A német, a görög és a brazil olimpiai küldöttség egy részével utazott egy gépen a magyar férfi kosárlabda válogatott Japánba, ahova az ötkarikás játékokra készülő házigazda meghívására érkeztek egy tornára. A koronavírus miatti első nehézségekkel Frankfurtban szembesülhetett a küldöttség, de az igazi megpróbáltatások Tokióban értek mindenkit, aki egyáltalán be akart lépni a szigetországba.

 

 

Aki figyeli a híreket, az pontosan tudja: a japánok nagyon tartanak a koronavírus-járvány berobbanásától. Ennek fényében egyáltalán nem meglepő, ha meg is tesznek mindent ez ellen.

 

Tokióban már teljes az olimpiai készültség, érkeznek sorra a küldöttségek, rengeteg önkéntes, rendőr, reptéri ügyintéző segíti a haladást, egyelőre felettébb mérsékelt sikerrel. A sportolókat már a leszálláskor különválasztják a többi utastól, konkrétan úgy, hogy ők nem szállhatnak le addig, amíg mindenki más el nem hagyja a gépet. Aki járt már Tokióban vagy Tokió-méretű város bármelyik repterén, az pontosan tudja, micsoda távolságok vannak épületen belül. Ha mókásan tekintünk az egész hercehurcára, egy klasszikus akadályversenyhez tudnánk hasonlítani a beléptetést. Az ember bandukol egy-másfél kilométert a kordonok között, majd megérkezik egy „állomásra”. Itt ellenőrzik a tonnányi papírt, amivel még odahaza fölszerelkezett a japán nagykövetség iránymutatása szerint, ahhoz hozzácsapnak még egyet-kettőt (ez tuti nem lesz papírmentes olimpia!), regisztrálják az adatokat, majd mehetünk újabb egy kilométert.

 

 

Egy másik állomáson már három applikációt kell letölteni, az egyikkel például a konkrét helyzetünket adjuk meg a hatóságoknak. A másik segítségével időnként felhívják az embert, míg a harmadikkal egészségügyi segítséget kérhetünk. Olyan igazán japános, ahogyan egy apró székre leültetnek mindenkit, odapattan egy fiatal önkéntes, s közösen letöltik ezeket a kis programokat. A baj ott kezdődik, hogy erre senki sincs igazán fölkészülve. Ha mondjuk egy kicsit régebbi a telefonja, aminek az operációs rendszerére nem tölthető le az alkalmazás, akkor bizony telefont kell bérelni 15 ezer jenért.

 

Na de ha ezt is túlélte a versenyző, utána jönnek az újabb és újabb adategyeztetések, majd egy Magyarországon ismeretlen Covid-teszt: egy kis tölcséren keresztül egy műanyag kémcsőbe kell köpni. De nem ám keveset, tisztes mennyiségű nyál szükségeltetik a megfelelő eredményhez. Vagy négy ilyen állomás után megérkezik az addigra igencsak megfáradt utas egy nagy váróba, ahonnan csak akkor távozhat, ha megjön a nyálminta eredménye. A csomagfelvétel, útlevélellenőrzés már szinte gyerekjáték, s röpke négy óra elteltével már ki is jutott Sztojan Ivkovics csapata a buszhoz, mely egy karanténként kijelölt reptér melletti szállodába vitte a magyarokat.

 

Szóval, lesz még dolga bőséggel a japán szervezőknek, ha az olimpia egyre közeledő rajtjáig javítani akarnak az ügyintézés sebességén. Mindenesetre a japánokra jellemző fantasztikus türelem és kedvesség ezen biztosan sokat fog segíteni, az ember mérge gyorsan elpárolog, amikor látja: mindenki azért van ott, hogy segítsen.

 

A magyar kosárlabda-válogatott az okinawai torna másik két európai együttesével, a belgákkal és a finnekkel egy szállodában lakik, a karantén időtartamáig csak az étkezés és az edzés jut a sportolóknak, egyébként a szállodai szobájukban kell maradniuk. Úgyhogy reggel egy kis Covid-teszt jön, majd az első edzés itt Tokióban. Aztán 5-én a belgákkal és a finnekkel együtt egy charterjárat viszi a csapatokat Okinawára, ahol a hírek szerint nagyszerű formában lévő japánok már nagyon várják az újabb edzőmeccseket.

 

A magyar keretben mindenki egészséges, az éhséget egy remek vacsorával gyorsan sikerült elűzni. Már csak egyedül a repülőút és az időeltolódás fáradtságát kell kipihenni.