másrészt a hazai meccseink eléggé családias légkörben zajlottak.

 

 

- Korábbi csapattársaim, Misek Csabi, valamint a sajnos a közelmúltban életét vesztő Makszin Laci már ott játszott. Egyrészt Csaba is "kapacitált", másrészt pedig a vezetőség egy nagyon szimpatikus jövőképet vázolt föl rövid- és középtávon. Mindemellett arról is szó volt, hogy egyik korábbi edzőm, Táskai "Bimbi" lesz ott a vezetőedző.

 

 

- Az, hogy első lépésben fel kell jutni az élvonalba, majd ott belátható időn belül meghatározó csapattá kell lenni. A megnyugtató, stabil hátteret a Kőolajkutató vállalat biztosította.

 

 

- Érdekes helyzet volt! Mészáros Lajos vezette a válogatottat, megkérdeztem erről. Korrekt volt, azt mondta, a teljesítmény számít, így nem kerültem ki a keretből. Ami még pikánsabbá tette a története, az az, hogy ekkor éppen Lajos vette át a Honvéd irányítását.

 

 

- Végül nem Táskai, hanem a vajdasági magyar szakember, Földi Sándor lett az edző, s két jugoszláv fiú is érkezett a csapathoz, Kmézics Zorán, valamint az azóta sajnos szintén elhunyt Szinisa Radonjics, tehát tényleg egy erős csapat körvonalazódott. Odaszerződésem után az első négy meccstől eltiltottak, a mai napig nem tudom, miért, a csapat pedig elveszítette az első négy meccset. A szurkolók már ekkor is "duruzsolták" a nevemet. Utána éppen a fővárosban, ha jól emlékszem, az akkor már másodosztályú Ganz-Mávag otthonában játszottunk. Sokan feljöttek Szolnokról, sikerült 30 pont fölött dobnom. Az NB I B-ben is voltak dupla fordulók. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ott azért könnyebb volt érvényesülnöm, mint az NB I-ben, kevesebb volt a magas játékos. Szinte mindig 30, de volt, hogy 40 pont fölött dobtam, és az egyik ilyen jó meccsem után hangzott föl először a lelátón, hogy Berkics a király.

 

 

- Nem is tudom... valahol hátborzongatóan jó volt, de kicsit nyomasztott is, több okból. Az egyik az volt, hogy ez azért elvárást is jelent. Abban biztos voltam: küzdeni, harcolni mindig fogok, de megfordult a fejemben, mi lesz, ha gyengébben megy... A másik ok pedig az volt, hogy nem tudtam, a csapattársak hogyan fogadják ezt a szurkolói kiemelést, kivételezést. Szerencsére jól álltak hozzá, örültek a sikeremnek, nem irigykedtek, s ez azért megkönnyítette a dolgomat - no meg az is, hogy a rigmus nem a meccsek előtt, hanem rendre jó megoldásaim, kosaraim után hangzott föl a lelátóról.

 

 

- Abszolút! Az első évadban még nem, de utána már, ha jól emlékszem, sikerült feljutni. Az erről döntő meccsen, Kecskeméten egyrészt talán több szolnoki szurkoló volt, mint hazai, másrészt pedig amikor nyertünk, s feljutottunk, tényleg bajnokoknak kijáró ünneplésben részesítettek minket. Az élvonalban pedig mindenhová, még a távoli helyszínekre, Zalaegerszegre, Körmendre is sok-sok szurkoló kísérte el a csapatot, sok idegen csarnokban is szinte hazai pályát biztosítva nekünk.

 

 

- Így van! Egy ideig a jelenlegi szövetségi elnök és szolnoki polgármester Szalay Feri volt az edző, majd érkezett vezetőedzőnek Rezák Laci, s a Rezák-Szalay kettős vezette a csapatot. Az első "nagy fogásunk" Rasid Abeljanov megszerzése volt. Ő egy igazi "őserő", megjelenése jóval könnyebbé tette a dolgomat a palánk alatt, a zárásaiból nagyon jól lehetett dolgozni. A hagyományos nyári szolnoki Tisza-kupán aztán volt egy magas fiú, aki szórta a hármasokat, negyven-ötven pontokat dobált. Ő volt Andrej Tyubin, szovjet B-válogatott. Hogy miért csak B, azt nem értem. Szerencsére a vezetőségnek sikerült őt Szolnokon tartani. A szegedi Tóth Attila, aki azóta talán a legjobb barátommá vált, a Honvédból leszerelve szerencsénkre Szolnokon folytatta pályafutását. Tóth Zoli kezében jó helyen volt a karmesteri pálca, kiválóan mozgatta a csapatot, ha pedig elfáradt, Horváth Pipi és korábbi csapattársam, akit már én is "kapacitáltam", hogy jöjjön Szolnokra, Judik Béci új lendületet tudott adni a csapatnak, amelyben a helyi fiatalok, Takács Attila, Bede Miklós és Kiss Péter is hozzátették a magukét, s az ő jó megmozdulásaik rendre tűzbe hozták az amúgy is fantasztikus táborunkat.

 

 

- Igen, érkezett Ivkovics, s az edzéseken is kőkemény harc folyt, de ez így is volt rendjén. A térdem azonban egyre kevésbé bírta a terhelést, meg kellett operálni. Utána pedig tartottam tőle, hogy már nem tudok azon a szinten játszani, ahogy a szolnoki közönség megszokta és elvárta tőlem, így távoztam. Orbán Márton, aki korábban Ránky Mátyás munkáját segítette a válogatottnál, Csepelre hívott, ott játszottam egy évet. Utána lett volna lehetőségem légiósnak állni a német másodosztályban, ugyanakkor egy másik barát, a korábbi játékostárs, Farkas Attila Salgótarjánban lett edző, s oda hívott. Harminc éven, s két térdműtéten túl nem akartam belevágni egy külföldi kalandba, így Salgótarjánba igazoltam, s a szezon végén befejeztem.

 

 

- Igen, de vállalkozásba kezdtünk, kevesebb időm maradt volna edzeni, így "félgőzzel" pedig nem akartam csinálni.

 

 

- Nem! Az egyik nagy sportszergyártó cég magyarországi vezetője több helyen és sportágban is próbált valami olyasmit kialakítani, mint a mai akadémiák. Kosárlabdában az egyik bázis Szolnokon lett volna, itt kértek föl arra, hogy keressek tehetséges, jó adottságú fiatalokat, akiket élvonalbeli játékosokká képeztek volna. Tetszett a feladat, nagyon "testhez álló" lett volna, de éppen ebben az időszakban alakultak meg a vidéki városokban a sportiskolák, nem nagyon akartak "mozdulni" a fiatalok, így a projektből sajnos nem lett semmi. Utána egyszer még felvetődött, hogy visszatérek Szolnokon, de a sportorvosi vizsgálat szívritmuszavart jelzett nálam. Következett egy alaposabb kardiológiai kivizsgálás, amelyben kiderült, hogy ún. sportszív fejlődött ki nálam. Az orvosok rögtön mondták: szó sem lehet nagyobb fizikai terhelésről, így a kosárlabdát, a játékot el kellett engednem.

 

 

- Akkor nem volt egyszerű, hiszen addig szinte végi a kosárlabda töltötte ki az életemet, de így utólag most már azt kell mondjam: örülök, hogy a vizsgálat mutatta ki a rendellenességet, s nem történt nagyobb baj.

 

 

- Akkoriban 12 csapatosak voltak az Európa-bajnokságok, nem 24, mint legutóbb. Ha ezt nézzük, mi mindig a tizenharmadik, tizenöt-tizenhatodik hely körül zártunk, mondhatni sajnos épphogy lemaradtunk. Ránky Mátyásnál, majd Mészáros Lajosnál játszottam a válogatottban. Nagyon szerettem oda járni, s játszani a nemzeti csapatban. A felkészülés során akkor elég jelentős szerepet kapott az egyéni képzés. Mészáros Lajos kapitánysága alatt tagja lehettem az első olyan magyar válogatottnak, amely eljutott Amerikába. Lajos próbálta menedzselni is a válogatottat, s szerencsére ebben partnerre talált a szövetség akkori vezetőiben. Amerikában kilenc egyetemi gárda ellen játszottunk, egy meccset nyertünk meg, igaz nagyon sehol nem verték meg a csapatot, s úgy vélem, fizikálisan remek adottságú, roppant atletikus színesbőrű srácok alkotta csapatok ellen játszani szakmailag is hasznos volt.

 

 

- Az idősebb, Roland az én édesapám nyomán a katonai pályát választotta. A fiatalabb, Máté kosarazik, s emellett Szolnokon edzősködik is. Talán nagyobb esélye, esélyük lehetett volna a kosárlabda pályán, ha "túlnőnek" engem, de magasabb maradtam náluk. Ezzel együtt, ha képletesen is, de felnézek rájuk, apaként büszke vagyok arra, ahogy dolgoznak, amit elértek.

 

 

- Az előző évadban Cegléden kosarazó fiam meccsére akkor megyek ki, ha ő kéri - elsősorban azért, mert bevallom, magam sem szerettem, ha a szüleim kijönnek az én meccseimre. Ami a szolnoki csapatot illeti, egyedül nem szoktam kimenni, időnként, Tóth Attila barátommal "rábeszéljük egymást" arra, hogy megnézzünk egy-egy meccset.

 

 

- Igen! Nagyon kellemes meglepetés, hogy még jó harminc év távlatából is megismernek, amikor bemegyek a csarnokba, felhangzik a régi rigmus. Olyanok is "királyoznak", akik nem is élhettek még akkoriban, amikor Szolnokon kosaraztam, de úgy látszik, vannak idősebb szurkolók, akik őrzik a régi szép emlékeket. Érdekes, hogy mondjuk amikor hivatalban vagyok, s kérdezik a nevemet, s amikor megmondom, kiderül, a nevemet sokan ismerik, mert megkérdezik: csak nem a régi kosaras...

 

 

- Elváltam, majd újranősültem, Szolnoktól 20-25 kilométerre élek egy Kengyel nevű községben. Jelenleg egy fuvarozó cégnek vagyok amolyan alvállalkozója - magyarán sofőrködöm, teherautón járom Európa országútjait. Mint ilyen, a munkában mondhatom, a magam ura vagyok, s ez a fajta függetlenség, szabadság mindennél többet ér, úgyhogy összességében elégedett, boldog embernek mondhatom magam.