Még mindig nehéz elképzelni a TARR KSC Szekszárdot Theodoreán Alexandra nélkül kifutni a pályára, pedig a honi 3x3-as kosárlabda egyik első igazi nagykövete lejátszotta utolsó mérkőzését profiként és már a civil karrierjét kezdi. Vele beszélgettünk hitvallásról, gyökerekről, lenyomatról és az értékekről, melyeket az élet ezen területéről magával vihet. 

Született „csk” voltál gyakorlatilag egész karriered során. Mi kell vagy kellett ahhoz, hogy kialakuljon ez benned, illetve mikor ismerted fel (vagy benned mikor és ki ismerte fel), hogy ennyire jó csapat-, illetve közösségösszetartó személyiség vagy?

Nagyon jó érzés visszagondolni arra, hogy ennyi éven keresztül megkaptam ezt a bizalmat az edzőimtől és a csapattársaimtól. Szabó Noémi volt az első, aki meglátta bennem ezt, és ezért a mai napig hálás vagyok neki. Őszintén szólva én sosem készültem arra, hogy csapatkapitány legyek és nem is gondolkodtam ezen különösebben. Egyszerűen mindig fontos volt számomra, hogy olyan közösségben legyünk, ahol mindenki jól érzi magát, ahol mindenki tudja, hogy számít, és hogy fontos része a csapatnak. Talán ebből alakult ki az egész. Nekem a csapat mindig több volt, mint az edzések és a meccsek. Fontosak voltak az emberek, a kapcsolatok és az, hogy a nehezebb időszakokban is számíthassunk egymásra. Ebben Zseljko Djokicsnak is nagy szerepe volt, mert nagyon sokat segített, hogy jobban megértsem a feladatomat és ki tudjak benne teljesedni. Visszanézve pedig talán a legnagyobb elismerés az, hogy ennyi különböző öltözőben, ennyi különböző ember között újra és újra megkaptam ezt a bizalmat.

Bajai lányként végül a szomszédvár Szekszárd ikonikus játékosaként vonultál vissza, ahol két szakaszban is szerepeltél, az első időperiódus kapásból egy évtizednyire sikeredett... Amikor először a KSC-hez igazoltál, hogyan tekintettél a (kosaras) jövődre, céljaidra, ambícióidra?

Szerencsésnek érzem magam, hogy a szülővárosomban, Baján ismerkedhettem meg az élvonalbeli kosárlabdával. Ha visszagondolok, ez egy nagyon szép és meghatározó indulás volt számomra, még akkor is, ha akkoriban nem láttam pontosan, hova vezet majd ez az út. A legelső és talán legfontosabb alapokat a nevelőedzőimnek köszönhetem, Nagypál Gábornak és Kmetovics Timeának. Ők nemcsak a kosárlabda alapjait tanították meg, hanem azt is elhitették velem, hogy lehet keresnivalóm ezen a szinten, és ez az önbizalom később is végig elkísért. Amikor Szekszárdra kerültem, utólag azt tudom mondani, hogy ez volt az egyik legjobb döntés az életemben. Nagyon hamar éreztem, hogy egy különleges helyre érkeztem, ahol nemcsak játékosként lehet fejlődni, hanem emberként is. Voltak álmaim és céljaim akkor is, de őszintén nem gondoltam volna, hogy ezek közül ennyit egyetlen klubnál élhetek majd meg. Szekszárd viszont pontosan ezt adta nekem. Egy olyan közeget találtam, ahol mindenki számított, ahol mindenki ugyanazért a célért dolgozott, és ahol nap mint nap jó volt pályára lépni. A kitartásom, a mentalitásom és sok szempontból a személyiségem is ebben a közegben formálódott igazán. Visszanézve, nem egyszerűen egy klubot kaptam Szekszárdtól, hanem egy második otthont. Egy olyan helyet, ahol megélhettem a legszebb sportolói álmaimat, és amely örökre meghatározó része marad az életemnek.

Innen visszanézve egy nagyon szép és sikeres pályafutást zártál le, honnan tudtad, min múlt, hogy az idei az utolsó profi éved?

Mindig is az volt bennem, hogy akkor szeretnék visszavonulni, amikor még én hozhatom meg ezt a döntést, nem pedig a testem kényszerít rá. Az elmúlt években egyre többször megfordult a fejemben ez a gondolat, de most először éreztem azt, hogy valóban eljött az ideje. Fontos volt számomra, hogy Szekszárdon fejezhessem be a pályafutásomat, de a döntésem ennél mélyebbről jött. Amikor visszanéztem erre az útra, azt éreztem, hogy nincs bennem hiányérzet. Nem azért, mert mindent megnyertem vagy mindent elértem, amit szerettem volna, hanem azért, mert tudom, hogy mindent odaadtam ennek a sportágnak. Voltak sikerek, csalódások, sérülések, nehéz időszakok és felejthetetlen pillanatok, de egyetlen percét sem csinálnám másképp. Valahogy azt éreztem, hogy ez egy gyönyörű, kerek történet lett. És bármennyire is szeretem a kosárlabdát, azt gondolom, annak is eljön az ideje, amikor az embernek tudnia kell elengedni valamit. 

Beszéljünk a 3x3-ról, ahol komoly nemzetközi sikereket értél el a nemzeti csapattal úgy, hogy Te voltál az egyik legelső 3x3 specialista játékos hazánkban - akkor is, ha egyelőre nem beszélhetünk arról, hogy a női 3x3-ban reális lehetne csak a 3x3-ra alapozva, 5v5 nélkül karriert építeni. Mikor és hogyan jött az ötlet, a lehetőség, hogy a 3x3-at ilyen szinten komolyan csináld, és mi kellett hozzá, hogy ilyen mértékben érvényesülni tudj ebben a szakágban?

Ha jól emlékszem, 2015 nyarán jött az első megkeresés Károlyi Andreától, és nem kellett sokat gondolkodnom rajta. Az új dolgok mindig is vonzottak, de akkor még nem sejtettem, hogy a 3x3 ennyire meghatározó része lesz az életemnek. Már az első pillanattól megfogott a játék dinamikája és szabadsága, de ami igazán ott tartott, az a közösség volt, ami körülötte kialakult. A 3x3-ban nagyon sok időt töltöttünk együtt. Nemcsak edzettünk és versenyeztünk, hanem együtt utaztunk, együtt készültünk, együtt éltük meg a sikereket és a csalódásokat is. Rengeteg közös élmény, történet és emlék köt össze bennünket, amelyekre ma is mosolyogva gondolok vissza. Ezekből az évekből olyan barátságok és olyan kötelékek születtek, amelyek messze túlmutatnak a kosárlabdán, és egy életre meghatároznak minket. Azt hiszem, abban tudtunk igazán erősek lenni, hogy mindenki hitt a másikban. Nem saját magunkért dolgoztunk elsősorban, hanem egymásért és azért, hogy Magyarország minél sikeresebb legyen ebben a szakágban. Mindenki hajlandó volt egy kicsit többet beletenni, mint amit talán elvártak volna tőle, és ebből alakult ki az a különleges egység, ami végül az Európa-bajnoki címhez és a két világbajnoki ezüstéremhez is elvezetett. Ezekre az eredményekre nagyon büszke vagyok, de ha ma visszanézek erre az időszakra, elsőként mégsem az érmek jutnak eszembe, hanem azok az emberek, akikkel mindezt együtt átélhettem.

Ha TFSE-s időszakról kellene nyilatkoznod, miként élted meg az akkori váltást és mit vittél el magaddal életed/karriered további részére az ottani időszakból?

Úgy érzem, nagyon sokat tanultam abból az időszakból. Egy új közeg mindig egy kicsit tükröt tart az ember elé, és nekem is lehetőségem volt arra, hogy más helyzetekben is kipróbáljam magam. Kíváncsi voltam, hogyan tudok beilleszkedni egy új csapatba, hogyan tudok működni egy teljesen más környezetben. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy azok az értékek, amikben mindig hittem, ott is ugyanúgy működtek. Talán ezt vittem magammal a leginkább a TFSE-ből, hogy néha érdemes kilépni abból, ami kényelmes és ismerős. Nem volt egy egyszerű döntés, de utólag nagyon örülök, hogy meghoztam, mert sokat adott nekem és megerősített abban, hogy bárhol is vagyok, önmagam tudjak maradni.

Újabb szekszárdi periódus következett, ahol kiemelt tehetségnek számító, ifjú csapattársakat (is) kellett terelgetned, mentorálnod. Mit tanultak szerinted tőled ők és mi az, amit Te viszel el magaddal a legfiatalabb generációval való közös munkából, illetve csapattársi, mentorálási élményekből, tapasztalatokból?

Az, hogy mit tanultak tőlem, talán inkább nekik kellene megmondaniuk. Én mindig abban hittem, hogy a legtöbbet nem a szavainkkal, hanem a tetteinkkel tudunk átadni egymásnak. Ha valamit sikerült megmutatnom nekik, akkor remélem, az a kitartás, az alázat, az egymás iránti tisztelet és a csapat iránti elkötelezettség volt. Ami viszont biztos, hogy én is nagyon sokat kaptam tőlük. Imádtam azt az energiát, azt a lendületet és lelkesedést, amit nap mint nap hoztak magukkal. Jó volt végignézni, ahogy fejlődnek, egyre magabiztosabbá válnak, és szépen lassan megtalálják a saját útjukat. A fiatalok mellett valahogy könnyű volt megfeledkezni az évekről. A korom általában csak akkor jutott eszembe, amikor valaki megkérdezte, és ki kellett mondanom hangosan. A legjobb érzés pedig az, hogy láthattam, ahogy a bizonytalan, első lépéseiket kereső fiatalokból magabiztos, meghatározó játékosok lettek.

Van-e, vannak-e igazán kiemelhető élményei, pillanatai a karrierednek, akár a 3x3, akár az 5v5 vonalon, ha igen, mik ezek a jelenből visszatekintve?

Őszintén szólva még mindig próbálom feldolgozni ezt az egész pályafutást, ezért most nehéz lenne egyetlen pillanatot vagy eredményt kiemelnem. Úgy érzem, még idő kell ahhoz, hogy igazán leülepedjen bennem minden. Szerencsére mind az 5v5-ben, mind a 3x3-ban átélhettem olyan sikereket, amelyekre mindig büszke leszek, és talán pont ezért nehéz választani közülük, mert mindegyik másért volt különleges. Ahogy viszont most visszagondolok erre az útra, egyre kevésbé az eredmények jutnak eszembe először. Sokkal inkább azok az emberek, akikkel mindezt együtt átélhettem. Az öltözők, a közös utazások, a nevetések, a sikerek és a csalódások, amiket együtt éltünk meg. Rengeteg embert meg tudnék említeni, de inkább csak abban bízom, hogy aki bármilyen formában részese volt ennek az útnak, az tudja, mennyire hálás vagyok érte. A végén szerintem nem is az marad meg leginkább, hogy mit nyertünk meg, hanem hogy kikkel élhettük át mindezt.

A záró kérdésünk pedig az lenne, hol és mikor nyílik a Tortilla bárod?

A tortilla bár nyitása sajnos csúszik. Kiderült, hogy egy bárt megnyitni sem egyszerűbb, mint lefogni az ellenfél legjobb játékosát /Nevet/.

Fotók: TARR KSC Szekszárd, Fiba.basketball