Fordulatos és izgalmas csatát hozott a női élvonal legutóbbi évadának döntője, ahol a Sopron Basket 2-1-es hátrányból fordítva győzte le a címvédő DVTK HUNTHERM együttesét. Erről a különleges szezonról beszélgettünk a Női Év Edzője díj győztesével, a soproniak mesterével, Gáspár Dáviddal.

- Gratulálunk az Év Női Edzője díjhoz! Hová helyezné egy képzeletbeli polcon a legutóbbi évadot a korábbi évekhez képest?

Először is nagyon szépen köszönöm, megtisztelő, hogy megnyerhettem ezt a díjat. Egy nagyon küzdelmes és kihívásokkal teli szezon volt, és ahogy a döntő mérkőzései alakultak, az eredmény alapján egy nagyon izgalmas, kiélezett döntő volt, nehéz volt megmondani a szurkolóknak, a csapat támogatóinak, hogy vajon ezt a párharcot ki fogja megnyerni. Azért igazán különleges, mert hátrányból sikerült nekünk fordítani, ezért biztos, hogy a felső polcon helyezkedik el a bajnoki cím. 

- Miben rejlett a tavalyi Sopron ereje? Mi az, amiben jobbak voltak, mint az ellenfelek?

Nagyon hullámzó szezonunk volt, ezért nehéz kijelenteni, hogy minden színtéren jobbak lettünk volna az ellenfeleinknél. Lásd, a Magyar Kupában be sem jutottunk a legjobb négybe. Az Európa Kupa szereplésünkkel összességében elégedettek lehetünk, tekintve, hogy bekerültünk a legjobb négybe, viszont ott is volt hiányérzetünk. Ott sem mondható el, hogy sikerült volna az aktuális legutolsó ellenfelünkkel, a Villeneuve-vel szemben jobb teljesítményt nyújtani. A magyar bajnoki cím megnyerésénél talán ez már kijelenthető. Én alapvetően a mentális erőre helyezném a hangsúlyt, és arra, hogy konstans egész évben igyekeztünk mindig megtalálni azt a határvonalat, ahol egy picikét túllépjük a saját teljesítőképességünk küszöbét, és ezáltal fejlődésben maradni, mind mentálisan, mind fizikálisan jó erőben tartani a csapatot. Egy nagyon lényeges faktor az, hogy egy erős csapategység alakult ki. Nagyon szépen formálódtak a játékos kapcsolatok, Képesek voltak a játékosok teljes szívből egymásért küzdeni, dolgozni a pályán, ami a már korábban említett nehezebb időszakok átvészelésében nagyon komoly segítséget és lökést adott nekünk.

 - Az alapszakaszt 19-3-as mérleggel a tabella élén zárták. A szezon elején számított ilyen jó alapszakasz-szereplésre? Volt kitűzött cél a reguláris szakaszt illetően?

A szezon közben kialakult eredményesség tekintetében, ahol már három elvesztett mérkőzésünk volt decemberben, végigfutott mindenkinek a fejében, hogy ez a három vereség azt fogja eredményezni, hogy alapszakasz elsők nem lehetünk, viszont matematikailag azon a ponton, amikor végigfutottuk az előttünk álló mérkőzéseket, és láttuk, hogy az ellenfeleink kikkel fognak játszani, hogy lesznek a párosítások, ott ez bennem nagyon komolyan megfogalmazódott, hogy bár nem néz ki jól ez a három vereség, de kijelöltük azt a négy-öt mérkőzést, amelyen ha jól tudunk teljesíteni a konkurens csapatokkal szemben, és mellette nem hibázunk a bajnoki mérkőzések folyamán, akkor elérhető az első hely. Ezzel mindannyian tisztában voltunk, és ez vitt előre minket. Tehát ez alapján tudom azt válaszolni – és nem csak az elején rávágtam, hogy igen –, hogy számítottam rá, és így álltunk neki, és szerintem másképp nem is érhettük volna el, hogy elsők legyünk az alapszakasz végén, ezzel pedig biztosítsunk magunknak a hazai pálya előnyét a playoffban, amivel tudtunk is élni.

- A döntőben hátrányból fordítva győzték le 3-2-es összesítéssel a tavalyi bajnok DVTK-t. Jacinta Monroe győztes dobása a negyedik mérkőzésen alighanem máris bekerült a klub történelemkönyvébe. Mely mozzanatot vagy eseményt emelne még ki a fináléból, mint esetleges döntő faktort?

Csapatszinten tudnám említeni, amiről már korábban is beszéltem, hogy annyira elhivatott volt a csapat, és annyira erős volt mentálisan, hogy senkinek a fejében nem fordult meg az, hogy egy százalékkal is a száz százalék alatt teljesítsen, és a hit, hogy képesek vagyunk Miskolcon nyerni. Taktikailag sikerült apróságot változtatnunk, ismét elővettünk olyan játékelemeket, amelyeket a szezon során korábban alkalmaztunk, ami miatt örömteli volt az az, hogy a játékosok képesek voltak ezeket az akciókat jól kivitelezni. Emlékszem olyan jelenetekre is, ahol Dia kulcshelyzetekben dobott hárompontosokat, Jeca hozott nagyon jó döntéseket, szép passzokat adott. Nagyon komoly védekezéseket mutattunk be csapatszinten, és szerintem mindkét csapat már annyira ismerte a másik játékát, hogy sokszor ez már a játék szépségének a rovására ment. Sok megállított akciónk volt, amit a DVTK vezetett, de emlékszem egy kulcsmomentumra, amikor az ötödik mérkőzésen eléggé beakadt az eredmény mindkét fél számára, de különösen nekünk, Zalának sikerült negyvenöt fokból egy kiosztás hárompontost dobni. Sok ilyen momentum van a fejemben, nehéz volna egyet kiemelni, de valóban, az általad említett Jacinta Monroe-kosár és labdás kettő-kettő volt sorsfordító momentum ebben a párharcban.

-Ahogy haladt előre a párharc, egyre kevesebb pontot szerzett a győztes csapat: 82, 78, 73, 66, majd a végén 54 pont kellett a sikerhez. Az idegek harcát, vagy edzői sakkjátszmát láttunk?

Szerintem mindkét csapat egyszerűen egyre jobban elfáradt, és szerintem bármely ország, bármely címmérkőzés felvonásait nézzük, mindegy, miről van szó, egy Euroliga-döntőről, Final fourokról, nem feltétlenül erről szól, hogy ott már sok pontot, vagy szárnyaló támadójátékot látunk. Szerintem mindegyik, amit felsoroltál, benne volt. Nyilván, a kosárlabda arról szól, hogy taktikázunk, sakkozunk, hogy forgatjuk a játékosokat, kipróbálunk játékelemeket új összeállításban, mindezt megkeverve próbáljuk folyamatosan figyelni, hogy vajon hol lehet az előnyöket kreálni, szóval az biztos, hogy az idegek harcát az eredmény alapján mi nyertük, nem mintha a DVTK egy mentálisan gyenge csapat lenne. Az idei évben nekünk sikerült ebben föléjük kerekedni ebben a párharcban, és ahogy már korábban is említettem, én azt gondolom, hogy ez volt az egyik leglényegesebb faktor a győzelmünk kapcsán.

- A DVTK mesterével, Völgyi Péterrel régre múlik vissza a kapcsolatuk, játékosként az ő irányításával nyert bajnoki címet Zalaegerszegen. Hogyan írná le kapcsolatukat így, hogy immáron évek óta egymás riválisai?

Így van, és magyar kupát is együtt nyertünk. Én a mai napig nagyon tisztelem őt, és egy olyan személyként tekintek rá, aki az én játékoskarrierem során rengeteget segített és sokat fejlesztett rajtam. Már akkor is az általa képviselt edzői felfogás részben rám ragadt, és azt tudtam hűen képviselni, mert ez részemről egy közös realitás volt. Nyilván edzőként ebből tudtam én tovább fejlődni. Játékosként mindig próbáltam nagyobb megértést nyerni, mint az átlag játékosok, csapattársaim, amit én megfigyeltem rajtuk. Az egy más kérdés, hogy nekem mit sikerült visszaadnom ebből a pályán, hiszen nekem nyilván megvoltak a korlátaim játékosként, de igyekeztem ott is a legjobbamat nyújtani. Mindamellett pedig egy nagyon jó bizalmi kapcsolat alakult ki közöttünk mint játékos és edző, és én azt gondolom, hogy ez volt az alapja annak, hogy ez tovább fejlődött, és ma már nagyon jó barátként tekintek rá, így kezeljük egymást. Ő is ismer engem, én is ismerem őt. Mindig mindketten nyerni akarunk. Amikor a pályán vagyunk, és egymás ellen megütközünk, akkor ez megszűnik létezni, és szerintem a legnagyobb tisztelettel és a legmagasabb hőfokon, kompetitív állapotban mérkőzünk meg, amint elkezdődik a meccs, de ahogy vége, ismét előjön az, hogy mi alapvetően szeretjük egymást, de az egyikünk gratulál a másiknak attól függően, hogy mi lett a mérkőzés végeredménye. Szerintem ezt nagyon jól kezeljük, és sohasem csapott át oda, hogy az egyik fél egy elvesztett meccs után berágott volna a másikra. Ilyenre nem volt példa, és szerintem nem is lesz, mert ezt mi tudjuk intelligensen kezelni.

Fotó: Tóth Zsombor