Dallos János az egyetlen, itthon élõ tagja az 1955-ben méltán világszenzációt okozott magyar férfi kosárlabda válogatottnak, amely hatalmas meglepetésre megnyerte a Budapesten rendezett Európa-bajnokságot. Az idõs bajnokot – aki autóval mindmáig rendszeresen megteszi a kispesti lakása és az Érd határában lévõ munkahelye közötti távolságot – telephelyén meglátogatva, elõször arról kérdeztem: miért éppen a kosárlabdát választotta a lehetséges sportágak közül.

- Azért – válaszolt lakonikus egyszerûséggel Dallos János -, mert amikor az V. kerületi Markó utcában volt Bólyai Textilipari Technikumba elkezdtem 1948-ban járni, a kosárlabda vezette a népszerûségi listát. Igaz ugyan, hogy volt ott atlétikától kezdve néhány, más sportág is, de a kosárlabda volt az elsõ. Testnevelõ tanárunk, Jaszlits László többeket elkapott, akik kellõen belelkesedtünk és éjjel-nappal rohamoztuk a palánkokat. Villámgyorsan fejlõdtünk és akkori szóhasználattal élve, igen hamar használható állapotba kerültünk. Történt ez annak ellenére is, hogy például én a nulláról indultam, mivel az elõzõ iskolámnak, a Széchenyi István Gimnáziumnak nem volt tornaterme. Alig fél év elteltével, 1949 tavaszán már leigazoltak az újpesti Hazai Pamutszövõbe, ahol a testnevelõ tanárunk edzõsködött. Ez egy NB II-es csapat volt, ahonnan rövidesen egy másik textiles klubba, az NB I-es Kistextbe kerültem. Ott ismertem meg a késõbb legendás kézilabda edzõt, Török Bódogot is. Amikor a második csapatukban nem volt elég ember, én is többször beszálltam, hogy teljes legyen a létszám. Az is egy érdekesség, hogy a Szentkirályi utcai teremben Puskás Ferenccel is találkoztam, aki ugyancsak rendszeresen kézilabdázott a Honvéd tartalék csapatában

- A Kistext késõbb felvette a Vörös Lobogó nevet.

- Igen, és én addig játszottam ott, amíg át nem mentem a Mávagba. Elõbb Velkei Ferenc volt az edzõm, majd Nagy György, késõbb a Honvédban pedig Páder János. Érdekes, hogy elég sokszor kerülgettem már a válogatottságot, de igazából csak egyszer kaptam komoly lehetõséget és éppen azon a bizonyos, nagy sikert hozott Európa-bajnokságon. Pedig korábban is oda kerülhettem volna, hiszen már 1952-ben, a helsinki olimpiát megelõzõen több alkalommal is jártam Tatán, ahol a válogatott felkészítését segítõ edzõmeccseken léphettem pályára. Máig is sajnálom, hogy az 1954-es Fõiskolai Világbajnokságon nem vehettem részt, mert Hajdúhadházáról nem engedett el idõben a honvédségi parancsnokom. Egy év múlva fordult a kocka, hiszen az Eb-csapat kijelölt tagja, Judik Zoltán sárgaságot kapott és engem hívtak be a helyére. Tulajdonképpen a csapat hangadói súgtak Páder Jánosnak, hogy a szóba jöhetõ alacsony bedobók közül engem válasszon.

- Magára az Eb-re miként emlékezik vissza? Egyáltalán, hányszor került pályára?

- A selejtezõket sorozatban nyertük, én a törökök ellen kaptam játéklehetõséget. Késõbb változott a helyzet, miután a csehszlovákoktól kikaptunk. Onnan kezdve a két újonc – a most Amerikában élõ Tóth László és én – már nem szerepeltünk. 

- Ez elsõ hallásra szinte hihetetlennek tûnik...

- Érthetõ volt a szakvezetés döntése, hiszen nem az újoncokkal akartak minél jobb eredményt elérni. Egyébként – érdekes módon – a konkrét meccsekre nem annyira élénken emlékezem, mint bizonyos mellékkörülményekre. A hétvégén például nem voltak meccsek, erre szinte valamennyi külföldi ott volt a Népstadionban, a kettõs labdarúgó bajnoki találkozókon, ahol hüledezve nézték a sok gólt hozott összecsapásokat. Manapság labdarúgást ritkán nézek a tévében, nõi röplabdát inkább, meg persze kosármeccseket. Ezeket látva elgondolkodom, mennyivel mozgékonyabbak a mai magas emberek, mint a mi idõnkben voltak. Akkoriban Greminger, Judik, Papp Peti és én voltunk igazán fürgék, de csak 180 centi körüliek. A magasabbak, Zsíros, Simon, a Tímár fiúk – sokkal lassabban mozogtak.

- Az Eb-gyõzelem után mi következett?

- Elõször részt vehettem egy kéthetes nyaraláson a Mávag jóvoltából, majd jött az újabb, komplett sportorvosi átvizsgálás. Ott döbbenetemre az orvos azt mondta, hogy „kisöreg, te ne az edzõtáborba menj, hanem a Fehérvári úti szakorvosi rendelõbe”, mert a tüdõmön TBC-s fertõzés nyomait találták. Onnan a János kórház tüdõszanatóriumába kerültem, ahol 11 hónapot kellett eltöltenem. Majd további két évig járó beteg kezelésekre jártam. Csapattársam, Hódy Laci 2016-ban megjelent önéletrajzi könyvébõl tudtam meg, hogy testvére, János gyerekkora óta TBC-s fertõzéssel küszködött. A Mávagban egymás mellett öltöztünk – esetleg ott kaphattam meg tõle. Velem egy idõben másik, két élsportoló is benn volt a kórházban, az egyik a magasugró bajnok, Bodó Árpád volt.  A Kovács professzor úr megígérte, ha abbahagyjuk az élsportot, õ meggyógyít bennünket. Így is történt. Amint kiszabadultam a kórházból, legfontosabbnak a félbehagyott gépészmérnöki tanulmányaim befejezését tartottam. Levelezõként 1960-ban meg is szereztem a diplomámat.

- Közben már dolgozott ezek szerint?

- Igen. Amíg végeztem az egyetemen, a Mávag adott munkalehetõséget, majd átkerültem a Könnyûipari Gépgyártó Vállalathoz. elõbb gyártmányszerkesztõ, majd gyártmánytervezõ voltam, késõbb osztályvezetõvé léptettek elõ. Ott dolgoztam egészen 1988-ig, de 1982-tõl már kétlaki életet éltem. Összejöttem ugyanis a Vörös Meteor kézilabdázójának, Csák Gézának a fiával, aki többedmagával életre hívta az UNIMARK nevet viselt véget, amely késõbb beolvadt az OM Kereskedelmi Kft-be. Mindmáig itt vagyok alkalmazásban, ahol a cég elsõdleges profilja nyomda- és papíripari feldolgozó gépek, továbbá szerszámok, szerszámelemek gyártása. 1988 óta már csak itt dolgozom, jelenleg elsõ számú feladatom a szakmai tapasztalataim átadása.

 - Nyolcvanötödik évében még aktívan dolgozik. Milyen távra vannak tervei? 

- Amikor tíz éve megszületett az egyetlen unokám, egy kislány, azt mondtam könnyelmû pillanatomban, hogy de jó lenne megérni ennek a kislánynak, Fruzsinának a nagykorúságát!

- Ez a perspektíva, de menjünk egy kicsit vissza az elõzõ évtizedekre. Megkérdezném: mit adott önnek a versenyszerû sportolás, elsõsorban persze a kosárlabdázás?

- Nagyon kellemes nyolc évet köszönhetek a kosárlabdázásnak, amit a középiskolában elkezdve, szinte pillanatok alatt az élvonalban találtam magamat. A konkrét haszon pedig az, hogy ennek az intenzív fizikai igénybevételnek köszönhetõen olyan fizikai állapotba kerültem, amelynek – hiedelmem szerint – döntõ része van abban, hogy még mindig itt vagyok és ráadásul egészen jó állapotban tudhatom magamat. Sokat köszönhetek a Bólyai Technikumnak, hiszen ott ismerkedtem meg a kosárlabdával, ráadásul a késõbbi évtizedekben a volt iskolatársakkal igen szoros maradt a kapcsolatom. 

- És a kosarasokkal mennyire tartja az ismeretséget?

- Érdekes módon ezek az együttlétek ritkábbak, mint az iskolatársaimmal való találkozások. Ennek elsõdleges oka az lehet, hogy a betegségem miatt hirtelen kerültem ki a sportág vérkeringésébõl. Persze amikor a szövetség kerek évfordulós találkozókat szervezett, oda mindig elmentem, így azért egy bizonyos szinten kapcsolatban maradtam a társaimmal. A 60. évforduló összejövetelén éppen Judik Zoli került mellém és az õ közelsége engem mélyen meggondolkodtatott. Ráeszméltem, hogy ez a fiú sokkal többet dolgozott azért az Európa-bajnokságért, mint én, aki az õ betegségét követõen kerültem elõtérbe. Egy szó, mind száz, elhatároztam, hogy csináltatok egy másolatot ez Eb-aranyéremrõl és ezt a Hódy Laci könyvének bemutatóján egy dobozban át is adtam neki. Én úgy gondoltam, hogy ez a kettõnk dolga, de Zoli ezt kiszivárogtatta, így került nyilvánosságra ez az ajándékozás.

- Amikor szabadideje van, mi mindennel foglalkozik?

- Kispesten lakunk, de Pestszentlõrincen van egy kertvárosi területen egy családi házunk, ahol a kertet rendszeresen gondozni kell. Fontolgattuk, hogy odaköltözünk, de egy idõben elég sok volt a betörés, ami elsõsorban a feleségem ambícióit fékezte. A televízióban elég sok sportmûsort nézek, a labdarúgás mellett elsõsorban kosárlabda mérkõzéseket. A hazai bajnokik közül is sokat látok, de a játék gyorsulása mellett az különösen nem tetszik nekem, hogy gyakran igen szigorúan bánnak egymással. És nem csak a férfiak, hanem a nõk is! Ezért ha megunom az ütközéseket, akkor egy ideig a nõi röplabdázókat követem. Azután persze visszatérek a kosárlabdázókhoz...

Jocha Károly