Amikor 2001 októberében egy tizenhat éves körmendi srác először pályára lépett az NB I-ben, még Zsebe Ferenc és Németh István repítette a vasi piros-feketéket. Huszonöt évvel, két felnőtt Európa-bajnoksággal és számtalan felejthetetlen csatával később Ferencz Csaba végleg lezárta játékos-pályafutását. Az ikonikus kosaras hűséges maradt a piros-fekete mezhez, visszautasította a könnyebb sikereket ígérő hazai és külföldi ajánlatokat, hogy mostantól szakmai vezetőként vezesse új korszakba a Rába-parti alakulatot. Exkluzív mélyinterjúnkban a múlt eddig nem ismert részletei mellett a klub új, hároméves koncepciója is terítékre kerül.

A debütálás pillanatai és a 2000-es évek fizikális forradalma

Huszonöt szezonnal ezelőtt, a 2000/2001-es bajnoki kiírásban léptél először pályára az NB I-es A csoportban, körmendi színekben, 2001. október 10-én, méghozzá Debrecen ellen egy olyan derbin, ahol Zsebe Ferenc még 31 percet játszott, Németh István pedig 39 pontot dobott. A csapat egyik légiósa Charles Edmonson volt, az ellenfél vezetőedzője pedig Nagy Zoltán. Hogyan emlékszel vissza a bemutatkozásodra, illetve arra a csapatra, és az akkori NB I. A-ra?

Igazából szerintem annyira izgultam, hogy nem maradt meg bennem ott, hogy a Debrecen ellen játszottam az első mérkőzésemet. De hát nagyon fiatal voltam, tizenhat éves, és nyilván nem volt egyszerű akkor azok ellen a játékosok ellen pályára lépni. Egy ilyen csapatban, mint a Körmend, nagyon erős keret jött össze, rendkívül komoly játékerőt képviseltünk. Itt volt Németh Isti, Zsebe Feri, és kiváló légiósaink voltak. Úgyhogy ott minden perc ajándék volt még nekünk, fiataloknak.

Emlékszel arra, hogy mik voltak a pontos körülményei annak, hogy egy október 10-ei mérkőzésen máris lehetőséget kaptál a bemutatkozásra? Mi kellett ahhoz, hogy tizenhat évesen odakerüljél, és perceket tölthess a parketten?

Nagy verseny volt köztünk, fiatalok között azért az egy-két helyért, amivel be lehetett kerülni egyáltalán a felnőtt csapat keretébe. Akkoriban nagyon komoly utánpótláskorú játékosok voltak itt Körmenden, hiszen a Lóránt testvérek, Kutasi Gergely, én, Kocsis Tamás, valamint Szlávik Matyi is mind a felnőtt keret tagságáért harcoltunk. Nagy volt a rivalizálás azért a két kiadó posztért. Valamikor én kerültem be, valamikor a Lóriék közül valaki, valamikor Kutasi Gergely. Patonay Imre, vagyis Putesz próbált minket forgatni, és mindig valakit berakni a keretbe. Nekem volt az a szerencsém, hogy azon a meccsen léphettem pályára, ami valószínűleg annak volt köszönhető, hogy sok ponttal vezettünk, így a végén lehetőséget kaptam.

Ha összehasonlítod a mostani viszonyokkal, te hogyan írnád le az akkori NB I. A csoportot a saját szemszögedből?

Teljesen megváltozott a kosárlabda az akkori időkhöz képest. Elég szerencsésnek mondhatom magam, mert végignéztem három nagy váltást, ami történt az elmúlt huszonöt évben. A 2000-es évek elején előjött az, hogy felgyorsult a játék. Aztán 2013 körül elment az egész egy sokkal atletikusabb irányba, most pedig rendkívül fizikális a kosárlabda. Olyan kontaktok vannak a pályán, hogy össze se lehet hasonlítani a húsz-huszonöt évvel ezelőtti állapottal. Annyira felkeményedett ez a sportág is, hogy mindenkinek nagyon fel kell készülnie erre a szintre fizikálisan. Tulajdonképpen én ezt látom a legnagyobb különbségnek, hogy elment egy olyan irányba ez a játék, ami rendkívül fizikálissá vált.



Integrálódás a bajnokcsapatba és az U18-as aranygeneráció

A következő évadban már több alkalommal is játékba kerültél, s az első pontodat a Bencze Tamás és Kámán Tamás vezette ZTE ellen szerezted meg. Mint érdekesség, a zalaegerszegiek mestere a most újra frissen kinevezett Nikola Lazić volt, titeket pedig már Zsebe Ferenc vezetett, az első felnőtt vezetőedződ, Patonay Imre után. Az első felnőtt mezőnykosarad pedig a Debrecen ellen esett be. Az volt az első olyan idény, ahol már integrált tagjának érezted magad az első csapatnak?

Amikor megnyertük a bajnokságot, akkor még szerephez nem jutottunk mi, fiatalok. Viszont a következő évben már egyre több lehetőséget kaptunk, utána fokozatosan nőtt a játékpercünk is, és bekerültünk az aktív rotációba. De ezért meg kellett dolgozni, és mi nagyon sokat tettünk azért, hogy ezt elérjük, s a csapat aktív rotációjának tagjaivá váljunk.

Az utánpótlásban együtt nőttetek fel a Dianából, Budapestről érkező Lóránt Péterrel, akivel az U18-as országos döntőn ezen a szinten egészen kiemelkedő párost alkottatok egy olyan mezőnyben, ami tele volt későbbi felnőtt magyar válogatott ászokkal. Wittmann Krisztián és Soós Gábor vezette győzelemre a fehérváriakat, Váradi Kornél egy korosztállyal fiatalabbként is letette a névjegyét Szabó Zsolt oldalán a szombathelyieknél, Tóth Norbert vezette a fővárosi Dianát, de Hendlein Roland és Kiss Kornél is ott kerültek fókuszba Kaposváron. Azzal a generációval egészen az A-divízióig jutottatok az utánpótlás Európa-bajnokságon. Mik maradtak meg legerősebb élményként ezekből az eseményekből, viadalokból számodra?

A mi korosztályunk valóban nagyon erős volt, hiszen akiket felsoroltál játékosokat, egytől egyig meghatározó kosarasok lettek a csapataikban, senkinek nem kell bemutatni őket. Emlékszem arra az országos döntőre Budapesten. Sajnos végigsöpört a csapatunkon egy elég komoly vírus, és Lóránt Peti például mindjárt az első nap kidőlt, ami óriási érvágás volt akkor nekünk, de így is próbáltunk minél jobb eredményt elérni. Nekem különösen kijött akkor a lépés, hiszen nem is tudom, hány különdíjat kaptam, amire nagyon büszke voltam akkor is, és most is az vagyok. Élmény volt azok ellen a srácok ellen játszani, akik éppen akkor az ellenfélnél szerepeltek, nagyon erős mezőny gyűlt össze, és azért ott is sikerült jó eredményt elérnünk.

Ha jól emlékszem, Putesz az egyik kulcsmeccsen ki is állíttatta magát...

Igen, a játékvezetés nem volt akkor azért valami acélos, és Putesznak nem kellett sok, hogy kiharcolja a két technikait. Valószínűleg ott azért voltak hibák a játékvezető részéről is, mert Puteszt kihozni a sodrából nem sokan tudták. De akkor igen, ez történt, azon a meccsen, kiállították Puteszt, de így is végigcsináltuk.

Beszéljünk egy picit az utánpótlás Európa-bajnokságokról. Erre az időszakra hogyan emlékszel vissza, milyen volt ezen a szinten játszani Európa elitjével?

Nagyon jó volt, és büszke vagyok arra, hogy ezzel a korosztállyal kijutottunk az A-divíziós Európa-bajnokságra. Mivel ugyan nem nyertünk meg egy B-divíziós Európa-bajnokságot, hanem a második helyen végeztünk Bulgária után, innen így is automatikusan az első kettő feljutott az A-divízióba. Ez akkor egy óriási siker volt. Nagyon jó csapatunk volt, tényleg harcoltunk egymásért, és a mai napig elég jóban vagyunk mindenkivel. Erre minden játékos nagyon büszke lehet, aki ott akkor a keret tagja volt.



Hűség a piros-fekete mezhez és az elengedett külföldi lehetőségek

Visszatérve Körmendre: a következő huszonhárom idényben a rotáció fontos tagja, idővel a Körmend igazi vezére voltál, s idén egy hat triplás mérkőzéssel csekkoltál ki aktív játékosként, negyvenegy évesen. Miért maradtál végig a nevelőegyesületed játékosa? Volt-e lehetőséged bármikor esetleg külföldre igazolni? Ha igen, miért maradtál mindig is a piros-feketék kosarasa?

Ez mindjárt ott kezdődött, hogy édesapám elvitt egy kosárlabda-mérkőzésre, amikor még nagyon pici gyerek voltam, és nekem első látásra szerelem lett a kosárlabda. Én mindig azért dolgoztam kiskoromtól kezdve, hogy egyszer abba a csarnokban játsszak ezek előtt a nézők előtt, szurkoljanak nekem, és nyerjünk. Én így álltam hozzá mindig a Körmendhez. Ez nem titok, ez a csapat a szívem csücske. Ide köt minden: a családom, a barátaim. Én mindig ezért a csapatért éltem, haltam, és ez nem is változott az idő múltával.

Egyszer volt olyan, hogy nagyon elgondolkoztam azon, hogy eligazolok, de akkor mégis úgy döntöttünk, hogy maradjak, és nem is bántam meg, mivel utána volt az egyik legjobb szezonom Gasper Potocnik keze alatt. Természetesen voltak megkeresések, ez nem titok. Elmehettem volna más csapatba, lehet, hogy könnyebb lett volna bajnokságot nyerni, sőt valószínűleg, de nekem mindig az számított, amikor döntést hoztam, hogy mennyire számítanak rám. Mindig az volt nekem az első kérdés, hogy számítanak-e rám, mennyit játszhatok, hogyan tervezik a csapat kialakítását. Én mindig azért maradtam itt, mert játszhattam, bíztak bennem, és én tényleg hozzá tudtam tenni a csapat eredményességéhez.

Volt olyan pillanat a karriered során, amikor külföldi lehetőséged is adódott?

Igen, volt egy-két lehetőség. Igazából szerintem már felesleges részletesen beszélni róla. Lehet, hogy egy alkalommal érdemes lett volna elmenni oda, ahonnan hívtak. Volt egy olyan eset is, hogy már aláírtam Körmendre, és utána jött a megkeresés, így nem tudtam eligazolni. De az a helyzet, hogy annyira nem bánom, mert én nagyon jól éreztem magam itt a klubnál, és még egyszer mondom, ez a csapat a szívem csücske.

Említettük már Patonay Imrét és Zsebe Ferencet, de az utánpótlásban veled dolgozó edzők közül van-e még valaki, akit érdemes kiemelni?

Nagyon sokan voltak, és minden edzőmnek nagyon-nagyon sokat köszönhetek. Nem akarok senkit kihagyni egy felsorolásból, de megpróbálom összeszedni őket. Gál László, Péter Zsolt, idősebb Németh István, Szalay János, Szendrei Sándor, aztán nem utolsósorban Patonay Imre voltak azok az utánpótlásedzők, akik nagyon komoly munkát végeztek velünk. Volt még valaki, aki fiatalon felkarolt, megbízott bennem és nagy lehetőséget adott, ő pedig Sabáli Balázs volt, valamint Zsebe Ferenc később, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Ez volt az a periódus a karrierem elején, ami sokat számított, és nagyon nagy lökést adott.



Az Ivković-éra sikerei és a válogatott csúcspontja

A felnőtt válogatottal is megjártál Európa-bajnokságokat, az Ivković-érának gyakorlatilag kihagyhatatlan tagja voltál a nemzeti együttesben. Mennyire érezted azt, hogy ki tudtad maxolni a válogatott karrieredet? Mi volt a legszebb emléked nemzeti mezben?

Két Európa-bajnokságon szerepeltem, a kolozsvárin és a kölnin. Kölnben a halálcsoportba kerültünk, ott nem volt az igazi, viszont előtte Kolozsvár és az odáig vezető út elképesztő volt, arra nagyon-nagyon büszke vagyok. Az az út, ahogy odáig elértünk, hullámzó volt; voltunk mélyponton, aztán elindult valami, és a végén elértük a kitűzött célt. Ehhez kellett hat-hét év. Nagyon komoly munka volt ebben, és Stojannak óriási szerepe volt ebben az egészben, illetve nyilván a stábtagoknak és a játékosoknak is.

Nagyon büszke vagyok arra a kolozsvári Európa-bajnokságra, rendkívül sok olyan meccs volt, ami emlékezetes számomra. Ebből a szempontból is nagyon szerencsés vagyok, és szerintem kimaxoltam a válogatottat is. A legszebb az volt, amikor megvertük a románokat Kolozsváron, és továbbjutottunk Isztambulba, ahol a szerbek ellen játszottuk a következő mérkőzésünket. Ami ott történt akkor abban a csarnokban, az elképesztő érzés volt, és nagyon-nagyon boldogok voltunk.

A hullámvasút szezontól a visszavonulásig és egy még nem említett motivációig

Két éve már volt szó arról, hogy az akkori idény végén szögre akasztod a csukát, de végül nem így lett. Mesélj erről egy kicsit bővebben!

Már három éve halogattam ezt, hogy visszavonuljak, ne vonuljak vissza, mi legyen, hogyan legyen. Viszont amikor először megfordult a fejemben a visszavonulás gondolata, akkor igazából csináltunk egy jó szezont. Még volt bennem annyi ambíció és erő, hogy úgy éreztem, ha ez így sikerült, akkor még vállalok egy évet. Viszont az a következő év nem sikerült jól a csapatnak legfőképpen, én pedig mondtam, hogy úgy viszont nem vonulhatok vissza.

Tavaly pedig megint jött egy olyan szezon, ami ismét jól sikerült, és megint éreztem erőt, energiát, úgyhogy mondtam, egy idény még belefér. Szerettem volna még segíteni a csapatnak, tudtam is. Vállaltam még egy évet, de ez a legutóbbi évad nem sikerült olyan jól, óriási hullámvölgyek jöttek, voltak olyan helyzetek, amik nem alakultak jól. Ez a szezon elég nagy hullámvasút volt, és decemberben eldöntöttem: nincs tovább, az év végén visszavonulok. Az, hogy rájátszást játszottunk, teljesen mértékben eldöntötte ezt az egészet.

Volt még egy dolog, amiről igazából nem nagyon beszélek, mert magánügy, de nagyon szerettem volna azt, hogy a kislányom lásson még kosarazni. Sajnos ez nem sikerült, annak ellenére, hogy mindent megtettem érte, de nem tudtam tovább tolni. Ez a vágy mindig erőt adott nekem. Minden szezon végén úgy gondoltam, na, a következő szezonban még látni fog a pályán, de sajnos ez nem jött össze. Úgyhogy van azért egy kis hiányérzetem, de az élet megy tovább.



Civil épületgépészet és a körmendi GM-i szék kihívásai

Mikor kezdtél el azzal fejben foglalkozni, hogy az aktív játékos-pályafutásod befejezésével mihez kezdesz a civil utadon? Miért alakult úgy, hogy végül körmendi szakmai vezető lett belőled?

Ott kezdődött, hogy már régóta van egy cégem, amit a családdal, édesapámmal és a húgommal közösen csinálunk. Ez már megvan elég régóta, sokat foglalkoztam vele, most pedig még többet tudok majd, ez egy épületgépészeti üzlet. Szerencsére van vele munka. A másik dolog, hogy szerettem volna mindenáron a csapat mellett is maradni, hiszen rengeteg tapasztalatot és tudást szereztem ezalatt a huszonöt év alatt. Úgy gondolom, hogy tudok segíteni a csapatnak ezentúl is, és szeretnék is. Itt találkoztak az elképzeléseim a vezetőkkel, megkaptam ezt a lehetőséget, hogy szakmai vezetője lehetek a klubnak, ami óriási megtiszteltetés és hatalmas felelősség. Ezt én ugyanolyan elánnal, ugyanolyan odaadással és alázattal szeretném csinálni, ahogyan játékosként is szolgáltam ezt a csapatot.

Hogyan látod, min múlik a körmendi kosárlabda szintjének fenntartása? Mi lesz a te vezetői hitvallásod?

Ez egy elég összetett dolog. Én arra szeretnék törekedni, hogy az adott lehetőségekből mindig kihozzuk a maximumot. A játékosokból és az egész csapatból egyaránt. Azt szeretném, hogy mindenki tegye oda magát százszázalékosan, és ha mindenki tényleg beleteszi a munkát, akkor úgy gondolom, hogy sikeresek lehetünk a jövőben is. Ehhez természetesen a játékosok is kellenek, és próbáljuk úgy összerakni a keretet, hogy ez így is legyen.

Már egy-másfél hónapja elkezdtük a munkát, szépen haladunk. Amit szerettünk volna eddig, azt sikerült megvalósítanunk, úgyhogy nagyon bizakodó vagyok. Felállítottunk egy hároméves tervet, egy koncepciót, amin szeretnénk végigmenni, és nagyon bízom benne, hogy ez sikerül. Remélem, eljutunk egy olyan szintre három év múlva, ami nagyon pozitív lesz. Ezért dolgozunk most mindannyian a klubnál.

Köszönöm a beszélgetést, azt hiszem, ez így egy kerek egész volt, csak úgy, mint a pályafutásod.

Én is köszönöm. Még annyit azért elmondanék a végén, hogy óriási köszönettel tartozom a családomnak. Anyukámnak, apukámnak, a húgomnak, és a páromnak, Diának, a nevelt lányomnak, Larának, valamint a barátaimnak, akik mindig, minden körülmények között mellettem voltak és segítettek. Nélkülük valószínűleg nem jutottam volna el idáig, és ezt nagyon-nagyon köszönöm nekik.

A Hunbasket stábja egy évvel ezelőtt forgatott Ferencz Csabánál Körmenden.



Fotók: FIBA, m4sport.hu, Várkony Kornél