Az egykori ferencvárosi Malom épületegyüttesének egyik termében megrendezett második kosaras találkozón nem volt nehéz észrevenni a megjelentek között a jól megtermett Horváth Frigyes egykori főtitkárt, aki évtizedeken keresztül a magyar sportélet első vonalában csatázott. Gyorsan tegyük hozzá, nem akármilyen sikerekkel, de mindig a kosárlabdázók érdekeit is szem előtt tartva tette a dolgát.

 

A népszerű Fricivel most sikerült egy hosszabb beszélgetést összehozni, aki Répceszemerén született, és szülőfalujából először Sopronba „igazolt”.

 

- Négyen voltunk testvérek, s ha tovább szerettünk volna tanulni, akkor Sopront kellett célba vennünk. Így kerültem és is oda, közelebbről a Széchenyi István Gimnáziumba. Mivel az otthonunk 50 kilométernyire volt Soprontól, így kollégista lettem. Elsősorban doboóatlétikában versenyeztem; súlylökésben eljutottam az országos középiskolai döntőig. A „Soproni Reál” csapatában kosaraztam is; az országos döntőben többek között Gellér Sanyiék ellen is játszottunk.

 

 

- A középiskolások életében mindig van egy-két olyan tanár, akik extra hatást gyakorolnak a tanítványaikra. Nekem az országszerte ismert és elismert testnevelő, Krasznai Ferenc volt a példaképem. Olyannyira, hogy hiába terveztem építészmérnöki tanulmányokat, csak kikötöttem a Testnevelési Főiskolán (TF), ahol 1970-ben tanári diplomát és kosárlabda edzői minősítést szereztem.

 

 

- A Budapesti Honvéd Sportiskolájában kaptam munkalehetőséget. Az ott töltött másfél esztendő során olyanokkal foglalkozhattam, mint Farkas Attila, Kiss Tamás, Cuhorka Csaba és Helembai Sándor. Egy nap azzal fogadott Simon János - a feledhetetlen Simi -, hogy engem munkával várnak a KISZ KB Sportosztályán.

 

 

- Egymást érték az események, amelyek szervezésében, tető alá hozásában jókora részem volt. Így az Országjáró Diákok Országos Találkozóit, az Öt karika öt versenyt és a Balaton átúszást is mi szerveztük, a müncheni olimpiára kiutazott 30 fős magyar csapatnak pedig én voltam a titkára. Közben 1976-ban megbíztak a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége Ifjúsági bizottsága vezetésével.

 

 

- Még 1969-ben „kezembe adták” a magyar asztalitenisz válogatottat, amelynek - Berczik Zoltán támogatását élvezve - az erőnléti edzője lehettem. Gergely Gábor a róla szóló könyvben külön kiemelte a velem végzett munkát, amelyet az elért sikereik alapjaként emlegetett. Ebből az időből érdekességként azt is felemlíthetem, hogy Jónyer Pista és Magos Judit is tőlem tanult meg úszni, hogy azután együtt tempózzunk át a Duna túlsó partjára.

 

 

- Hát igen. 1979-ben - Lochmayer György javaslatára - előléptettek főtitkárrá. Nem volt könnyű dolgom, hiszen a vasfüggöny mögött éltük az életünket. A mi rendszerváltásunk egyébként már 1979-ben elkezdődött. A férfiaknál és a nőknél is túlsúlyban voltak a fővárosi csapatok. Az NB I-es létszámot tizenhatról húszra emeltük, így is segítettük azt, hogy a vidékiek egyre nagyobb teret nyerhessenek. Bevezettük a play off rendszerét, miután Amerikában láttam, hogy hónapokkal előbbre vásárolták a jegyeket az ottani Play Off meccseire. 1983-ban részt vettünk egy skóciai tornán, ahol láttam, hogy működik a szövetség számítógépes rendszere. Hazatérve Berki János nemzetközi játékvezető elkészítette az első számítógépes programot, amely forradalmasította a szövetség addigi működési rendszerét.

 

 

- Az OTSH-ban a nőket favorizálták, a férfiakat pedig jegelték. Amikor pedig 1983-ban a férfi válogatott az Európa-bajnokság C-selejtezőjében is kiesett, Maróti János, az OTSH akkori elnökhelyettese kijelentette: többet nem mentek sehova!

 

 

- A rendezvényeinken és kiadványainkban hirdető cégekkel jó kapcsolatokat alakítottam ki, hiszen ha bármit akartunk is kezdeményezni, ahhoz valutára is szükség volt, amit nekünk kellett kitermelni. 1983-ban és 1984-ben úgy rendezetünk meg például a Hepp Ferenc Emléktornát az USA legjobbjaival és az Európai válogatottal, hogy fentebbről egyetlen dollárt sem kaptunk. Előfordult, hogy nyugati pénzemberek finanszírozták válogatottjaink utazásait. 1986-ban magunk szerveztük meg a Harlem Globbetrotters vendégjátékát, s megszereztük hozzá a 90 ezer dollár fellépti díjat is. A nyereségből iskoláknak 600 mini palánkot és 1500 csapatnak dresszt vásároltunk, hogy fokozzuk az érdeklődést a kosárlabdázás iránt. Többek között férfi és női BEK-döntőt is sikerült Budapestre „csalogatnunk”. Csúcsként Európa - Amerika válogatott mérkőzést is meg tudtuk szervezni.

 

 

- Nem is egy, de a számomra legérdekesebb az volt, amely az 1984-es, Kubára bízott olimpiai selejtező tornához köthető. Ha itthonról repültünk volna Havannába, az simán ment volna. Mi viszont néhány héttel korábban kaptunk egy meghívást az amerikaiak központi edzőtáborába, Colorado Springsbe, közös edzőtáborozásra és egy tornán való részvételre. Márpedig akkoriban Amerikából Kubába hivatalos légi járattal egyszerűen nem lehetett eljutni. Én mégis azonnal válaszoltam az invitálásra úgy, hogy megyünk. Vilmos Endre úr, a MALÉV akkori gazdasági igazgató helyettese minden kapcsolatára szükség volt ahhoz, hogy végül Floridából egy általa szerződtetett magánrepülővel csak eljutottunk a kubai fővárosba.

 

 

- Volt néhány év, amikor porszívóügynöktől kezdve minden voltam, míg végre ismét elérkezett egy, számomra komoly lehetőség. Felkértek ugyanis, hogy vállaljam el a MAFC Kosársuli vezetését. Ennek működtetésére létrehoztuk a Basket MHG Kft-t, amelynek mindmáig én vagyok a 47 százalékos tulajdonosa. A MAFC akkoriban az NB II-ben szerepelt. A cél az volt, hogy fokozatosan előbbre lépkedve visszajussunk az NB I-be. Ami engem illet, én azt szerettem volna, ha a valóban tehetséges vidéki fiatalok eljönnek a MAFC-ba. Én egyetlen külföldit sem láttam szívesen a MAFC együttesében, de végül csak bekerült közülük kettő. Bár feljutottunk előbb az NB I/B-be, majd az élvonalba is, de közben anyagilag nem jól alakultak a dolgok. Erre a kalandra ráment az én pesti lakásom...

 

 

- A fővároshoz közeli Őrbottyánban élek. Van egy fiam és egy lányom, összesen három unokám. A nagy kertemben éppen elég tennivaló akad, így nem unatkozom. Ráadásul a sporttól sem szakadtam el. Elsősorban a hazai és külföldi kosárlabda eseményeket igyekszem intenzíven követni a tévéadások jóvoltából. A magyar kosárlabda helyzetét összességében bíztatónak érzem, az utóbbi időben elért eredmények alapján. Ha pedig nincs kosárlabda, akkor elsősorban kézilabda jöhet, de tulajdonképpen minden olyan olimpiai sportág érdekel, ahol Tokióban reális esélyeink vannak a tisztes szereplésre.