- Nem emlékszem már rá, mit kérdeztem, de várom a választ...

 

 

- Biztos volt ilyen, nekem nem rémlik.

 

 

- Várom a kérdéseket...

 

 

- Újpalotai fiú vagyok, és akkoriban még szokás volt, hogy a csapatok edzői járják az iskolákat, olyan gyerekeket keresve, akiknek van kedvük kosarazni, és akiben úgy látják, "mocorog" valami. Hozzánk Mezei Kati néni jött el, ő volt az első, a nevelőedzőm. Az alsó, a mini, úttörő korosztályban még több csapatunk is volt, később e csapatok legjobb játékosaiból lett egy, annak már a görög Papavasziliu Hrisztosz volt az edzője.

 

 

- Azért Kati néni - már persze tegeződünk, hiszen azért izzósok évente összejárunk -, azaz Kati is ki tudta ereszteni a hangját. Hrisztosz pedig valóban igen temperamentumos edző volt. Azokat az OSK-kat, OIK-kat pedig imádtam, szerintem - bár akkor még nem tudtuk, hogy ezt így nevezik - minden játékosnak plusz motivációt adott, hogy a lányok előtt játszhat, bizonyíthat. Szerencsére az akkori időszak fiatal hölgyei közül a közösségi médiának köszönhetően többekről is tudok még, látom, mi is van velük, és ez azért jó dolog. Mindent egybevetve, visszagondolva azokra az évekre, szerintem Katinál és Hrisztosznál is nagyon jó kezekben voltunk, folyamatosan fejlődtünk.

 

 

- Így van, nagyon jó volt olyan izzós legendákkal együtt játszani, akiknek korábban éveken át szurkolt az ember, mint Varga Lajos, Zsoldos Bandi, Láng Laci, Hoffmann Gabi, Hortobágyi Laci, hogy csak néhányukat említsek. Hozzájuk kerültünk föl mi fiatalok többen. Egészséges, jó volt a fiatalok és a rutinos játékosok alkotta keret. Többször is lett volna esélyünk akár a bajnokságot is megnyerni, de valamit mindig elrontottunk. Ja, és azért nem egészen húsz évesként az is óriási élmény volt, hogy a korszak egyeduralkodó csapata, a Gellér Sanyival, Horváth Attilával, Görbével, Recska Lacival, Kamarás Gyurival felálló Honvéd ellen is többször pályára léphettem a Nemzeti Sportcsarnok kettős rangadóin. 

 

 

- Van több szép emlékem. Kijutottunk a kadett, az U16-os németországi Eb-re úgy, hogy a selejtező Sopronban volt. Nem sokkal korábban súlyos bokasérülésem volt, a soproni selejtezőn úgy játszottam, hogy két nappal előtte vették le a gipszet a lábamról. A németországi Eb-n a jugoszlávok, az olaszok, a spanyolok, a törökök és a franciák voltak ellenfeleink a csoportban, nem sikerült nyernünk a csoportban. A spanyolok elleni meccs előtt edzőnk, Gyimesi János, máig nem tudom, viccelt-e vagy komolyan gondolta, de azt mondta: csak úgy van esélyünk ellenük, ha száz pont alatt tartjuk őket. Messze a legjobb meccsünket játszottuk a spanyolokkal az Eb-n, 102-101-re kaptunk ki. Jó csapatunk volt, jó emberekkel és játékosokkal. Ami ennek kapcsán szomorúsággal tölt el, hogy abból a társaságból ketten, Gergely Tamás és Makkai Tamás már nincs köztünk.

 

 

- Bevallom, nagyon rossz a névmemóriám, így a FIBA netes archívumában utánanéztem. A spanyol Antonio Martin és Orenga, és az akkor még a jugoszláv válogatottban szereplő, ha jól tudom szlovén Zdovc és szerb Paszpalj igen szép nemzetközi karriert futottak be.

 

 

- Akkoriban rendeztek egy nagyon színvonalas, rangos tornát, az IBV-t, az Ifjúsági Barátság Versenyt, a szocialista országok pl. a szovjet, a csehszlovák, a jugoszláv válogatott részvételével. Egy ízben Salgótarjánban rendezték az IBV-t. Ezen mi, magyarok a rendező jogán két csapattal, egy ifi korú és egy fiatalabb csapattal vehetettünk részt. A fiatalabb együttesben játszottam. Utolsók lettünk, de én lettem a torna pontkirálya.

 

 

- Mozgalmasan. Először Kaposvárra a Táncsicshoz kerültem több hasonló korú, ellenfélként jól ismert, ügyes játékossal. Ezután "felhívtak" a Honvédhoz, majd rövid idő múlva újra a Táncsicsnál találtam magam.

 

 

- Igen, a másodosztályban játszottunk, az NB I B-ben. Ott a helyi derbik voltak nagyon érdekesek, a SÁÉV - Táncsics meccsek. Bár a mi játékosaink többsége nem volt kaposvári, azért nem csak ellenfelünk, mi is presztízscsataként fogtuk föl ezeket a mérkőzéseket. Egy ilyen összecsapáson sikerült megszereznem - ha mondhatom így - életem kosarát.

 

 

- Felugrottam, hogy dobok egy jobb kezes ziccert, de láttam, hogy túl vagyok a palánk vonalán, plussz ketten is szerelni akartak. A levegőben vettem vissza a labdát a bal kezembe, és így dobtam rá. A poén, hogy bement - hogy hogyan, azt nem is nagyon tudom, de biztos, hogy életem egyik legjobb, ha nem a legjobb dobása volt.  

 

 

- Először nem nagyon, de úgy is mondhatnám, nagyon nem örültünk neki. A Tungsramnál tényleg nagyon jó társaság jött össze. Ha jól emlékszem, az utolsó tungsramos szezonban az elődöntőben kétszer is úgy kaptunk ki a Körmendtől, hogy az egyébként izzós, tungsramos nevelésű Kardos Laci dobott triplát nekünk középről. Az adott pillanatban érthető módon elkeseredett volt a társaság, de nem sokkal később már arra gondoltunk, hogy ennek a szezonnak a tapasztalatával a következő évadban már döntőbe juthatunk, sőt akár bajnokok is lehetünk... Ezek után talán érthető, hogy nem repestünk az örömtől a fúzió bejelentésének hírétől.

 

 

- Utólag belátva, a gazdasági háttér ismeretében valahol logikusnak tűnt az egyesülés. A Honvédból "kimenőben" volt egy nagy generáció, a Tungsramnál pedig az amerikaiak kiszálltak a sport finanszírozásából. Nem voltunk rosszban a honvédos srácokkal, sőt pályán kívül sokat dumálgattunk. Ugyanakkor a mérkőzéseken azért kisebb-nagyobb összezördülések is akadtak a játékosok között. Az első edzések egyikén a csapatkapitány, Heinrich Robi maga köré gyűjtötte a társaságot. Mint mondta, ezen új alakulat két fele eddig kőkeményen "gyűrte" egymást a pályán. Úgy folytatta: ezentúl egy célért, együtt kell küzdenünk, ez a cél pedig nem volt más, mint hogy körmendi, zalaegerszegi és szolnoki sikerek után visszahozzuk az aranyat Budapestre.

 

 

- Jóban voltunk mindenkivel, nagyon jó közösség alakult ki, és biztos, hogy ez Robi beszédével indult el. A leginkább baráti viszonyban Vityával, azaz Viktor Kuzminnal voltam. Ennek különös története van. Egy alkalommal a szezon előtt elmentünk egy amerikai túrára. Vityával egymás mellé "sodródtunk" a gép hátsó részében, és a hosszú úton nagyon jól összehaverkodtunk. Ebben persze lehetett szerepe annak az üveg vodkának, amit Vityának valahogy sikerült felhozni a gépre... Utána rengeteg többféle dobóversenyt játszottunk egymás ellen edzéseken vagy edzések után - esélyem sem volt.

 

 

- Két Tungsram-Honvéd, majd egy Danone-Honvéd bajnoki cím után váltottam. A harmadik szezonban szerintem kevés lehetőséget kaptam, pedig úgy éreztem, hogy amikor a pályára kerültem - leginkább sajnos egy-két társam sérülése miatt - tudtam segíteni. Még két évre elhívtak Százhalombattára, az NB I B-be, de a második szezon után tudtomra adták, hogy ott sem nagyon számítanak már rám. Családos ember voltam kisgyerekekkel, így - bár volt érdeklődés - nem akartunk "felcuccolni", és vidékre költözni, így 31 évesen abbahagytam, pedig szerintem lett volna még három-négy jó évem.

 

 

- Valóban nem, ez így alakult. Az első, bő keretben többször is benne voltam, de mire edzésbe állt a válogatott, a szűkítettben már nem.

 

 

- Arra, ahogy a bajnoki címeket ünnepeltük. A csapatból többen is dohányoztak, de ezen alkalmakkor nekünk, akik nem "bagóztunk" is el kellett szívni egy szál cigit az öltözőben. De a csúcspont nem is ez volt. A csarnokkal szemben, a Dózsa György út túloldalán van a Honvéd sörbár. Nos, amikor bajnokok lettünk, a létesítmény bejáratától a Dózsa György úton négykézláb kellett átmásznunk a sörbárba.

 

 

- Nem akartam edzősködni, valahogy az, hogy másokat űzzek, hajtsak, az nem az én világom. A civil szférában kezdtem dolgozni fuvarozóként, és mind a mai napig ezt csinálom, járom az utakat, az aktuális feladattól függően hol itt, Budapesten, hol pedig vidéken, Nyíregyházától Zalaegerszegig. A kosaras találkozókra, ha tudok, elmegyek, azokon jókat beszélgetünk, nosztalgiázunk.

 

 

- Ha éppen úgy adódik, és van időm, megnézem a meccseket. Igaz, hogy sok az idegenlégiós, de gyakran látok kiélezett, izgalmas, színvonalas mérkőzéseket, a felnőtt válogatott pedig szerintem a lehetőségeihez képest nagyon jól, erőn felül teljesített az utóbbi években.