Egy kiélezett román bajnoki elődöntő, négyszeri csere center poszton, egy fájó fáradásos törés, a Szekszárd elleni pikáns Európa Kupa-csaták és a küszöbön álló esküvő – Gereben Líviával, a Sepsi-SIC csapatkapitányával beszélgettünk a mögöttünk hagyott szezon hullámvölgyeiről, a nemzetközi porond tapasztalatairól, a román és a magyar kosárlabda kultúra közötti strukturális különbségekről, valamint az emberi és szakmai fejlődés legfontosabb lépcsőfokairól.

Csalódottság, posztváltások és a megbillent csapatkémia

Egy kifejezetten jó alapszakasz, valamint az Euroliga-selejtező után egy rendkívül kiélezett, 1–2-re elvesztett román bajnoki elődöntőben búcsúztatok a Târgoviște ellen. Ha mérlegre kell tenned ezt a szezont, mennyire érzed félig üresnek vagy inkább félig telinek a poharat?

Én általában az a személy vagyok, aki mindig azt nézi, hogy a pohár félig tele van, mert próbálok mindenhez pozitívan állni, és mindenből a jót meglátni. De most, ebben a szezonban olyan sok minden történt, hogy nagyon nagy hiányérzetem van. Csalódott vagyok, hogy így alakult. Megmondom őszintén, hogy ez a lezárás eléggé meg is viselt lelkileg, csapatkapitányként és játékosként egyaránt. Egy nagyon jó társaság volt a miénk, és úgy éreztem egész szezonban, hogy a csapatösszhang is kiváló. Viszont mégis, amikor igazán fontos lett volna, hogy jól teljesítsünk, akkor valahogy nem jött ki a lépés. Azt érzem, hogy sokkal több volt bennünk.

Egy ilyen hosszú és megterhelő évad során ritkán alakul minden ideálisan. Belülről milyen külső és belső tényezők hátráltatták a leginkább a munkátokat?

Nyilván nagyon sok faktor volt, ami nem szólt a csapat mellett, de ezekkel a problémákkal ilyenkor minden együttes küzd. Ha jól számoltam, a szezon során négyszer cseréltünk játékost center poszton. Ez a rotáció engem is közvetlenül érintett: alapesetben inkább kettes-hármas poszton szoktam játszani, de a bajnokságban emiatt a kényszerhelyzet miatt szinte végig négyesben kellett szerepelnem. Amikor végre úgy éreztem, hogy kezdjük megtalálni önmagunkat és újra összeállunk, mindig érkezett egy új játékos, vagy éppen jött a válogatott szünet, ami szintén nem segített. Az új érkezőknek is be kellett illeszkedniük, szóval semmilyen szempontból nem volt szerencsés az időzítés. Amikor megérkezett az új csapattárs, úgy éreztem, hogy egy kicsit megzavarta a már alakuló csapatkémiát. Utána pedig már jött is a rájátszás, ahol végül nem jött ki a lépés. Tényleg nagyon csalódott vagyok, és nem is az eredmények miatt, hanem mert tudom, hogy sokkal több volt ebben a keretben.

Említetted a válogatott szünetet és a sérüléseket is. Személy szerint neked hogyan telt ez a kritikus időszak?

A válogatott szünet kapcsán annyi, hogy Mérész Trixivel nem kerültünk be a szűkített keretbe, így utána visszatértünk a klubcsapathoz. Ráadásul szezon közben komoly sérüléssel is bajlódtam: lett egy fáradásos törésem. Ebből a sérülésből én magam is nagyon sürgettem a felépülést a nemzeti csapat miatt. Úgyhogy valóban sok minden volt ellenünk, nem álltak mellettünk a körülmények.



Európai hullámvasút és a szekszárdi visszatérés pikantériája

Érdemes kicsit részletesebben is beszélni a nemzetközi szereplésetekről. Az Euroliga-selejtezőben a sorozatban később egészen a döntőig menetelő Galatasaray ellen búcsúztatok, majd az Európa Kupában folytattátok, ahol egy kiegyenlített, de ebből fakadóan nagyon hullámzó csoportkör után nem tudtatok továbbjutni. Hogyan értékeli a csapatkapitány a nemzetközi kupaszereplést?

Kezdeném az Euroliga-selejtezővel. Romániában alapból amiatt is csalódottak voltunk egy kicsit, mert eddig minden évben selejtezőt kellett játszanunk. A tavalyi évben ez még nem jelentett problémát, de sajnos, mint szinte mindenhol, itt is látni lehetett, hogy a klubnak már nem volt akkora költségvetése, mint a korábbi években. Emiatt nyilván nem tudtunk olyan szintű külföldi játékosokat igazolni, mint az előző szezonokban, mint amikor például Borislava Hristova nálunk játszott, vagy amikor itthon, hazai pályán le tudtuk győzni a Lyont. Emlékezhetünk, abban a Lyonban olyan sztárok szerepeltek, mint Gabby Williams vagy Marine Johannes, de akkor még Morgan Green is nálunk pattogtatott. Most abból a büdzséből kellett gazdálkodni, ami rendelkezésre állt. A Galatasaray elleni mérkőzést próbáltuk ugyan nem puszta felkészülésként felfogni – hiszen úgy mentünk fel a pályára, hogy szerettünk volna nyerni –, de a reális képet tekintve tudtuk, hogy nem sok esélyünk van. Később be is igazolódott, hogy mekkora erőt képvisel a török csapat.

Az Európa Kupában viszont az olasz és a belga riválisok mellett egy igazán különleges ellenfelet is kaptatok a korábbi klubod, a TARR KSC Szekszárd személyében, akiket idegenben le is győztetek. Mi hiányzott a csoportból való továbblépéshez?

Az Európa Kupában mindenképpen az lett volna a célunk, hogy kijussunk a csoportból. Szerintem nagyon rosszul kezdtük a sorozatot, mire belejöttünk és elkezdtünk igazán jó meccseket játszani, addigra már késő volt. Hazai pályán a belgák ellen – akik a csoportban magasan a legnagyobb játékerőt képviselték – hosszabbításos mérkőzésen kaptunk ki. A Szekszárd ellen sajnos szintén kikaptunk itthon, és végül ez okozta azt, hogy nem jutottunk tovább. Viszont az egy komoly fegyvertény volt, hogy idegenben be tudtunk zsebelni ellenük egy győzelmet. Mire bemelegedtünk és tényleg összeállt a csapat, vége lett a csoportkörnek. Emiatt volt bennünk egy törés és csalódottság, mert reálisan nézve ki kellett volna jutnunk a csoportból. Ekkor azonban még úgy voltunk vele, hogy hátra van a Román Kupa és a bajnokság, és ott elérhetünk olyan eredményeket, amelyek begyógyítják ezeket a sebeket. Aztán nyilván utána következett a többi kudarc.

Milyen érzés volt ennyi év után tétmeccsen, de már ellenfélként visszatérni Szekszárdra, arra a pályára, ahol profi játékossá váltál?

Megmondom őszintén, annak ellenére, hogy sok évet játszottam Szekszárdon, és nem a legesleggyönyörűbb módon váltunk el egymástól, nagyon jó érzés volt visszamenni. Jó volt találkozni a régi arcokkal, és azon a pályán játszani, ahol felnőttem. Nekem ez teljes mértékben pozitív élmény volt. Nagyon szomorú voltam, hogy mi nem jutottunk tovább, de ha már mi így jártunk, legalább annak örültem volna, ha ők kijutnak a csoportból. Végül ezekkel az eredményekkel úgymond jól “megszívattuk” egymást, így ők sem jutottak ki, de magát a mérkőzést nagyon pozitívként éltem meg.

Légióssors Erdélyben: felelősség, játékvezetés és szakmai szintlépés

Már a negyedik idényedet fejezted be Sepsiszentgyörgyön. Ha visszagondolsz 2022–2023 telére, amikor elkezdtél a román élvonalban szerepelni, milyen célokkal vágtál bele a légiós kalandba? Az akkori elhatározásokból mennyit sikerült egyénileg megvalósítanod mostanáig, és miben lettél másabb, jobb játékos?

Jó értelemben teljesen megváltozott itt a felfogásom és a mentalitásom. Csapatkapitányi szerepbe kerültem, és bár eddig is bennem volt, hogy a csapat érdekeiért bármit megteszek, ez most hatványozottan igaz. Szekszárdon is látszott, hogy sokszor a legjobb ellenfeleket kellett fognom, és az sem érdekelt, ha egyetlen pontot sem dobok, de itt ez még inkább felerősödött. Szerintem teljes mértékben felnőttem. Hiába vagyok Erdélyben, ahol szinte csak magyar emberek és magyar szavak vesznek körül – így ebből a szempontból nem is érzem magam külföldön –, a csapatban mégis légiósnak számítok.

Tudni kell, hogy Romániában a játékvezetők eléggé próbálnak minket hátráltatni, vagy legalábbis nem az a helyzet egy bajnokcsapattal, mint Magyarországon. Otthon a Sopront vagy a Pécset, akik komoly eredményeket tettek le az asztalra, mindenki tiszteli és segíti. Itt ez ennyire hatványozottan nem igaz, és sokszor komoly hátrányból kell mérkőzéseket nyernünk. Megtanultam, hogy nem elég húsz ponttal jobbnak lennünk egy csapatnál ahhoz, hogy bajnokok legyünk. Nagyon sokat köszönhetek az edzőnknek is, mert a repertoáromat, amit a pályán csinálok, sokkal jobban kifejlesztette. Amikor Magyarországon játszottam, nem nagyon dobtam hárompontost, mostanra viszont ez a játékom egyik legfontosabb alapelemét képezi.



A szakmai szempontokon túl mit adott neked emberileg Sepsiszentgyörgy?

Emberileg is rengeteget fejlődtem. Nekem azóta, mióta átestem egy nagyon komoly betegségen, az a legfőbb célom, hogy élvezzem a játékot, és olyan helyen legyek, ahol igazán szeretek lenni. Nagyon fontos nekem a kosárlabda, viszont pontosan tudom, hogy ahhoz, hogy egészséges maradjak, az a legfontosabb, hogy boldog legyek és jól érezzem magam. Ez itt teljes mértékben adott. Az, hogy emellett még magas szinten kosarazhatok is, már csak a hab a tortán.

Idén kifejezetten magyaros kerete volt a Sepsinek, hiszen az erdélyi fiatalok mellett Mérész Beatrix és Szabó Fanni is csapattársad volt, ráadásul többnyire magyar ajkú közönség előtt játszhattatok. Hogyan élted meg ezt a felállást belülről?

Nagyon-nagyon pozitív volt, úgy örültem, hogy Szafival és Trixivel is együtt tudtam dolgozni. Trixit már az előző szezonból és kiskoromból is ismertem, Szafival pedig Szekszárdon játszottunk együtt korábban, úgyhogy egyikük sem volt ismeretlen számomra. Mindhármunknak sokat jelentett, hogy számíthattunk egymásra a pályán, és azon kívül is rengeteg időt töltöttünk együtt. Ezért is vagyok rendkívül csalódott, hogy nem tudtunk jobb eredményt elérni, mert a hangulat és az emberi kapcsolatok alapján ez a csapat többre volt hivatott. Nagyon örülök, hogy két magyar barátnőmmel tudtam úgymond légióskodni. Azzal tudtuk volna megkoronázni az évet, ha a Kupát vagy a bajnokságot – esetleg mindkettőt – megnyerjük, de ez sajnos így alakult. Ettől függetlenül az általuk szerzett élmények kifejezetten pozitívak.

Strukturális különbségek és a bajnokságok színvonala

Ha a romániai tapasztalataid alapján össze kellene hasonlítanod a magyar és a román kosárlabda kultúrát, illetve a két női élvonalat, miben látod a legfőbb különbségeket?

Nagyon nehéz összehasonlítani a kettőt. A magyar bajnokságban több jó csapat van, és sokkal nagyobb játékerőt képvisel, ez hatványozottan igaz volt akkor, amikor ideigazoltam Romániába. Viszont azóta azt látom, hogy a román bajnokság folyamatosan erősödik, egyre több csapat próbál egyre minőségibb játékosokat szerződtetni. Ezzel szemben a magyar bajnokságban ahhoz képest, amikor eljöttem, vagy az azt megelőző évekhez képest egy kicsi gyengülést tapasztalok. Félreértés ne essék, a két bajnokság még mindig nincs egy szinten. Biztos vagyok benne, hogy otthon is megvan a törekvés a fejlődésre, de látom, hogy most nem egyszerű a helyzet, hiszen több magyar csapat nem tudott elindulni az Európa Kupában. Egyébként a Sepsi sem tud elindulni a következő nemzetközi szezonban, de a jövő évet most nem szeretném belevonni ebbe az értékelésbe.

A legnagyobb strukturális különbség a légiósszabályban és a hazai játékosállomány mélységében van. Romániában nincs annyi minőségi hazai játékos, mint Magyarországon. Ráadásul itt hat légióst lehet nevezni, míg Magyarországon csak négyet. Mivel nagyon kevés az a minőségi román játékos, akiből választani lehetne, a klubok nehéz helyzetben vannak. Emiatt adott esetben olyan hazai játékosok kerülnek kulcsszerepbe és vannak kiemelten megfizetve, akik Magyarországon valószínűleg labdába se tudnának rúgni a magyar játékosok mellett. Ez egy nagyon összetett dolog.

Ez a szabályozás hosszú távon milyen hatással lehet a helyi kosárlabdára?

Szerintem a román kosárlabda jövőjére nézve ez nem lesz annyira jó. Mivel él a kötelező román szabály – miszerint két hazai játékosnak folyamatosan a pályán kell tartózkodnia –, azt látom, hogy egy-egy román játékos nagyon kényelmessé válik, hiszen tudja, hogy biztosan játszani fog. Emiatt nagyon meg is kell őket fizetni, annak ellenére, hogy nem biztos, hogy annyi munka vagy tehetség van mögöttük, mint a magyarországi játékosokban. Hozzáteszem, nekünk ebből a szempontból óriási szerencsénk volt Sepsiszentgyörgyön, mert a mi román játékosaink nagyon jó emberek és rendkívül szorgalmasak, egyetlen rossz szavam sem lehet rájuk. Ezt a kritikát inkább általánosságban, a többi csapatra kivetítve látom így.



Mentális kikapcsolódás, az esküvő és a bizonytalan jövő

Amikor véget ér a bajnokság és lehetőséged nyílik az egyéni fejlesztésre, mik vannak nálad a fókuszban, hogyan építed fel az off-seasont?

Az off-seasonben elsősorban a mentális kikapcsolódás van mostanra már a fókuszban. Tizenhat éves korom óta az élvonalban pattogtatok, tíz évet már eltöltöttem ezen a szinten. Ennek ellenére egyáltalán nem vagyok idős, viszont egyre inkább érzem magamon, hogy a szezon végén aktív pihenésre van szükségem. Nagyon szeretek túrázni, régebben jógáztam is, amit mostanában sajnos elhanyagoltam, de mindenképpen vissza akarom vezetni a mindennapjaimba. Sepsiszentgyörgyön szerencsére minden adott a munkához, van egy gyönyörű arénánk konditeremmel, kisteremmel, úgyhogy ha egyénileg edzeni szeretnék, bármikor le tudok menni. Emellett a vőlegényem – aki nemsokára a férjem lesz – korábban a másodedzőm volt, ő szakmailag is kiválóan ért a kosárlabdához. Rengetegszer segít nekem az egyéni képzéseknél. Ez így nagyon jó, mert együtt is tudunk lenni, de közben fejlődöm is. Ilyenkor mindig arra figyelek, hogy mire elkezdődik a hivatalos felkészülés, az állóképességem teljes mértékben rendben legyen.

Mit lehet tudni a jövődről? Megvan már fixen a következő évi klubcsapatod?

Nincsen, teljesen bizonytalan még. Megmondom őszintén, ez az első olyan nyaram, amikor ezen abszolút nem stresszelek, nem erre koncentrálok. Most lesz az esküvőnk, teljesen lefoglal a szervezés, utána pedig megyünk nászútra, szóval most ekörül forog az életem. Kaptam egyébként ajánlatot magyar csapattól is, de azt nem fogadtam el. Nagyon megtisztelő volt és örültem neki, de nem éreztem úgy, hogy vissza kellene térnem. Nagyon szeretek Sepsiszentgyörgyön lenni, itt képzelem el a jövőmet. Ha jön egy olyan lehetőség, természetesen nem vagyok elzárkózva tőle, ezt mindig elmondom. De ha úgy alakul, hogy valami más történik az életemben, és jövőre nem fogok kosárlabdázni, én azzal is teljes mértékben rendben vagyok. Azt sem zárom ki, hogy folytatom, vagy hogy esetleg majd csak később térek vissza.

Egy profi karrier kellős közepén járva milyen nagyobb egyéni és csapatszintű célokat fogalmazol meg magadnak a jövőre nézve?

Tudom, hogy klisének hangzik, de a legfontosabb az egészség, a többi majd eldől. Ebben az évben és az azt megelőzőben is lábsérülésekkel szenvedtem: korábban elszakadt a talpam, most pedig ez a fáradásos törés hátráltatott, ezek a sérülések kísértenek. Nagyon örülnék, ha itt Sepsiszentgyörgyön vissza tudna térni a klub arra az Euroliga-szintre, aminek néhány éve én magam is a részese lehettem, mert a város és a szurkolók, akik rengeteget tettek a közösségért, megérdemelnék. Szeretnék megmaradni csapatkapitányként is. Ahogy említettem, ha jön egy olyan opció, amiért megéri továbblépni, egy időszakra nyitott lennék arra is, hogy máshol játsszak, de a lényeg, hogy boldog és egészséges legyek.

Azért én már nem úgy mérlegelek, hogy mindenáron csak a kosárlabdát nézem önző módon, hanem a közös jövőnket. A vőlegényemmel hivatalosan is egy család leszünk, bár a szívünkben már régóta azok vagyunk, így azt nézem, hogy nekünk mi a jó. Szerencsére ő mindenben támogat, és mindig azt mondja, hogy ha jön egy jó lehetőség, akkor menni kell.



Fotók: Girgász Péter / MKOSZ; Árvai Károly / Nemzeti Sport