A Diósgyőr női kosárlabdacsapatának első nyári igazolása Boros Júlia volt, a magyar női kosárlabda egyik nagy ígérete az előző idényt az olasz első osztályú Dinamo Sassari együttesénél töltötte. A 23 éves és 179 centiméter magas dobóhátvéddel a pályafutásának kezdeteiről, az U19-es világbajnokságon történelmi bronzérmet szerző magyar válogatottról, az olasz és magyar bajnokság között különbségekről, az első légiós szezonjáról, a Diósgyőrben betöltendő szerepköréről beszélgettünk, de ezek mellett szóba kerültek a kosárlabdán kívüli hobbijai is.

Kiskorodban tornáztál, úsztál és futottál, majd hétévesen a nővéred egyik edzésén fertőződtél meg a kosárlabdával. Gondolom, hogy más sportág szóba sem jöhetett a családi hagyományok miatt, mivel a testvéred mellett a szüleid is kosárlabdáztak, nagyszüleid kézilabdáztak. Ők toltak téged a sportág felé?

Nem kellett tolni, mivel már óvodás koromban ismerkedtem meg a kosárlabdával. Anyukám előkészítő labdás ügyességi játékokat tartott, ami olykor-olykor már kosárlabdára hasonlított /nevet/. A nővérem edzéseire jártam és emlékszem, az első edzőm, Iván Krisztina odagurított nekem egy labdát, amikor a tornaszőnyegeken ültem, és kérdezte, hogy miért nem állok be vagy dobálok párat. Akkor beleszerettem a játékba és később már én rágtam a szüleim fülét, hogy járhassak edzésekre.

Mi volt az első emlékezetes élményed a pályán?

Az utánpótlásban töltött éveim alatt a legemlékezetesebb momentumok a döntőkhöz kötődtek. A finálék négy naposak voltak és már előtte is pár napot együtt töltöttünk a csapattal, ahol nem csak edzettünk, de sok közös programunk is volt, ezek mindegyike nagyon jó emlék számomra. A pontot az i-re az tette fel, hogy majdnem minden évben mi nyertük a korosztályos döntőket, s ezek a pozitív végkifejletek még jobban elmélyítették bennem az emlékeket.

Az egyik utánpótlástornán a Balkán-kupán téged választottak a legjobban passzoló játékosnak. Milyen stílusú kosárlabdázónak tartod magad, inkább kreátornak vagy pontszerzőnek?

Az első gondolatom a pontszerzés, de igazából mindkét típusba besorolnám magam. Szeretek helyzeteket teremteni a csapattársaimnak, mert egy assziszt után lendületet kaphat a csapat. Egy kosárlabdázó számára ez is egy remek érzés a kosárszerzés mellett. Persze emellett az is hajt, hogy hatékony legyek és értékesítsem a kísérleteimet.

Az U16-os kadett Csatában már csapatkapitány is voltál. Mindig jól kezelted a felelősséget?

Szerintem igen, már fiatalként sokat tanulhattam a nagyobbaktól, sok jó példát láthattam a Csatában a csapatkapitányi szerepben. Mire engem választottak a csapattársaim, már volt elképzelésem, hogy mit és hogyan kell tennem. Úgy érzem, még jót is tett ez a plusz felelősség, éreztem, hogy bíznak bennem.

Öt éve 2021 augusztusában történelmi sikert ért el a magyar U19-es női válogatott a Debrecenben rendezett korosztályos világbajnokságon, te is a csapat húzóembere voltál. Sejtem, hogy mit fogsz mondani, de neked melyik volt a torna legemlékezetesebb mérkőzése?

/nevet/ Mindegyik emlékezetes, de talán a bronzmeccset mondanám Mali ellen, ahol huszonegy ponttal nyertünk. /A bronzmérkőzésen Boros Julcsi 35 perc alatt 25 pontot (közte 5 triplát), 6 asszisztot és 3 lepattanót jegyzett/. Akkor a magyar kosárlabda sportág első világbajnoki érmét szereztük a lány U19-es korosztályban, nagyon boldogok voltunk a torna után.

Már 2019-ben bemutatkoztál az NB I-ben, majd a BEAC és Szekszárd után jött Olaszország és a Sassari. Elsősorban kettes pozícióra igazoltak, de mondtad, hogy előfordulhat, hogy olykor be kell ugrani egyesre vagy hármasra. Végül az olasz csapatban 23 meccsen léptél pályára és egy szép idénycsúcsot is dobtál a bajnokságban.

A csapatnál az volt a koncepció, hogy minden posztra van egy olasz játékos és egy légiós. Kivéve az irányítót, ahol a csapatkapitány Debora Carangelo szerepelt. Ő nagyon rutinos játékmester, abszolút az első számú irányító volt a keretben.

Manapság már 1-től 3-ig már minden játékos betöltheti a játékmester szerepét: felhozhatja a labdát, betörhet, kioszthat, dobást vállalhat, vagy elzárást-leválást játszik egy magassal. A mai kosárlabdában már mindhárom posztot ismernie kell egy jó felsőposztos játékosnak és képesnek kell lenni arra, hogy mindenhol bevethető legyen egy meccsen.  A Sassarinál volt, hogy én hoztam fel a labdát, de olyan is előfordult, hogy rám jött ki egy dobás. Többféle dolgot kellett csinálnom, de én pont ezt szeretem és ez nemcsak a támadóoldalra volt igaz.

Ha védekezésben egy váltás után egy magasabb négyesen voltam, engem az sem hozott zavarba. Mindig keményen küzdök, hogy az ellenfél ne tudjon pozíciót fogni, így állok hozzá.

A szezon első felében nem jött ki úgy a lépés a pályán, ahogy én akartam volna. A második felében már belejöttem, és azt éreztem, hogy sokat profitáltam ebből az egy évből. Ha nem látszik a statisztikáim összes szegmensén, sokat léptem előre játékosként és emberként a Sassariban.

Említetted korábban, hogy más szemlélet uralkodott ott, mint otthon. Ez miben nyilvánult meg?

Leginkább a hozzáállásban és a mindennapi szemléletben éreztem a különbséget: Olaszországban talán egy kicsit felszabadultabban álltak a kosárlabdához, miközben ugyanúgy nagyon komolyan vették a munkát. Maga a játék tempója is gyorsabb.

Két kiemelkedő csapat volt a bajnokságban: a Schio és a Reyer Venezia. Az utánuk következő együttesek között viszont nem volt akkora különbség, mint a magyar NB I-ben az első három és az utolsó három csapat között. Itthon voltak 50 pont különbségű mérkőzések is, Olaszországban sokkal kiegyensúlyozottabb volt a bajnokság. Minden csapat képes volt meglepetést okozni. Korábban még nem dolgoztam olasz edzővel, ez is újdonság volt a számomra, bár ő is az első évét töltötte az olasz élvonalban.

Összességében sok új impulzus ért külföldön, amelyek úgy érzem, hogy fontos tapasztalatok voltak és a hasznomra váltak.

Elég kalandos és egyben fájó emlék lehetett a EuroCup kiesés az első profi légiós szezonodban.

Igen, hihetetlen szituációk után estünk ki a cseh Brno ellen tavaly novemberben. A csoportkörünk utolsó mérkőzésén 3 perc 21 másodperccel a találkozó vége előtt 69–67-re vezettünk, amikor váratlanul elment az áram, a csarnok fővilágítása lekapcsolt, így a mérkőzést nem lehetett folytatni. Legalább négy ponttal kellett volna nyernünk ahhoz, hogy továbbjussunk a csoportból. A 69–67-es vezetés tehát még nem jelentett biztos továbbjutást, a hátralévő több mint három percben azonban minden esélyünk meg lett volna arra, hogy megszerezzük a szükséges különbséget.

A FIBA-szabályok szerint a mérkőzést 24 órán belül be kellett volna fejeznünk. Felmerült az is, hogy a hátralévő játékidőt egy másik sassari csarnokban, a PalaSimulában pótoljuk, de végül erre nem került sor. Sajnos a klub nem tudta biztosítani a mérkőzés folytatásának feltételeit a határidőn belül. A FIBA ezt követően 0–20-as vereséget állapított meg, így a Sassari nem kapott pontot a mérkőzésért, és ezzel nem jutottunk tovább a EuroCupban.

A szezon végén kiesési gondjaink is voltak, de végül kivívtuk a bennmaradást, a Brixia Brescia ellen megnyertük a playoutot. Ezután azonban bejelentették, hogy mégsem indul a csapat a legfelső osztályban a következő szezonban. 



Miképp élted meg ezt játékosként? Ha jól tudom, megszeretted az olasz életvitelt és a közeget.

Nagyon. Az olaszok picit lazábban állnak az élethez. Szerettem a környezetet, a csapattársakat és Szardínia gyönyörű. Szerencsés vagyok, hogy ott játszhattam egy szezont. Húsz percre volt autóval a tengerpart, és rengetegszer néztem a naplementét a tenger mellől egyedül vagy a csapattársakkal. Sokszor mentünk kávézni a lányokkal, az olasz kávé is nagyon jó /nevet/. Nem volt hideg, télen is tíz fok körül volt a hőmérséklet. Alapvetően egy nyári embernek tartom magam és ez nagyon feküdt nekem.

A közlekedést meg kellett szoknom. Indexelés nincs, főleg a körforgalomban. Sokszor csak mennek össze-vissza, és nagyon hevesen vezetnek. Sokat repültünk, szerdán nemzetközi kupameccsek, hétvégén olasz bajnokik. Repülővel ráadásul gyorsabban odaértünk bárhova, mint mondjuk itthon egy-egy bajnoki mérkőzésre busszal. Nem volt megterhelő, gyorsan tudtam alkalmazkodni, mindig megtaláltam a módját a pihenésnek.

Az új csapatod a Diósgyőr vezetőedzője, Magyar Gergely elmondta, hogy olyan magyar mezőnyjátékost kerestek, aki jól illeszkedik ahhoz a rendszerhez, amelyet a csapattal szeretnének játszani. Úgy fogalmazott, hogy te tökéletesen megfelelsz ennek a szerepkörnek. Megvan benned a szükséges sebesség, küzdőképesség és akarat. Konkrét szerepkörről már beszéltetek?

Igen, már az első beszélgetés során felvázolta a lehetséges variációkat, ami egyezett az én elképzeléseimmel. Remélem, hogy az erősségeimet meg tudom majd mutatni és bízom benne, hogy éppen erre lesz szüksége a csapatnak. Amit a vezetőedző kér tőlem, azt a tőlem telhető módon maximálisan megpróbálom teljesíteni.

Sokan távoztak Diósgyőrből. Többek között Monika Grigalauskyte, Kathryn Westbeld, a spanyol Paula Ginzo, Takács Boglárka, Miklós Melinda és a karrierjét külföldön folytató Lelik Réka. A korábban beszélt vezérszerepet illetően neked biztosan magasabb fokozatba kell majd kapcsolnod. Ezt miképp éled meg?

Extra motivációt érzek magamban. Nagyon izgatott vagyok és várom az új szezont. Valóban sok változás volt Diósgyőrben, sokan eligazoltak. Úgy gondolom, hogy a változás az élet velejárója, mindig is volt és lesz is. Ettől nem kell tartani, hanem egy új lehetőségként megélni és maximálisan kihasználni. Ahogy mondtad korábban, most itt a lehetőség, hogy vezérszerepben is bizonyítsak. Ezt már várom, és igyekszem minél jobban helytállni.

Mennyire vagy hangos a pályán?

Nem esek túlzásba, de határozottan közlöm a mondandómat, trash talkolni viszont nem szoktam/nevet/. Tudom, hogy a Diósgyőrben vannak olyan játékosok, akiknek kifejezetten erősségük a pályán való kommunikáció, mint például Aho Nina. Úgy gondolom, hogy nem csak egyetlen embernek kell sokat beszélnie. Fontos, hogy ki tudjuk zökkenteni egymást a negatív spirálból, ha úgy alakul.

Diósgyőrbe igazoltál, Magyarország egyik élcsapatába. De hogy érzed, az olasz kaland után leszel még újra légiós? Van olyan bajnokság, aminek a játékkultúrája, filozófiája közelebb áll hozzád?

Jelenleg most csak a következő szezonban gondolkodom, az van a fókuszomban. De a távolabbi terveimben szerepel, hogy külföldön játsszak. Több ország és csapat is van, ahol tetszik a játékkultúra, játékstílus. Ha mondanom kell valamit, az olasz vagy spanyol bajnokság stílusa a legszimpatikusabb számomra.

Miért 24-es a mezszámod?

Valójában nem is emlékszem, hogy miért pont ez lett a számom. Mindig is feljátszottam az idősebbek közé, így a nagyobb számokból tudtam csak választani, ahol a 24-es szabad volt. Mivel szerettem Kobe Bryant mentalitását és a játékstílusát is, egyértelmű volt, hogy ezt válasszam. Megszerettem a 24-es számot, most már hozzám nőtt. Ám néha a válogatottakban - UP és felnőtt - voltam tizenegyes és hatos is. Előbbi számban a nagybátyám, Boros Zoltán játszott.

Boros Zoltán az egyik podcastban azt mondta, hogy játékosként a döntéshozatalban volt a legjobb. Te most miben tartod magad, ha nem is a legjobbnak, de jónak? Ő adott neked tanácsot a karriered kezdetén?

Külön tanácsot nem, de szoktunk találkozni, s természetesen így mindig szóba kerül a kosárlabda. Érdekel a véleménye. Apukám kosárlabda-edző, anyukám és nővérem remek játékos volt, s ilyen szempontból szerencsés vagyok, hiszen a nagy családi összejöveteleken is biztos téma lesz a játék. A döntéshozatalban szeretnék fejlődni, hogy határozottabb legyek. Erősségem a gyorsaság, és ezt ki is tudom használni. Úgy érzem, hogy a tempódobásaimat is jó hatékonysággal értékesítem. Egy pickből szeretem úgy kreálni a dolgokat, hogy abból egy jó ütemű kiosztás legyen vagy akár saját magam vállaljam el a helyzetet.

Mi a helyzet a 3x3-al? A szövetségi kapitány Jakab Máté számít rád majd?

Elkezdtem az edzéseket a 3x3-asokkal, majd Máté hat embert választott ki a Women’s Series tornákra. Nekik sokkal több tapasztalatuk volt 3x3-ban, mint nekem. Nagyon tetszett, amit itt tapasztaltam és egy jó lehetőségnek fogtam fel, hogy belekóstolhattam ebbe a szakágba is.

Bízom benne, hogy még lesz lehetőségem kipróbálni magam, de egyelőre nem tudom, hogy mit hoz a jövő.

Állítólag sok felesleges dolgot szoktál rendelni az internetről, mint például egy szájharmonika. Van gyűjtőszenvedélyed? Esetleg ez a hobbid is?

/nevet/ Sejtem, hogy honnan szerezted ezt az infót. Amikor még Szekszárdon játszottam, ott beszéltem erről egy videóban. Egyébként nincs ilyen mániám vagy szenvedélyem, de tényleg volt olyan eset, hogy rendeltem pár feleslegesnek tűnő dolgot. Úgy gondolom, hogy a sportolóknak hasznos olyan tevékenységet folytatnia, amivel ki tud kapcsolni az ember. A napi rutin, az edzések és a mérkőzések miatt folyton a kosárlabdán jár az eszünk, de olykor el kell terelni róla a figyelmet.

Szeretek sétálni, kávézni, várost nézni. Olaszországban sokat jártam ki a tengerpartra naplementekor. Sokféle könyvet olvasok a pszichológia témájúaktól kezdve az egészséges táplálkozáson át. Most is itt van egy mellettem, a címe pedig Nyújtással a sikerért /nevet/. Az olvasás mellett szeretek keresztrejtvényeket fejteni.

A szájharmonikát azért elvitted Miskolcra is, nem?

/nevet/. Valóban rendeltem egy pici harmonikát, de annyira nem lehet rajta játszani. 


Miben hisz Boros Julcsi?

Abban hiszek, hogy az ember céljainak vagy vágyainak korlátjai csak önmagában keresendők. Az álmok és a kitűzött célok megfelelő kitartással és hittel elérhetőek, ha valaki száz százalékot képes beleadni. Bízom magamban és tudom, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy véghez vigyem a távoli célokat is.


Fotó: Dinamo Sassari, Girgász Péter / MKOSZ, FIBA