A játékvezetők és a komisszárok világa az egy egészen más terület, mint például a játékosoké. Helyzetük - főleg a játékvezetőké - egyáltalán nem irigylésre méltó, hiszen igen gyakran kapnak hideget-meleget működésük velejárójaként. Ráadásul ezeket a „jutalmakat” úgy kell elviselniük, hogy az esetek igen jelentős részében abszolút nem tehetnek a kiváltott reakciókról. Elvégre mindenkinek nem lehet eleget tenni. Vagy az egyik, vagy a másik oldal elégedetlenkedik, s a legritkább esetben történnek úgy a dolgok, hogy mindkét fél elfogadja (vagy éppen beletörődik) a történésekben.

 

 

- Mint minden gyerek, először én is a focilabdát kergettem, a csábítás azonban egész közeli volt. A Patak utcai pályánk mellett volt ugyanis egy salakos kosárpálya. A nagyobb növésű gyerekeket egy Kulcsár István nevű úriember szép folyamatosan „lehalászta”.  Megkérdezte: akarunk-e kosarazni? Bár fogalmunk sem volt, miről beszél, rábólintottunk, majd konkrétan meg is tetszett a játék. Megtetszett, de azért a maradásomban komoly szerepet játszott az is, hogy a bátyám akkor már évek óta a gimnázium csapatában játszott. Mivel osztályidegenként nem vettek fel a helyi gimnáziumba, ezért Kecskemétre, a piaristákhoz kerültem, ahol Guoth Iván lett az edzőnk, s maradt is egészen 1956-ig. A klubot előbb Petőfinek, majd Bástyának hívták. Annak a korosztálynak a csúcsteljesítményét az 1956 nyarán megnyert Országos Középiskolás Bajnokság jelentette. A korábban tornász testnevelőnket Budai Lászlónak hívták; neki fogalma sem volt a kosárlabdáról, mégis támogatta azt. Az otthonfelejtett igazolásainkért Budapestről motorkerékpárral hazavágtatott, és idejében megfordult azokkal, megmentve bennünket a kizárás fenyegetettségétől. Akkor egyébként még a 183 centis magasságommal centert játszottam.

 

 

- Szertornából semmit nem tudtam bemutatni. A nyújtón például egy oda-vissza lengés után leugrottam és befejeztem. A hivatalos indoklás helyhiányról szólt...

 

 

- Kecskeméten egy vasipari gyárban segédmunkásként tologattam a vashulladékot, közben tovább kosaraztam. Mivel a TF a disszidálások következtében szinte kiürült, 1957 februárjában kaptam egy értesítést, hogy felvettek az első évfolyamra. Igazán nem lettem hallgató, nem törekedtem, hogy tornában utolérjem magamat. Lakhattam a kollégiumban, koszt-kvártély megvolt, kosarasként pedig Killik László beválogatott az U-keretbe.  Bencze János vezérletével a TF csapata 1957 őszén már az NB I-ben szerepelt. Letek  László, Haris Ferenc, Farkas Pista, Kégel Tamás, Eperjesi Barna nevét is meg kell említenem, mint a TF akkori, meghatározó erősségeit. 1958 tavasszal a 4. helyen zártunk.

 

 

- Háromszor soroztak, háromszor minősítettek alkalmatlannak. Ez volt az „ára”, hogy Bajára jöjjek kosarazni a frissen felkerült NB I-es csapatba. Itt játszott többek között minden idők legjobb helyi kosarasa, Kovács József  is. Vétek Frigyesnek „vaj” keze volt. Később jött föl Rátvay Zoltán,Halmos Pista és Rácz Saca is. Én egyébként 1959. január 1 és 1968. december 31 között játszottam a Bajai Bácskában.

 

 

- Igen. Elkezdtem fiatalokkal foglalkozni, ez két évig tartott. Néhány évvel később lett a sportkör neve Bajai SK. Ami pedig engem illet, az edzőség sem kötött le sokáig, így maradt a játékvezetés, amelyhez a vizsgát még 1956 nyarán, Kecskeméten tettem le. 1970-ben,a jugoszláviai(ljubljanai) világbajnokságon jutottam arra a meggyőződésre, hogy erre kell vennem az irányt a későbbiekben. Bemutattak egy sor, fontos személyiségnek, közöttük Bjelosevicsnek is, aki később ellenőröm is volt. Megittunk néhány pohárkával, majd döbbenten láttam, hogy a második összecsapáson ő az egyik bíró - kitűnően vezette a meccset. Szóval ott született meg bennem a döntés. Hazatérve jelentkeztem az országos szövetségben, hogy szeretnék „fütyülni”. Megyei, majd NB II-es összecsapásokra osztottak be. A ma is Kecskeméten dolgozó Bacsfay Gyula volt az első partnerem, de nem voltak fix párok. A bíráskodások során sok, kiváló emberrel ismerkedtem meg. Olyan jó és mély benyomások értek, amelyek azután megerősítettek engem a bíráskodás melletti maradásomban.

 

 

- 1973-ban már az NB I-es keretbe soroltak, s az első küldést is megkaptam. Kaposváron mutatkoztam be az élvonalban, ahol Velkey Ferenccel párban fújtuk a sípot.1978 tavaszán, Bukarestben szereztem nemzetközi minősítést. Külföldön legtöbbször a nők Balkán-bajnokságán vezettem; oda sok éven át visszahívtak. Máig is emlékezetes utam volt  északi Koreába, ahol az Ifjúsági Barátság Versenyt (IBV) rendezték meg. Amikor négy év múlva utazhattam a déli Koreába, a szöuli olimpiára, hiába mentem másik útlevéllel, a déliek tudtak az én korábbi, északi utamról! Másfél órás kikérdezés után léphettem be az országba...A maratoni futás eredményére tippversenyt hirdettek, én mindössze két másodpercet tévedtem a győztes időhöz viszonyítva. Egy délkoreai gyártású autót nyertem, de le kellett mondanom róla, mert az ott lévő bátyám megnyugtatott: többe kerülne hazavitetni, mint amennyit ér az autó.

 

 

- Talán az 1981-es, bukaresti Universiadét, mert az - a moszkvai ötkarikás játékok bojkottját követően - egy csendes olimpiai visszavágó volt, teljes szovjet és amerikai csapatokkal. Ott a Románia-Brazília meccsen én is bíráskodhattam. Bunyó miatt a meccset félbe is kellett szakítani. Egy török bírótársam megjósolta, hogy az Amerika-Kanada elődöntőn még nagyobb bunyó lesz - lett is... A végső mérlegem szerint húsz-húsz év jutott az életemből a játékra, a bíráskodásra és a komisszárkodásra. Életem hatvan évén keresztül a kosárlabda meghatározó tényező volt.

 

 

- 1991 februárjában, 53 évesen. Azért éppen akkor, mert 53 év volt a korhatár. Az utolsó NB I-es meccsem a Szolnok és a Paks összecsapása éppen az ötszázadik élvonalbeli megbízatásom volt. Ráadásként az évben, Sopronban a női Magyar Kupa döntőjét vezethettem kitűnő társammal, Faidt Mihállyal. A legnagyobb meccsemnek a Real Madrid - Panathinaikosz Bajnokcsapatok Európa Kupája összecsapást jelölném meg.

 

 

- Fontos lehet a korábbi játékos tapasztalat. Akinek ez megvolt, tudott a játékos fejével gondolkodni, a játékos lelkivilágát megérteni, azt a játékosok is jobban elfogadták-elismerték. Ezekkel az alapismeretekkel én rendelkeztem és meggyőződésem, hogy ezért lettem viszonylag jó játékvezető. Kicsit büszke vagyok rá, hogy a sokszoros válogatott Kamarás Gyuri a visszavonulásakor két játékvezetőt emelt ki a sok közül: Král Lászlót és engem. Pedig ő köztudottan nagy „bírófaló” volt!

 

 

- Az idősebbek közül Kassai Ervint és az olykor túl szigorú Cziffra Mihályt említeném. A fiatalabbak közül Berki János és Král László, dr. Gencsev Plamen és Toók Ferenc  neve kívánkozik legelőre. Őket a mezőny elismerte jó bíróknak.

 

 

- Meccsekre már régen nem megyek, a tévében viszont sokat látok. A nőkkel van egy kis gondom, ugyanis szerintem - miként a röplabdázó nőknél lejjebb vitték a háló magasságát - a kosaras női meccseken is lejjebb kellene lennie a gyűrűknek. Elsősorban azért, hogy nőjön a látványosság, a nők is tudjanak zsákolni. Talán az sem volna rossz döntés, ha nem a férfiaknál megszokott „gatyában” játszanának (lásd: röplabda). A hazai férfiak találkozói sajnos, nem olyan jók, hogy őket nézzem az NBA helyett. Kár, hogy a mai játékvezetők kétharmadát már nem ismerem, pedig engem elsősorban az érdekel, miként vezetnek a jelenleg működő bírók. Így a még aktív ismerőseimet igyekszem nyomon követni. Kimondottan sajnálom, hogy az igen tehetséges, fiatal bíró, Vígh Péter idejekorán, máról holnapra abbahagyta.

 

 

- Iszonyúan leegyszerűsödött mára a háték. Nekünk annak idején játékrendszereket tanítottak. A kombinációkat  elfelejtették, szinte minden a hárompontosakra van kihegyezve. Olyan dobószázalékokat érnek el, hogy az egyszerűen elképesztő. Az annak idején kitűnő Greminger ma nem érvényesülne a pályán. Amikor viszont nem megy be a kísérlet, s az ellenfél megszerzi a labdát, a hibázó helyett a többieknek kell rohanniuk hátra. Ezért lesznek érdekesek az olimpián a B 3x3-as meccsek, mert ott nincs is más, mint dobás és harc a lepattanókért.

 

 

- Kiemelném Ivkovics Sztojan kapitány szerepét, aki nem a szakma varázslója, de bizonyos szempontból több annál. Közepes képességű játékosokkal is képes elhitetni, hogy ők a legjobbak. Ért az emberek nyelvén, élmény nézni, ahogyan kezeli a játékosait, például a kispadon. Vojvoda Dávid mondta, hogy nélküle semmik vagyunk. És ez igaz is! Megnyertek két, ilyen igen szoros meccset, amit mással nem vittek volna győzelemre - én legalábbis ezt állítom.

 

 

- Időm mindenre van. Arra viszont lusta vagyok, hogy naponta menjek sétálni. A 17 éves unokám, Weidinger Áron játszik a Bajai Bácska U-20-as csapatában, őt igyekszem mindig megnézni. Vele utólag megbeszéljük a történéseket és örömömre, ad is a véleményemre. A másik unokám, a 14 éves leány, Piukovits Dorka a legtehetségesebb, a szekszárdi U16-os együttesben szerepel. Őt jelenleg még minden nap viszik és hozzák a szülei Szekszárdra, ami oda-vissza 40-40 kilométer. A szülőknek egyébként van még három, másik gyerekük is. Az ő sorsának ősszel mindenképpen el kell dőlnie valamerre, a középiskola választásával egyidejűleg. Megoldásként Szekszárd vagy Pécs jöhet szóba.

 

 

- A magyar válogatott meccseit mindig megnézem. Kíváncsi vagyok a március végi, bulgáriai Eb-selejtezőre, amelyen érzésem szerint a hazaiaknak több esélye van. Az egész csapatból csak a kapus Gulácsit emelném ki és ha egészséges, az Orbán Willi is jobb az átlagnál, de ő sajnos sérült. Nagyon szeretem a teniszt és iszonyatosan szurkoltam a napokban Balázs Attilának. Nálam egyébként változatlanul, az eredményektől függetlenül Federer az első, mert egy abszolút úriember. Ő nem csak küld egy-egy csekket például afrikai árvaházaknak, de meg is látogatja őket. Nincs hozzá hasonló karakter a mezőnyben.