Múlt hónapban indult rovatunkban minden hónapban kiválasztunk és felidézünk egy igazán emlékezetes pillanatot vagy teljesítményt a magyar kosárlabda dicső múltjából. A sportág hazai történelmi dátumai közül most egy örökké emlékezetes performansz kerül terítékre. Az Alba Regia Építők - Kaposvári Honvéd Táncsics SE magyar bajnoki mérkőzésen Szabolcs Ferenc 49 pontos rájátszás-rekordot dobott a Kaposvár színeiben 1982. március 21-én. Az egykori bedobóval felidéztük a meccs érdekesebb pillanatait, de szóba került az is, hogy milyen volt kosárlabdázónak lenni több mint negyven évvel ezelőtt Magyarországon.

Mielőtt beszélünk a negyvenkilenc pontos meccsedről, miért pont a kosárlabdát választottad? A futball nem vonzott?

Amikor gyerek voltam a hatvanas években, a labdarúgás presztízse és eredményei kimagaslóak voltak Magyarországon. A Vasas, az Újpest, a Ferencváros kiváló csapatok voltak, és minden gyerek profi focista akart lenni. Gyermekkoromban az öcsémmel én is sokat rúgtam a labdát Székesfehérváron a Halesz-ligetben. Az általános iskola elvégzése után viszont egy nyár alatt tíz-tizenkét centit nőttem, a középiskolát már százkilencvennégy centisen kezdtem, s ez meghatározta a sportpályafutásomat.

Egyből beválogattak az iskolai kosárcsapatba, közben az NB I-es Videoton is felfigyelt rám, a fehérvári együttes utánpótláscsapatában is játszottam. Az 1977/1978-as szezonban már a legfelsőbb osztályban kosárlabdáztam a Videotonban.

Sokan el sem tudják képzelni manapság, hogy milyen lehetett akkoriban kosárlabdázónak lenni Magyarországon.

Akkor még nem volt profizmus. A Videoton egy hatalmas üzemként működött, ott bújtatott állásokban alkalmaztak bennünket, napi két edzésen kellett részt vennünk. A munkahelyünkre csak a fizetésünkért jártunk be, kalóriapénzt is kaptunk, de össze sem hasonlítható arányaiban sem a mai fizetésekkel. A mérkőzéseket hétvégén rendezték meg, és így ment hétről-hétre.

Miért kellett elhagynod a Videoton csapatát?

1979-ben fiatal játékos révén létszámfelettivé váltam a Videotonban, és az akkor edzőnk a Guoth Iván, akire a mai napig jó szívvel gondolok, eltanácsolt engem. Utólag visszanézve ez egy jó döntés volt, bár nekem nem esett annyira jól.

Ekkor kölcsönadtak az Oroszlányi Bányász együtteséhez. Az ottani két év során Jugovics Józseftől sokat tanulhattam. 1981-ben katonaként Kaposvárra kerültem, a másodvonalbeli Táncsicshoz vezényeltek, ahol azután feljutottunk az NB I-be. A leszerelést követően 1982-től 1990-ig a Videotonban folytattam játékos pályafutásomat.

A hetvenes évek végén milyen szinten állt a magyar kosárlabdázás presztízse a labdarúgáshoz képest?

Akkor is a futball volt az előtérben, de a kosárlabda a második helyen állt. Fiatal játékosként felnéztem a fővárosi csapatokra, a bajnokság közel fele budapesti volt. gondolok itt olyan meghatározó klubokra, mint a Budapest Honvéd, MAFC, Ganz Máv, Csepel vagy BSE. A Budapest Honvéd ráadásul nemzetközi kupasorozatokban is indult, a Real Madrid ellen is játszott meccseket.

Olyan kiváló játékosok pattogtattak az NB I-ben mint Gellér Sándor vagy Losonczy Árpád, utóbbi példaképem volt, és óriási öröm volt számomra, hogy a magyar válogatottban is együtt játszhattam vele.

Abban az időben hatalmas MAFC-Honvéd rivalizálás folyt a bajnoki címért. A Kisstadionban parázs csatákat vívott a két csapat, persze olykor beleszólt a Ganz MÁVAG együttese és a Vasas Izzó is.

Az 1981/1982-es szezonban Losonczy Árpád és Horváth Attila mögött te átlagoltad a legtöbb pontot meccseként a bajnokságban, 25,4-et. Milyen volt a játék akkoriban? A támadójáték dominált vagy az edzők törekedtek, hogy meglegyen az egyensúly?

A támadó szellemű kosárlabdát erőltettük. A Táncsicsban is úgy álltunk hozzá, hogy dobjunk többet, mint az ellenfél, de persze a védekezésre is nagy hangsúlyt fektettünk. Akkor még irányító, bedobó és center pozíciók voltak a pályán. Én bedobót játszottam, ez volt a fő posztom, de ha adott esetben a magasembereink kipontozódtak, akkor a százkilencvenöt centimmel beküldtek palánk alá is. Az esetek húsz-huszonöt százalékában center poszton is lehetőséget kaptam.

Középtávoli és távoli dobásokkal operáltam, s mikor bejött a hárompontos, azt előszeretettel használta az ember, de megjegyzem, amikor a negyvenkilenc pontot dobtam, akkor nem volt még hárompontos.       

A Kinizsi utcában található MAFC-teremben mindig sikerült sziporkáznom, olyan jó adottsága volt annak a pályának. A gyűrű és a palánk is kiváló volt, és ha valakinek kijön a lépés, így könnyen el lehet jutni ötven pontig is akár.

Az Alba Régia Építők-Kaposvár Honvéd Táncsics SE alsóházi rájátszás meccset 101-97-re a fehérvári együttes nyert meg 1982. március 21-én. A találkozó elején volt bármilyen megérzésed, hogy aznap ennyire jól fog menni a játék? Voltak még hasonló meccseid az idényben?

Ez a mérkőzés nagy téttel bírt, hiszen ezen múlott, hogy a Táncsics SE bennmarad-e az NB I-ben vagy sem. Élet-halál küzdelem volt, a játékosoknak a maximumot kellett nyújtani. Az ember a meccs elején érzi, hogy aznap miképp megy neki a játék. Ha egy-két-három dobása sül, akkor utána megjön az önbizalma és onnantól bátrabban vállalkozik.

Egyébként engedd meg, hogy megosszak egy másik történetet, ami erről most hirtelen eszembe jutott abból az időszakból. Amikor 1981-ben megkezdődött a bajnokság, az első győzelmünket a Körmend ellen arattuk az ötödik fordulóban hazai pályán. Náluk olyan nagy nevek játszottak, mint Fodor, Patonay, Bebes, stb. Szombaton öt órakor volt a meccs, s több százan zsúfolódtak be a gépipari szakközépiskola tornatermébe.

Nekem akkor sikerült 36 pontot dobnom. Mivel katonák voltunk, vissza kellett menni a laktanyába, ahol picit megünnepeltük a győzelmet. Másnap reggel viszont már a PEAC pályáján volt jelenésünk, Pécsen délelőtt tizenegykor dobták fel a labdát. Én olyan lökést kaptam a Körmend elleni siker után, hogy másnapi meccsen 44 pontot sikerült szereznem, amit később ugye 49 ponttal sikerült megfejelni, az még inkább örömteli volt számomra. Ez volt a hab a tortán. Nem számoltam soha a pontjaimat, de a végén szívtam is a fogam, hogy miért nem lett ez ötven.

Ahhoz, hogy egy játékos közel félszáz pontot dobjon, kell adottság, jó döntések, és sokszor a kimunkált csapatjáték eredménye is a sok kosár. Azon a meccsen te ragadtad magadhoz a kezdeményezést vagy a csapattársaknak köszönheted, hogy ilyen eredményes tudtál lenni?

A Táncsicsnak tizenkét fős kerete volt az ország különböző pontjairól, a játékosok egy körletben voltak elszállásolva. Együtt ébredtünk, étkeztünk, s tértünk nyugovóra. Olyan remek kémiánk volt egymással, szinte mindent együtt csináltunk, és ez a kosárlabdapályán is megmutatkozott.

Kaposvárról is jött két-három játékos. A Szalay György a Vasas Izzóból jött, később leszerelt, és Körmenden lett magyar bajnok. Gyuri és én vittük a prímet a csapaton belül, de kellettek a társak is, akik kiszolgáltak és alánk dolgoztak. Persze nekünk is voltak rosszabb napjaink, akkor azok az emberek lettek húzóemberek, és velük is szép győzelmeket arattunk.

Az irányító Stickel Péter volt, vele negyvennégy éves barátság fűz össze. Mai napig tartjuk a kapcsolatot, a kosárlabda tényleg sok mindenkit összehoz, egyfajta közösségkovácsoló erővel bír.



Mennyire volt bohém életvitelük a kosárlabdázóknak abban az időben? Voltak kilengések a győzelmek után?

Azért abban az időben eléggé ki tudtunk rúgni a hámból. Kaposváron volt a helyőrségi művelődési otthon, aminek volt egy klubrésze, ahol néha a játékosok is lementek lazulni.

Emlékszem, egyszer egy futballmérkőzést néztünk, amikor Mészöly Kálmánt kockás zakóban a Norvégia elleni meccsen mutatták a kispadon. Sokáig őt figyelte csak a kamera. Úgy emlékszem, hogy 4-1-re nyertünk, de olyan emelkedett hangulatban voltunk, hogy mi már akkor is ünnepeltünk, mikor a norvégok rúgtak gólt /nevet/.

Akkor busszal indultunk el Pécsre, de félúton lerobbantunk. A meccsre viszont oda kellett érnünk, a kezdőötösünk leállt stoppolni, és szerencsére kis idő múlva valaki felvette őket. A többiek szintén stoppal mentek, de csak később értek oda. Így is nyerni tudtunk szerencsére.

Székesfehérváriként nem volt benned extra bizonyítási vágy vagy akár némi bizonytalanság, hogy a Kaposvár játékosaként léptél pályára a szülővárosod együttese ellen?

Két rivalizáló gárda volt, és abban az időben a Videoton volt az úgymond profi csapat. Az Alba Regia Építők játékosai pedig munka mellett űzték a sportágat. Négy-hat órában bejártak dolgozni. Óriási csatákat vívtak abban az időben.

Volt bennem némi dac, hogy szerettem volna bizonyítani a volt csapatom ellen. Manapság is sokszor látni, hogy egyes játékosok az egykori klubjaik ellen kettőzött erővel küzdenek, hogy komolyan teljesítményt tegyenek le az asztalra.

Az Építők ellen annyira nem dolgozott ilyen érzés bennem. Szegény Nagy Gyuri barátom, akivel később itt építkeztünk, annak a csapatnak volt a tagja, de már két éve nincs köztünk. Sokan elmentek már a játékostársaim közül.

A közönség miképp reagálta le, hogy valaki több mint negyven pontot dob egy meccsen? Sokan pfújoltak téged vagy inkább többen voltak azok, akik biztattak?

Visszagondolva az egykori csapataimra, Oroszlányban mindig vérmes szurkolótábor gyűlt össze a lelátókon, a bányászvárosban mindig szenvedélyesen drukkoltak nekünk. Olyan, mintha a hatodik játékosunk lett volna a drukkersereg.

Kaposváron kis teremben játszottunk és inkább a fiatalok látogattak ki a meccseinkre. Katonacsapat voltunk, szimpatizáltak velük sokan, kijöttek a meccseinkre. Remek hangulat volt.

A negyvenkilenc pontos meccsem egy semleges pályán történt, a hat csapat versengett a bennmaradásért. A Táncsicsnak eleve nem volt ott szurkolótábora, mert oda nem kísértek már el minket, kissé hangulattan volt az atmoszférája annak a találkozónak, de nekem szerencsére sikerült picit extázisba jönnöm.

Volt olyan látványos kosarad ezen a meccsen, amire mai napig jó szívvel emlékezel vissza?

Ilyenre nem emlékszem, de a Táncsics csapatával több városban is megfordultunk, köztük Sopronban is. Az egyetemi csarnokban olyan önbizalommal felvértezve játszottam, ami egy nagyon emlékezetes kosaramat is eredményezte abban az időszakban.

A körténél kaptam meg a labdát és onnan, némileg váratlanul, elvállaltam egy klasszikus horogdobást. A dobást szépen kivezettem a testem mellett és csont nélkül behullott a labda a gyűrűbe. Nem tudom, hogy sikerült, de ehhez elég sok önbizalom kellett a hazai szurkolók előtt.

Az én játékom legnagyobb erőssége a távoli dobás volt. Későn alakult ki a dobótechnikám, s Videotonban túl laposan dobtam, nem vezettem ki magasan a labdákat, ami nem volt túl jó a hárompontosok tekintetében. Oroszlányban sok segítséget kaptam Jugovics Józseftől a technikám finomításában, sajnos már ő is eltávozott.

Voltak példaképeid külföldön?

A szerb kosárlabda mindig is közel állt a szívemhez, főleg a bedobók játéka imponált. A régi jugoszláv válogatottban az olimpiai- és Európa-bajnok Mirza Delibasics mellett Drazsen Dalipagics volt a kedvenceim, utóbbit 1991-ben beválasztották a FIBA ​​50 legnagyobb játékosa közé.

Irányítóban nem nagyon gondolkodtam, centerben sem, pedig volt egy 211 centiméter magas Kresimir Csoszics is a jugoszláv csapatban. Persze nem megfeledkezve a tragikusan fiatalon elhunyt Drazen Petrovicról sem, aki később az NBA-ben is meghatározó játékossá tudott válni.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy hiába jött össze az elképesztő pontrekord, az idény végén kiesett a Kaposvár.

Utána még volt egy meccs, ahol a Kecskemét játszott az Oroszlánnyal, és ott olyan eredmény született, hogy közülük mindkét csapat bennmaradt az első osztályban. Mi az Építőkkel együtt kiestünk, és még kiesett a PEAC is, így három csapat búcsúzott.

Augusztus 12-én leszereltem a katonaságtól, majd a Videoton megkeresett, 1982 augusztusában visszaigazoltam és végül 1990-ig ott kosárlabdáztam. Negyedik helynél soha nem végeztünk előrébb a bajnokságban, a két fővárosi csapat mindig egymással játszotta a bajnoki döntőket. Egyszer a Magyar Kupában azért sikerült nyernünk egy bronzérmet.

A rájátszásban sokszor a Bajával kerültünk össze, de mindig náluk volt a pályaelőny, így a két nyert meccsig tartó párharcokat sokszor elvesztettük, így negyedikek lettünk.

Mennyire maradtál benne a fehérvári kosárlabdaközegben?

Edzősködtem utánpótláscsapatoknál, volt egy sportegyesületünk, ahol szintén trénerként és ügyvezetőként dolgoztam. 2006-ban félévig az Albacompnál Fodor Péter másodedzőjeként dolgoztam, sajnos a tragikusan elhunyt Tóth Attila halála miatt kerültem ebbe a pozícióba. Akkor belekóstoltam a profi életbe. Ott az ötödik helyen végeztünk a bajnokságban.

A mai napig kosárlabdázom az öregfiúk szintjén, s mellette sétakosárlabdázom Székesfehérváron heti rendszerességgel. Gyors mozgás nem engedélyezett, de minden más mozgásforma mehet.

A családban volt olyan valaki, aki továbbvitte a fáklyát?

A feleségemet a kosárlabdázás révén ismertem meg. Veszprémben játszott a vegyipari egyetemen, én Oroszlányban játszottam. A Göcsej-Kupán találtunk egymásra, később két lányunk született, akiket a kosárlabda felé terelgettünk.

A továbbtanulás végéig űzték a sportágat, de a mai napig sportol a család. Öt unokám van. A nagyobb lányom gyermekei a MÁV-Előrében röplabdáznak, tavaly bajnokok lettek. Kisebb lányom gyermekei közül ketten kosaraznak, egyikük táncol.

A magyar kosárlabda jelenlegi helyzetéről mit gondolsz? Milyen tanácsot érdemes megfogadniuk a fiataloknak?

Az alázat, a kitartás és a sportág iránti odaadás nagyon fontos. Nyilván, ha ehhez tehetség is párosul, akkor abból szép eredmények sülhetnek ki.

A magyar férfi válogatottnak is kijött a lépés mostanság, gondolok itt a finnek és a belgák elleni sikerre. A franciák elleni első meccsen kis híján sikerült elérni a győzelmet, a második találkozón azonban már kijött a különbség. Ennek ellenére azt gondolom, hogy jó úton haladunk, örvendetes a fiatalítási hullám a nemzeti csapatban. 

Ami a lányokat illeti, szívügyünk a női kosárlabda. A legutóbbi Eb-n, ahol negyedikek lettek, is ott voltunk és szurkoltunk a helyszínen. Amikor Juhász Dorka az olasz Schióban játszott, az olaszországi nyaralásunk alatt őt is megnéztük élőben. Ott személyesen találkoztunk és együtt is vacsoráztunk.

Fotó: fmc.hu