A magyar női kosárlabda-válogatott játékosa, Kiss Virág az év elején a nyolcszoros spanyol bajnok Salamancához szerződött, ahol egyre meghatározóbb szerepet tölt be a 2011-ben Euroligát nyerő együttesben. A nemzeti csapat 27 éves centerével a pályafutásának kezdete mellett a légiós életről és az európai bajnokságok közötti különbségekről beszélgettünk, de szóba kerültek az elbukott 5x5-ös és a 3x3-as olimpiai selejtezők, valamint a profi sportolók pszichés kihívásai is.

Mindössze tizenhat éves korodban a válogatottal vb-bronzérmet nyertetek az U17-es világbajnokságon, téged a torna All-Star csapatába is beválasztottak. Nem rossz kezdet, főleg úgy, hogy az elején nem is a kosárlabda volt a kedvenc sportágad.

Fiatalon a lovaglással kezdtem, és nagyon szerettem. Annyira megfogott az állatok közelsége, az egész egy teljesen másfajta kikapcsolódási pontot jelentett az általános iskolás éveim alatt. Apukámmal ez volt a közös programunk. Azonban viszonylag gyorsan kiderült, hogy magas leszek, így nem ez lesz az én igazi sportágam. Anyukám vitt el az első kosárlabda edzésre, de ekkor még a lovaglást és a kosárlabdát is párhuzamosan próbáltam űzni, azonban túl sok időt vett el a két dolog, nehéz volt összeegyeztetni. Azon a nyáron az Eb-bronzérem mellett egyébként szereztünk egy ifjúsági olimpiai bronzérmet is. Ez a két helyezés volt az első nemzetközi sikerem. A kaposvári Mágusokban kezdtem el játszani, ott kaptam meg az alapokat. A következő állomás Nagykanizsa volt, majd onnan kerültem Pécsre.

Már a kezdetekben is alsó posztos játékos voltál?

Jóval magasabb voltam a korosztályom többi tagjánál, óvodában közelebb álltam az óvónénikhez, mint a pajtásaimhoz /nevet/. Nem mondom, hogy nem próbáltam volna ki magam mezőnyjátékosként, de nem gondoltam úgy, hogy az lenne az én helyem a pályán. Emlékszem, mikor még Juhász Dorkával együtt játszottam Pécsen, ő sokáig mezőnyben játszott. Biztos vagyok benne, hogy ez sokat adott a labdaérzékéhez.

Anyukád kinn szokott lenni a meccseiden? 

Igen, és ő szeret meglepetéseket okozni. Az U16-os Eb Bulgáriában volt és ott is feltűnt az egyik mérkőzésen. A lehetőségekhez mérten megpróbál ott lenni minden meccsemen, legyen az itthon vagy külföldön.

Mennyire kritikus a játékoddal kapcsolatban?

Volt egy időszak, amikor nem volt az. Akkor mondtam neki, hogy nekem szükségem van a visszajelzésekre. Magammal szemben nagyon kritikus vagyok, de egy meccs után nehéz megtalálni azt, hogy milyen szavakra van szükségem. Ő inkább támogatni próbál, s mindig látja rajtam, hogy miképp érzem magam a pályán egy adott pillanatban. A nagypapám viszont keményen megmondja a tuti, a családban inkább ő a kritikusabb /nevet/.



Korábban két évig szüneteltetted a kosárlabda karrieredet, s ezt a legjobb döntésednek tartottad, mert azóta másképp viszonyulsz az élsporthoz.

Akik ezt anno kívülről látták, nem igazán értették vagy fogadták el a döntésemet. Anyukám is sokszor hibáztatta magát ezért, mert mindig a legjobbat akarta nekem. Visszagondolva nagyon hamar bekerültem az NB I-es pécsi csapatba, és akkor fiatalon olyan érzések fogalmazódtak meg bennem, ami nem volt köthető helyhez, edzőhöz vagy a csapattársakhoz. Játszottam és edzettem a saját korosztályom mellett a felnőttekkel is.

Ha magasabb vagy a korosztályban szereplő játékosoknál, akkor ezáltal valamilyen téren könnyebb dolgod van alsó posztos játékosként. Gyorsan jönnek a sikerek, könnyebben dobsz kosarat, egyszerűbb lepattanót szerezned, stb. Sok sikerélmény érte az embert, ami adott egy hamis önképet is. Ahogy telt az idő, összetettebbé és fizikálisabbá vált a kosárlabda, s egy idő után ez a sikerekkel teli folyamat megszakadt. Ezt követően sokkal többet kellett dolgoznom azért, hogy jöjjenek az eredmények. Ekkor már nem csak annyiból állt a játék, hogy felpasszolták a labdát és dobtál egy ziccert vagy szedtél egy pattanót.

Az utolsó szezonomban is rengeteget küzdöttem magammal. Iskola után edzések, a felnőtteknél nyilván kevesebb sikerélményem volt, s valahol még gyerek voltam, és nem tudtam helyén kezelni a dolgokat. Annak ellenére, hogy sportiskolába jártam, úgy éreztem, hogy hiányzott az életemnek az a része, hogy picit kamasz legyek, és megtapasztaljam azt, hogy milyen az, amikor azt csinálhatom, amihez éppen kedvem van.

Imádod a sportágadat, de kicsit szükséged is van a szabadságra, hiszen nagyon fiatalon minden egyes napod be van osztva. Hosszabb mérlegelés után úgy éreztem, hogy meg kell tapasztalnom azt, hogy milyen civil emberként élni az életem. Nyilván ez a korosztályos vb-bronzérem és az All-Star tagság után drasztikus döntésnek tűnt.

Nem érezted azt egy idő után, hogy mégis elvesztettél valami fontosat?

A szabadságérzés az elején felemelő volt számomra, ekkor volt az utolsó évem a gimnáziumban, majd az egyetemet is elkezdtem. A hétköznapi életet szerettem, de voltak körülöttem olyan emberek, akik szerint nem lett volna helyes elvesztegetni a tehetségemet.

Úgy emlékszem, abban az évben tavasz környékén Rátgéber Lászlóval leültünk beszélgetni, és abban maradtunk, hogy nyáron újrakezdem az edzéseket, de nem ígértünk meg semmit egymásnak. Ő azt mondta, hogy csak próbáljam meg újra élvezni a kosárlabdát, és fokozatosan vezessem vissza a hétköznapjaimba, s meglátjuk, hogy szükségem van-e még erre az életemben. Végül Szekszárdon tértem vissza, nem Pécsett. Érdekes helyzet volt, de nekem valamilyen szinten kényelmet adott az, hogy ugyanazzal az edzővel dolgozhattam, akit már ismertem.

Az élsport önmagában nagyon nehéz, de sokszor mi is elfelejtjük azt, hogy mekkora kiváltság, amit csinálunk. Tisztában vagyok azzal is, hogy sok ember bármit megadna, hogy olyan életet éljen, mint mi. Másrészt a profi sportban gyakran egymás után jönnek a kudarcok, s egy játékos sokszor megkérdőjelezi saját magát. Például egy elvesztett olimpiai selejtező után az ember úgy gondolja, hogy ezek után biztos valami jobb dolog vár rá majd. Majd jön egy újabb pofon, akkor jönnek a kérdések legbelülről, hogy ugyan milyen jó dolog várhat rám később? Megértem azokat, akikben kételyek születnek, én is megkérdőjelezem magam sokszor, de mindig arra próbálok gondolni, hogy profi sportolóként hálásnak kell lennünk azért az életért, amit mi élhetünk. A nehezebb napokon az ember nem feltétlenül erre gondol, de ez így is egy hatalmas kiváltság.

Nagyon szeretek kosárlabdázni és szeretek mindent, amit a kosárlabda ad nekem. Vannak napok, amikor beüt a monotonitás és nehéz elindulni, majd egész héten mindennap keményen edzeni. Addig szeretném csinálni, amíg szeretetet érzek a sportág iránt, és nem pedig nyűgnek veszem az egészet.

Amit az emberek látnak, az a harminc százaléka annak, ami valójában van. Mindenkinél van egy bizonyos kor, amit ha elér, csak azok véleményére ad, akitől jó tanácsokat is elfogadna. A negatív kommentek miatt hajlamosak vagyunk levinni magunkat a földig, de azt gondolom, hogyha a lelkiismeretünk tiszta, akkor könnyebb ezeket feldolgozni. Aki azt mondja, nem esik rosszul a bántás, az hazudik. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek is építenek minket valahol.



Beszéljünk a légiós életről. Az első csapatod a török Mersin volt, ahol az első külföldi szezonod nem a várakozásaid szerint sikerült. A vezetőedző Roberto Íniguez, aki téged és Studer Ágnest is leigazolt, az idény elején távozott, majd később Ági is eligazolt. Mennyire lett volna szükséged egy magyar irányító segítségére a pályán és azon kívül is?

Könnyű volt úgy elkezdeni Ágival a légiós életünket, hogy ott voltunk egymásnak. Új ország, új kultúra, új bajnokság, de a másik mindig biztos pontnak számított. Fiatal korunk óta ismerjük egymást, ő az egyik legjobb barátnőm. Ismerem őt, és láttam azt, hogy abban a közegben nem tud olyan szinten teljesíteni, amire igazán képes. Nem érezte jól magát, egy idő után elveszítette az önbizalmát. Nekem sem volt egyszerű, de viszonylag többet játszottam, mint ő.

Nehéz volt feldolgozni, hogy Ági elmegy, de félreraktam. Nekem az számított, hogy ő jól érezze magát. Egy ponton túl már nem az volt a fontos, hogy ő ott volt velem, hanem hogy megtalálja a számára ideális helyet.

Úgy gondolom, hogy bármelyik játékos légiósnak áll, annak büszkének kell lennie magára, hogy belevágott, mivel soha nem lehet tudni, hogy annak milyen kimenetele lesz. Az első szezonunk egy hatalmas lépcsőfoknak számított, hiszen egy Euroligában szereplő klubba igazoltunk. Ha ezzel a lehetőséggel nem éltünk volna, akkor örökre bántuk volna.

Miben fejlődtél a Mersinnél? Esetleg több hárompontost kellett dobnod?

A játékomban benne volt, hogy egy üres triplát is elvállaljak, de az igazat megvallva Törökország előtt ez kevésbé volt jellemző a játékomra. Inkább a hosszú középtávoliakra vállalkoztam. A Mersinnél többet játszottam négyes poszton. Az ő játékrendszerükben nekem többet kellett kifelé mozognom, és ez nem volt annyira komfortos számomra, mert sokkal jobban szeretek a gyűrű közelében lenni, alsó poszton egy-egy elleni szituációkat vállalni. Ennek ellenére azt gondolom, hogy ez is hozzátett a játékomhoz. Egy olyan 4-5-ös poszton lévő játékos, aki kintről és bentről is veszélyes tud lenni, arról nehezebb besegíteni a védőknek.

Sokat tett hozzá, hogy olyan játékosokkal edzhettem együtt nap mint nap, akiknek volt WNBA-s tapasztalata. Miután Ági elment, a holland Laura Cornelius volt egy ideig az egyes poszton. Később a Connecticut Sun irányítója Marina Mabrey kapott több bizalmat, de említhetném az Ormanspor francia játékosát Olivia Époupát is.

Ebben a szezonban három edzőnk is volt, ezért a játékunk folyamatosan változott, más és más taktikai elemek kerültek túlsúlyba és mindig más és más előnyöket próbáltunk elérni a meccseken. Gyorsan kellett alkalmazkodnom, és így sokat fejlődtem a különböző körülményekhez miképp tudok adaptálódni.

A törökök után Győrbe igazoltál, de közben részt vettél az amerikai női profiligában (WNBA) szereplő Los Angeles Sparks edzőtáborában. Igaz, hogy később más csapat is hívott?

A februárban elbukott olimpiai selejtező után egy nehezebb időszakon mentem keresztül mentális szempontból. Nehéz volt visszatérnem a külföldi csapatomhoz, miközben távol voltam a szeretteimtől és a barátaimtól, akik picit enyhítettek volna a csalódottságomon. Ráadásul a Final Four után a Mersinnel nem sikerült a döntőbe jutnunk és a bajnoki címet is elbuktuk.

Ezt követően jött a lehetőség, hogy kipróbálhatom, milyen egy WNBA-s csapat edzésein részt venni, ami nagy álmom volt kiskorom óta. Ahogy vége lett a török bajnokságnak, három napot töltöttem Magyarországon, és egyből indultam a tengerentúlra. Soha nem voltam még előtte az Egyesült Államokban, senkit sem ismertem Los Angelesben, nem tudtam mire számítsak. Kettős érzések kavarogtak bennem, mert nagyon akartam, de másrészt pszichésen mélyrepülésben voltam a korábban említett események miatt.

Az érkezésem után egy nappal már egyéni foglalkozásokon vettem részt, majd négy tréningen vettem részt a csapattal, ahol az újonc Cameron Brink mellett olyan meghatározó játékosok, mint Azura Stevens és Rickea Jackson is edzettek. Egy nagyon hosszú edzésünk volt mindennap, közben pedig többször is videófelvételeket néztünk. Teljesen más mechanikával működik ott minden, főleg annak, aki az európai kosárlabdakultúrából érkezett. Az első edzésen már két, a WNBA-be draftolt kosárlabdázó is a posztomon játszott, így már éreztem, hogy nem fogok tudni bekerülni az alapcsapatba.

A legjobbamat próbáltam nyújtani, de abban a pszichés állapotomban nem tudtam igazán megmutatni a valós képességeimet. Ennek ellenére jó volt megtapasztalni ezt is, és időközben megkeresett a 3x3-asok szövetségi kapitánya, Földi Attila, és megegyeztünk, hogy a magyar válogatott tagjaként részt veszek az olimpiai selejtezőkön Debrecenben.

Kevesen tudják, hogy mikor nem kerültem be a Sparks csapatába, akkor az ügynököm azt tanácsolta, hogy várjak még, mert beeshet egy másik lehetőség is, és ez így is történt. A Las Vegas Aces szeretett volna elhívni az edzőtáborába, de engem viszont akkor már csak az olimpia selejtezők foglalkoztattak.



Magyar Kupa-ezüstérmet szereztél a Győrrel, majd tavaly a görög bajnoki ezüstérmes Athinaikosz csapatához igazoltál, ahol közel tíz pontot és hét lepattanót átlagoltál 16 meccs alatt. Mennyire nehéz volt felvenni a görög bajnokság ritmusát a török után?

Vannak hasonló stílusjegyek a két versenysorozat között, de úgy gondolom, hogy a török bajnokság erősebb. Ott jóval több kiemelkedő együttes van, támadásorientáltabbak a csapatok, s a kisebb klubokban is vannak neves játékosok.

A görög pontvadászatot viszont kiszámíthatatlanabbnak éreztem. Az adott taktikai elemek mellett a klubok egy szabadabb játékban hittek, ami ellen nehezebb volt védekezni, főleg ha egy játékos már hozzá van szokva egy adott játékrendszerhez. Sok légiós volt, és így nehezebb volt felvenni a ritmust, a szerepkörök sem voltak egyértelműen letisztázva.

Görögországban sokszor éreztem azt, hogy hozzám már nem jut el a labda, és sokáig probléma volt, hogy nem volt egy egészséges kémia a csapattársak között. Nem sokat játszottunk együtt, ráadásul többen is szerették sokáig a kezükben tudni a labdát, így az kevésszer jutott el centerposztra. Persze ha egy elzárás-leválás (pick and roll) után üresen voltál, akkor megkaphattad.

Bevallom, engem megviselt, amikor nem kerültem be a csapatba, de volt olyan csapattársam, akit ez nem igazán zavart, mivel úgy volt vele, hogy ugyanúgy megkapja a fizetését. Nekem viszont céljaim voltak, és félreraktam az egómat. Ott és abban próbáltam segíteni a csapatot, ahol épp szüksége volt rám, hasznos akartam lenni. Ettől függetlenül örültem volna, hogyha több akcióban vagyok benne, s ezzel részt vállaltam volna a csapat eredményességében.

Törökország után egy évvel Görögországba, nemrégiben pedig a 2011-ben Euroliga-győztes, nyolcszoros spanyol bajnok Salamancához szerződtél. Mi romlott el igazán Athénban?

Szerettem volna egy olyan klubba kerülni, ahol éveket tudok játszani, és a görög csapat edzőjéről Stella Kaltsidou-ról sok biztató dolgot hallottam. Ő felvázolt egy tervet, amit vonzónak éreztem: erős mag, Euroliga, kultúra és összetartó keret évekig. Meg merem kockáztatni, hogy korábban még soha nem írtam alá ilyen korán egy új szerződést.

Azonban ahogy haladtunk előre tavaly nyáron, folyamatosan érkeztek az új játékosok. Amikor már tizenhat főből állt a keret, akkor felmerült bennem, hogy vajon mi lesz az én helyem és szerepem a csapatban? Egyetlen edzőnek sem könnyű ennyi játékost kezelni, de van egy egészséges rotáció, amivel mindenki tisztában van a keretben. Voltak hullámvölgyek, és én állandóan azt kerestem, hogy miben lehetnék jobb. Sokatmondó, hogy a szezon kezdete után két görög és négy légiós hagyta el az Athinaikoszt.

A válogatott szünet alatt is megfordult a fejemben a váltás, de én mindig ódzkodtam attól, hogy szezon közben új helyre igazoljak. Az is ott lebegett a szemem előtt, hogy márciusban vb-selejtezőket játszunk, és nem engedhettem meg magamnak, hogy játékpercek és önbizalom nélkül vágjak bele egy olyan időszakba, ahol a legjobb teljesítményemet kell nyújtanom a nemzeti csapatban.

Végül váltottam, mert ki akartam próbálni magam a spanyol bajnokságban, amely Európa legerősebbje. Egy akkora múlttal bíró csapat megkeresése mint a Salamanca, kecsegtető lehetőségnek tűnt és nagyon szimpatikus volt a spanyol klub által felvázolt vízió. Jókat hallottam az edzőről Anna Montananáról is. Tetszett, hogy több olyan játékos is visszatért hozzá, akik korábban játszottak alatta.

Az elmúlt hónapban öt mérkőzésből négyen is tíz pont felett dobtál, s több olyan meccsed volt, ahol a dobott pontok mellett a lepattanókban is kétszámjegyű eredményt értél el.

Ami hiányzott Görögországban, az edző és játékos közötti harmonikus kapcsolat, azt itt rögtön az elején megkaptam. Az első pillanattól kezdve pozitív visszajelzéseket kaptam az edzőmtől, kikéri a véleményemet, ezek fontos dolgok. Már az első meccsemen több mint tizenöt percet játszottam úgy, hogy egy edzésen vettem részt a csapattal.

Maximálisan bízik bennem, s ez rengeteget tud segíteni egy játékosnak, szárnyalni tud tőle. Kellett pár mérkőzés, amíg felvettem a gyorsabb tempójú játékot, de mára már teljesen belerázódtam. Szép kosárlabdát játszunk, és Girona elleni győztes rangadón bebizonyítottuk azt, hogy a csapat ereje az egyének felett van. Összetartó közegbe csöppentem az első percektől kezdve.

Az 5x5-ös olimpiai selejtező és a 3x3-as olimpiai kvalifikációs torna is egy utolsó kosáron múlott, hogy kijussatok az ötkarikás játékokra. Melyik fájt jobban?

Az 5x5 olimpiai selejtező után annyira elhittem, hogy azért kapunk még egy esélyt a 3x3-ban, mert ez egy jel, hogy ki fogunk jutni az ötkarikás játékokra. Emiatt az egy óriási pofon volt, így nekem az jobban fájt. Nyilván az 5x5, ami végigkísérte az életemet, és az ottani szintén fájó kudarcunk ráébresztett arra, hogy azokkal a játékosokkal úgy már soha nem fogunk többet együtt játszani.

Ha megkérdeznél néhány játékost abból a tizenötös keretből, szerintem többen mondanák azt, hogy még a mai napig nem tették túl magukat azon, ami Sopronban történt. Azóta elindult egy kudarcokkal teli időszak, amiben csak az a ruandai győztes világbajnoki előselejtező jelentett némi sikerélményt.

A magam nevében úgy gondolom, hogy a mi, magyarok álmodozunk bizonyos dolgokról, s amíg nincs a szemünk előtt, addig elhisszük, hogy sikerülhet elérnünk őket. Viszont, ha az utolsó lépést kell megtennünk azért, hogy beteljesüljön a vágyunk, akkor lefagyunk. Nem tudom, hogy ez miért van.

A spanyolok elleni olimpiai selejtező első félidejében fél lábbal már Párizsban voltunk. Senki nem gondolta, hogy onnan ki fogunk kapni. Megértem, hogy minden magyar kosárlabda-szerető ember csalódott volt, de talán abban a helyzetben picit belegondolhattak volna sokan abba, hogy a játékosok mit éreznek és mekkora veszteséggel kell elszámolniuk magukban. Sajnos ehelyett a földön fekvőbe belerúgtak még egyet...Alapvetően nem szoktunk posztolni ilyen dolgokról, de abban a pillanatban a válogatott tagjai közül sokan úgy érezték, hogy meg kell szólalniuk, és elmondaniuk az érzéseiket.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy arra van szüksége egy játékosnak, hogy mindennek elmodják őket egy ekkora kudarc után, miközben az élet nem állt meg. Mindenki ment vissza a klubcsapatába és ugyanúgy kellett teljesítenie mintha kijutottunk volna. Nyilván onnantól még jobban érezzük a nyomást, hogy a magyar válogatottal visszakerüljünk a sikerek útjára, ez egy küldetés és nagyon fontos. A keretünk alapján bizakodhatunk, de a pályán dőlnek el a dolgok. Bízom benne, hogy hamarosan egy nagyon jó teljesítménnyel tudunk majd előrukkolni.

Lelik Rékával, Papp Klaudiával és Turner Yvonne-nal együtt szerepeltél a tavaly nyári 3x3 Eb-selejtezőkön, és úgy tűnt, hogy nagyon gördülékenyen ment a játék, jó volt a kémia köztetek. Te hogy viszonyulsz a 3x3-hoz, mennyire szereted ezt a nagyon intenzív és gyors tempójú játékot félpályán?

Csirke Ferenc is hangsúlyozta korábban, hogy a 3x3-at még a magyar kosarastársadalom nem fogadta el teljesen. Sokan ilyen laza játéknak gondolják, de ez ennél sokkal több. Nagyon nehéz, mert nem lehet pihenni és nincs idő túl sokat gondolkodni sem. Ha rontasz, egyből reagálnod kell rá. Azt gondolom, hogy sokat tud adni egy játékos fejlesztéséhez és több elemet át lehet vinni az 5x5-be. A legfontosabb célunk, hogy az 5x5-ös válogatottal kijussunk a vb-re, de én abszolút nyitott vagyok a 3x3-ra is. Nagyon nehéz a két szakágat összeegyeztetni. A tavalyi nyár nagyon hasznos volt, az Eb-selejtezők alatt talán mindannyiunk nevében elmondhatom, hogy nagyon élveztük a játékot, egymásra találtunk.

A németek olyan felállásban nyerték meg az olimpiát, hogy az ötkarikás játékok előtt nem őket tartották a legesélyesebbnek, de évek óta együtt játszottak, és ez nagy előnyt jelentett nekik. Ismerik a csapattárs minden rezdülését, és ebben a sportágban az összeszokottság ér a legtöbbet. Nem tudom, hogy hosszabb távon miképp lehetne megvalósítani azt, hogy 4-5 játékos vállalja a 3x3-as versenysorozatokat, de közben az 5x5-ben is szerepel. Dián (Papp Klaudia) és Kiwin (Böröndy Vivien) is láttam, hogy évekig nyarakat turnéztak végig, hétről-hétre nincs megállás, edzés, tornák, amiben azért el lehetett fáradni a bajnokság lezárása után.

Régen megtiszteltetés volt egy Universiadén (FISU Egyetemi Világjátékok) is szerepelni a válogatott tagjaként, de sajnos most azt látom, hogy kevesen akarnak 3x3-as válogatottak lenni, mintha elfogytunk volna.

Március közepén Isztambulban világbajnoki selejtezőt vívunk Japán, Argentína, Ausztrália, Kanada és Törökország ellen. Völgyi Péter beszélt már arról, hogy mit vár tőled? Lehet, hogy Juhász Dorka és te leszel a két kezdő magas?

Nem beszéltünk még róla. Én azért is szeretek olyan szisztémában játszani, ahol két magas van a pályán, mert akkor benne van a játékomban, hogy kifelé válok le egy zárás után, és középtávolról is szerezhetek pontokat.

Dorka is ezt preferálná, a Galatasaray-ban hasonló szerepkörben van a finn Awak Kuierrel és az amerikai Elizabeth Williamsszel. Ez talán mindkettőnknek komfortosabb is lehetne, mintha neki csak az ötös poszt szerepkörében kéne lennie, és elzárás-leválás után csak a gyűrű felé mozogna le. Ebben nem lenne annyi kötöttség, és szerintem a szövetségi kapitány is támogatni fogja ezt a felállást.

Tavaly nyáron feleségül mentél, a férjedet Ákosnak hívják. Úgy sejtem, ő is sokat segít abban, hogy túllendülj a nehézségeken.

Egy házasságért is tenni kell, de természetesen valamilyen szinten ad biztonságérzetet. A stabil magánéletem megkönnyíti azt, hogy jobban tudok koncentrálni a kosárlabdára. Tényleg nem akarom a férjemet isteníteni /nevet/, de ahogy ő támogat engem és mindenben mellettem áll a karrieremet illetően, az rengeteget jelent nekem. Persze vannak nehezebb időszakok, hiszen mindenki szeretné, hogy ott legyen mellette a párja egy-egy meccs után. Egyébként akárcsak a nagypapám, ő is keményen elmondja a véleményét a mérkőzésekről, de nekem szükségem is van arra, hogy a hozzám közel állók visszajelzéseket adjanak.

Persze adódnak kérdések, hogy meddig lehet ezt úgy csinálni, hogy a férjed közben otthon van. Nyilván ő nem várja el tőlem azt, hogy feladjam a légiós életet, és én sem várom, hogy a civil munkáját feladva költözzön külföldre. A tavalyi győri szezonom után sokszor elgondolkozom, hogy mennyire jó lenne együtt élni. Bízom benne, hogy nagyon sok évet együtt fogunk tölteni és lesz még erre alkalmunk.

Nagy vágyad a magyar bajnoki cím, de mik a távlati céljaid?

Sokáig tudatosan terveztem a kosárlabda karrieremet, de ember tervez, Isten végez. Vannak álmaim, de az elmúlt években megtanultam elfogadni azt, hogyha valami nem az elképzeléseim szerint történik vagy ahogy én szeretném. Továbbra is szeretnék bajnoki címet vagy kupagyőzelmet ünnepelni, bízom benne, hogy valamikor részem lehet benne, illetve a magyar válogatottal is minél jobb eredményeket akarok elérni.

Emellett úgy gondolom, hogy meg kell próbálni kisebb célokat kitűzni. Ez a szezon tanított meg arra, hogy próbáljak meg az apró sikereknek is örülni. Adott napon különböző lelkiállapotban legyűrni a nehézségeket is jelenthet sikerélményt. A kudarcok ellenére hiszek abban, hogy valahol az élet mindig ikszre játszik.

Alapvetően örülök annak, ahol tart a pályafutásom, és persze, olykor van hiányérzetem, ami normális. Nagyon örülök, hogy megtaláltam a páromat, akivel le szeretném élni az életemet, ez szintén egy hatalmas win-win helyzet számomra.

Fotók: Girgász Péter / MKOSZ, wbasket.hu, Kovács Tamás - MTI