Huszonöt esztendővel ezelőtt, 2001. november 3-án dobott történelmi, 54 pontos karriercsúcsot az akkori címvédő Kaposvár gyűrűjébe Kálmán László, a Falco KC Szombathely ikonikus irányítója. A 21 élvonalbeli szezont felölelő, páratlan pályafutás kulisszáiról, a legendás ponttermésekről, az egykori totális szombathelyi kosárlabdáról, valamint Perl Zoltán és Váradi Benedek mély vízbe dobásáról kérdeztük a vasi kosárlabda legendáját.

A legendás 54 pontos kaposvári este

25 éve, pont ezen a napon érted el NB I. A-s karriercsúcsodat azzal, hogy az akkor bajnoki címvédő Klíma-Vill-Purina Kaposvári KK kosarait 54 ponttal terhelted meg - ez a teljesítmény ráadásul Valerij Szizov 55-ös produktuma után minden idők második legtöbb egy meccsen elért ponttermése a hazai férfi élvonalban. Érdekesség, hogy az ellenfél edzője az a Földi Sándor volt, aki pár évvel korábban a döntőbe vezette csapatodat, a Falco KC Szombathelyt, illetve az is megér pár szót, hogy ugyan ezt és a következő egymás elleni alapszakasz derbit is elvesztettétek Sztojan Ivkovicsék ellen, sőt, a bajnoki rájátszás negyeddöntőjének első meccsét is elbuktátok a somogyiakkal szemben, ám utána pályahátrányból vertétek ki a KKK-t zsinórban megnyert három meccsel... Kosárlabdás csúcsidőszakod ugyan hosszúra nyúlt, hogyan emlékszel vissza erre az egyébként idegenbeli 113-104-es vereséggel végződő összecsapásra?


Valamilyen szinten nagy adag rossz szájízzel, mert hiába dobtam 54 pontot, nem sikerült nyernünk. Végig szoros mérkőzés volt, tapadtunk a Kaposvárra. Nagyon-nagyon erős, extra csapat volt az övék. Mi akkoriban még nem voltunk topcsapatként elkönyvelve, de egy roppant érdekes, kifejezetten pontgazdag és látványos találkozó kerekedett ki belőle, hiszen mindkét gárda a támadó kosárlabdát helyezte előtérbe. Rengeteg hárompontos esett a mérkőzésen. Rendben van, hogy én 54 pontot szereztem, de ettől függetlenül a csapat teljesítménye is nagyszerű volt. Megvolt mindenkinek a feladata: akadt, aki a lepattanókat szedte, jöttek a kemény zárások, és remekül kiszolgáltak engem. A társak látták, hogy azon a meccsen nagyon megy a játék, így folyamatosan tömtek labdával. Emellett irányítóként akkor már elértem arra a szintre, amikor pontosan felismertem, hogy mikor kell, hogy én magam befejezzek, és mikor kell a többieket helyzetbe hoznom.

„Ami a csövön kifért” – a totális kosárlabda és az ezredforduló mezőnye

Beszéljünk picit a környezetről, az akkori NB I. A-ról, ahol a bajnoki döntőt az idény végén a paksiak nyerték a Körmenddel szemben, ti pedig a bronzéremmel vígasztalódhattatok. Pár évvel korábban már sikerült a döntőbe jutás, majd később Szrecsko Szekulovics mester lett az első szombathelyi bajnokcsapat vezetőedzője is, de ezekben az években hiába voltatok ott folyamatosan az élmezőnyben egy viszonylag állandó magyar maggal, sokáig mások értek oda előttetek. Mi volt az akkori Falco karaktere a megélésed szerint?


A Falco akkoriban egyfajta totális kosárlabdát játszott, ami nem a kontrollált játékról szólt: mentünk előre, és próbáltunk mindig úgy játszani, ami a csövön kifért. Ez persze nem bizonyult minden esetben kifizetődőnek. Lehet, hogy taktikailag még nem tartottunk azon a szinten – akár én sem –, hogy menedzselni tudjuk az ilyen szituációkat. Hazai pályán behúztuk a mérkőzéseket, de amikor jöttek a kiélezett helyzetek, valamiért mégsem sikerült átlépni az utolsó lépcsőfokot. Emlékszem például az Albacomp elleni fináléra. Akkoriban még négy nyert meccsig tartott a bajnoki döntő, ők pedig a szezon legvégén igazolták le ezt a Maroney nevű amerikai hegyomlást, aki végül meg is nyerte nekik az aranyérmet.

Sok tényező közrejátszott abban, hogy a Falco abban a korszakban miért nem ért még fel a csúcsra. Akkoriban jóval lazábbak voltak az átigazolási szabályok. Nem volt szigorúan kőbe vésve, hogy februárban bezár a piac, akár még a bajnokság végén, március legvégén is lehetett új játékosokat szerződtetni, ami alapjaiban formálta át a bajnokság végkimenetelét.

Emellett a bajnokság összetétele is teljesen más képet mutatott: volt a ligában legalább 120-150 olyan magyar játékos, akik meghatározó szerepet töltöttek be a saját csapatukban. Elég, ha Nagykőrösre, Hódmezővásárhelyre vagy Dombóvárra gondolunk. Óriási merítési lehetőség állt rendelkezésre, és egyáltalán nem volt annyira lefutott a bajnokság, mint manapság, amikor van nagyjából tíz normális magyar játékos, és rajtuk osztozik az élvonal. Sokkal sűrűbb volt a mezőny, rengeteg jó, magas és fizikálisan roppant erős hazai kosaras lépett pályára, így a bajnokság színvonala is jóval magasabb volt, mint most. Hidd el, sokkal nehezebb volt akkoriban odaérni az első pár hely valamelyikére! A Falco ebből a szempontból ráadásul nehezebb helyzetben volt, hiszen nem rendelkeztünk olyan karakteres magyar maggal, mint a többi rivális.



Pályafutás húszpontos átlaggal: technika, fanatizmus és a megérettt irányítójáték

Visszatérve az egyéni extrákra, volt egy 52 és két 49 pontos meccsed is az A-csoportban. Mi az, amivel abban a korszakban ennyire kiemelkedő pontszerző tudtál lenni? Pláne ilyen stabilan! 23,9 pontos átlaggal fejezted be a 2001/2002-es idényt, de volt 29,3-as és 29,2-es szezonátlagod is, ami ma teljesen elképzelhetetlen az NB I. A-ban.


Így van, és ha mindezt kontextusba helyezzük: az NB I-ben eltöltött huszonegy szezonom alatt 19,8 pontos meccsenkénti átlagot hoztam össze. Ha kiszámolod a Falcóban lejátszott több mint 670 mérkőzésemet, ez egészen elképesztő szám: gyakorlatilag minden egyes meccsen dobtam húsz pontot! Ráadásul mindezt úgy értem el, hogy a pályafutásom legelején még csak pár pontokat szereztem, hiszen az első években még a cserepadról szálltam be.

Azzal tudtam a mezőny fölé nőni, hogy pontosan felismertem, miben vannak hiányosságaim. A kezdeti időszakban rosszul dobtam. Később aztán megtanultam fej fölül, páros lábról elengedni a labdát, amivel már át tudtam dobni a centereket. Ez félelmetes fegyverré vált a kezemben. Mindemellett sokkal gyorsabb voltam az akkori mezőny irányítóinál, egyedül talán a légiós posztriválisok voltak gyorsabbak nálam, én pedig ezt kiválóan kamatoztattam. Idővel megtanultam, kivel kell kettő-kettőt játszani, kit kell támadni egy váltás után, kiből kell kierőltetni a pick and rollt, és hogyan kell a leváló embert megjátszani.

Erre a játékra persze hosszú évek tapasztalata alatt értem meg. Amikor 35 évesen bajnok lettem a Falcóval, akkor értem fel igazán a csúcsra. Lehet, hogy akkoriban a statisztikám már nem érte el a korábbi magasságokat – abban az évben már csak 13-14 pontot átlagoltam –, de játékmesterként akkor értem be teljesen. Akkor voltam képes arra, hogy tökéletesen elvezényeljek egy csapatot, és a pálya minden egyes pontján, a másodperc minden tört részében tudjam, mi történik. Sőt, úgy érzem, egy-két lépéssel már az ellenfelek előtt jártam. Mindig alaposan felkészültem a riválisokból, rengeteget videóztam, és folyamatosan tanultam a meccsekből.

A motivációmat az is táplálta, hogy soha nem írtam alá 3-4 évre szóló szerződéseket, mint ahogy az ma szokás, hanem kivétel nélkül mindig csak egyetlen évre köteleztem el magam a klubhoz. Pontosan azért tettem így, hogy fenntartsam magamban az éhséget: minden szezonban jobb és jobb akartam lenni, hogy a klub a következő évben is meg akarja hosszabbítani a szerződésemet. Bizonyos szempontból teljesen fanatikus voltam. Amikor nyáron a teljes csapat leállt és pihent, én még negyvenévesen is lementem a csarnokba dobni és futni. Az alapozások alkalmával az élen futottam, sorra lehagytam a 18-20 éves fiatalokat, és az edzéseken is elképesztő munkát végeztem, mert amíg bírtam, mindenáron én akartam lenni a legjobb. Valamilyen szinten őrültnek kell lenned ahhoz, hogy ilyen hosszú időn át ezen a magas színvonalon tudj kosárlabdázni, és hogy minden áldott évben tanulni és fejlődni akarj. Ez a kulcs: ha az ember igazán akarja, minden célját képes elérni.



A fiatalok beépítése, a szombathelyi szűk esztendők és az edzői lét

Ugyan 2013-ban az élvonal szintjén abbahagytad a játékot, de még tartalmas évek vártak rád az NB I. B-ben, viszont közben már edzősködtél, és azokban a szezonokban voltál a sárga-feketék vezetőedzője, amikor - többek között - Perl Zoltán és Váradi Benedek is érdemben bontogathatta szárnyait a honi élvonalban. Te pályafutásod kezdetétől végig vezérként és 1-2. pontszerzőként vitted végig a karriered, ám azóta eltelt úgy több, mint egy évtized, hogy az emelkedő légiósszámnak köszönhetően is egyre kevesebb hasonló szerepben játszó magyar játékos van a mezőnyben. Ezzel együtt pont két olyan jelenlegi válogatott játékos utánpótlásból a felnőttbe való átmenetét segíthetted edzőként az A-csoportban, akik azóta is sok örömöt szereztek a szombathelyi és magyar kosárlabda szerelmeseinek, sőt, nemzetközi szinten, légiósként is letették a névjegyüket. Ma talán már kevesen emlékeznek arra, hogy ezekben a szezonokban a Falco pont nem az érmekért harcolt, volt egy 11., egy 6. és egy 9. helyezés is a szóban forgó szezonok végén. Hogy látod ma ezt az utánpótlásból a felnőttbe átmenet kérdést itthon, tényleg csak akkor lehet érdemben ilyen légiósszámok mellett vezérszerepbe fiatalokat felépíteni, ha van több évnyi türelem az eredményesség szempontjából?


Nem, én ezt abszolút nem így látom. Amikor Perl Zolit és Váradi Benit beépítettem a felnőtt csapatba, és amikor megadtam nekik a lehetőséget, a saját fiatalkori példámból merítettem. Láttam bennük azt a perspektívát és potenciált, amit én fiatalon vagy megkaptam, vagy nem. Pontosan tudom, mit jelent egy fiatal kosaras életében, ha érzi a feltétlen bizalmat, ha nem a padról beugorva kap pár percet, hanem a kezdőötösben találja magát. Aki ezt a terhet el tudja viselni, akinek megvan a megfelelő karaktere és vérbeli versenyző típus, az meg fog ragadni az élvonalban. Az élet végül engem igazolt: ma a Falco és a válogatott két legmeghatározóbb játékosáról beszélünk az ő személyükben.

Nem kell hosszú éveknek eltelnie! Én ma is azt szorgalmaznám, hogy azonnal meg kell adni a bizalmat a fiataloknak. Igaz, megváltozott a világ: nekünk annak idején a sport jelentette az egyetlen igazi kitörési pontot. A mai fiatalok előtt kismillió lehetőség nyílik az életben, és sajnos azt tapasztalom, hogy az első kudarcnál sokan rögtön feladják. Nálunk régen ez elképzelhetetlen volt, mi tűzön-vízen át megvalósítottuk az álmainkat. Természetesen edzőként mindig benne van a pakliban, hogy valakivel mellényúlsz, de a saját tapasztalatom – akár Pápán, akár Szombathelyen – azt mutatja, hogy bízni kell bennük. Emlékezzünk csak Hódi Patrikra, akit egy Körmend elleni rangadón raktam be a kezdőbe.

Akkoriban a Falco valóban kiscsapatnak számított, egyszerűen azért, mert nem volt pénz, nem tudtunk minőségi játékosokat igazolni. Volt egy olyan eset, amikor égetően szükségünk lett volna egy irányítóra, és egy Ubilla nevű srácot hoztunk volna el Puerto Ricóból, de a klubnak még a repülőjegyre sem telt. Később a Kaposvár szerződtette le, ahol éppen Szekulovics volt a vezetőedző, és pazar számokat hozott. Abban a szombathelyi szezonban a kényszer is szülte a döntéseket: mivel nem volt pénzünk sem minőségi légiósra, sem neves magyarra, a tizenkettes keretből nyolc vagy kilenc olyan fiatal kapott szerepet, akik éltek a lehetőséggel.

Az első évemben a kiesés réme fenyegette a klubot, az utolsó helyen álltunk, amikor átvettem a csapatot, és a bennmaradáshoz zsinórban három meccset kellett nyernünk. Mind a hármat behúztuk azzal a fiatal, meggyötört csapattal. Talán egy vagy két használható légiósunk volt, a többiek sérültek vagy bevethetetlenek voltak, így lényegében a magyar fiatalok tartották bent a Falcót az A-csoportban.

A következő szezonban már a hatodik helyen zártunk. A Paks elleni negyeddöntőben Martinić kidőlt a sorból, mégis elmentünk a végsőkig: a mindent eldöntő ötödik meccsen, öt perccel a lefújás előtt még tíz ponttal vezettünk Pakson, és ott is ezek a fiatal srácok húzták a szekeret. A végjátékban elkövettek pár rossz döntést, de egy pillanatig sem haragudtam rájuk, hiszen pont az ilyen kiélezett atmoszférájú csatákból lehet megtanulni a szakmát.

A harmadik idényemben egyetlen találkozón múlt a rájátszás: hazai pályán kikaptunk a Pécstől, és kicsúsztunk a legjobb nyolcból. Játékosként és trénerként is a végletekig maximalista voltam, így akkor úgy éreztem, hogy ott és akkor fel kell állnom a padról. Egy kicsit elegem lett az edzősködésből. Lássuk be őszintén: az edzői pályán rengeteg olyan külső körülmény játszik közre, amit nem te irányítasz. Vannak szerencsésebb és kevésbé szerencsés szakemberek. A felkészültséged és a kosárlabdatudásod nagyjából 50-60 százalékot tesz ki, a fennmaradó 40-50 százalékot az élet alakítja: milyen játékoskeretet kapsz, hogyan áll össze a csapategység, milyen az öltözői kohézió és a kémia.

A meccseket ma is szakmai szemmel figyelem, és sok mindent másképp csinálnék, mint néhány jelenlegi kolléga, de szerencsére már nem nekem kell ezekben a kérdésekben döntenem. Ettől függetlenül ma is vallom: a rendszert sokkal jobban ki lehetne hegyezni a magyar játékosokra, mert a hozzánk érkező külföldiek közül messze nem mindenki jobb annyival, mint amennyivel több lehetőséget kap. Visszatérve az alapkérdésre: ezt a felépítést határozottan jobban, bátrabban is lehetne csinálni.



Fotó: Vágvölgyi Bálint - nyugat.hu