A korábbi évtizedek válogatott kosárlabdázói közül keveseket lehet olyan gyakran viszont látni, mint Boros Zoltánt. A sportágban mindenki által csak Boriszként emlegetett egykori kiválóság ugyanis gyakori vendége az M4 televízió adásainak. Amikor arra érdemes kosárlabda mérkőzés kerül képernyőre, akkor visszatérően behívják a stúdióba, hogy szakkomentátorként értelmezze a látottakat. Közben segítse az érdeklődő nézőket abban is, hogy mindig egy kicsit többet tudjanak meg magáról a kosárlabdázásról.

 

 

– Nyolcadik éve dolgozom itt, a tanszéken, amely munkakapcsolat elsősorban azért jöhetett létre, mert annak idején itt végeztem tanár szakon, 1993-ban. Utána elmentem profi kosárlabdázónak: a Honvédban, az Albacompban, Pakson és Kecskeméten játszottam. Ötszörös magyar bajnoknak mondhatom magamat, aki két MK-győzelem részese is. Örömömre nyolcvannyolcszor szerepelhettem a magyar nemzeti együttesben.

 

 

– Komoly és megtisztelő feladatot kaptam azzal, hogy a felnőtt válogatott mellé kerülhettem másodedzőként. Meszlényi Róbert akkori kapitánnyal a kapcsolatom a TF-es időszakra nyúlik vissza, hiszen ő két évfolyammal felettem járt, a TF csapatában pedig együtt játszottunk. Később Kecskeméten is „összefutottunk”, ahol ő volt az edző. Amikor eljött onnan, én pedig abbahagytam a játékot, meghívott a felnőtt férfiválogatott mellé, segítőjének. Ez a lehetőség egy Eb-selejtező csoportmeccs-sorozatra szólt, amelynek végén sajnos nem sikerült az Eb-re történő kijutásunk. A döntőnek számító meccsen 4 ponttal kikaptunk Izraeltől. Így nyolc mérkőzéssel véget is ért számomra ez a lehetőség, mivel Meszlényi Róbert lemondásával egyidejűleg én is el kellett köszönjek a válogatott mellől.

 

 

– Alapvetően engem maga a tanítás érdekelt. A válogatottnál töltött, hasznos és rövid szakmai kitérőt követően nem tudtam tanárként elhelyezkedni, ezért kényszerpályára kerültem. Miközben diplomát szereztem a Budapesti Gazdasági Főiskolán (ma BGE), biztosítási és banki területen dolgoztam 2005 és 2012 között. Ekkor sokadmagammal engem is „leépítettek”, így újabb változtatásra kényszerültem.

 

 

– A jelenlegi rektor, korábbi játékostársam, Sterbenz Tamás már előbb is hívott, az adott helyzetben szerencsére még fennállt a fogadókészség. Így kerültem ide, a jelenlegi helyemre tanársegédként. Ez egy nagy váltás volt, a gazdasági közegből visszacsöppenni az egyetemi életbe, de úgy gondolom, nagyon szerencsés, hogy így alakultak a dolgok, ahogyan, mert nagyon élvezem az itteni tennivalóimat. Előbb az oktatói munkám mellett a női csapatot edzettem, később a férfiakat vettem át.

 

 

– A nőkkel való együttműködés során sokkal több lehetősége adódik az edzőnek az elképzelései megvalósítására. A fiúk messze nem követik olyan vakon az edzői utasításokat, hamarabb „közbekérdeznek”, hogy mit miért teszünk. A pályán a lányok fegyelmezettebbek, az amatőr fiúk hamarabb improvizálnak. Nézik az NBA-meccseket és ők is gyakran szeretnének hasonló megoldásokat bemutatni. Alapvető, hogy egyetemistákkal egészen másként lehet és kell is beszélni, mint egy profi klub játékosaival.

 

 

– Amikor elkezdtük a közös munkát, mindössze három, olyan játékosom volt, akik az egyetem nappali tagozatos hallgatói közül kerültek ki. Ez az arány mára alapvetően megfordult. Most már hallgatóink alkotják a döntő többséget és mindössze egy, „külsős” játékosunk van. Velük sokkal könnyebb a közös nevező kialakítása, mivel közös élményeik vagy éppen gondjaik vannak. Az sem közömbös számomra, hogy mivel közöttük vagyok, lassabban öregszem.

 

 

- Amibe beleszülettem, Kispest Wekerle-telepen. Egyenes utam volt a sportolás felé, hiszen szüleim mindketten az élvonalban kézilabdáztak: édesapám, Boros Gábor balkezesként Csepelen, édesanyám a Goldbergerben. Én pedig már tíz éves koromban elkezdtem kosarazni a Honvédban, ahol első edzőm Baranyai Lajos volt. A későbbi edzőim közül kiemelném Tatár Istvánt, Patonay Imrét, Mészáros Lajost és Zsoldos Andrást, mint akiktől különösen sokat kaptam aktív játékosként.

 

 

- Sajnos, manapság jóval kevesebb gyerek érdeklődik a rendszeres sportolás iránt, mert jóval több a másirányú „kísértések” sora, mint annak idején. Ez a visszafogottság meg is látszik legtöbbjüknél, akiknek jóval szerényebb a mozgáskoordinációjuk, mint a korábbi évjáratokéi. A sport iránti csökkenő érdeklődés is benne van abban, hogy a korábbi, sokszoros túljelentkezéssel szemben ma elég könnyen be lehet kerülni a Testnevelési Egyetemre is. Ez a tendencia csak felerősödik azáltal, hogy a tanári pálya megbecsülése jóval elmarad az ideálistól. Sajnos, nagyon sok ember nem azt csinálja, amihez volna tehetsége és affinitása, hanem ahova a jobb anyagi megbecsültség sodorja, ott igyekszik feltalálni magát. A mai diákjaink például szinte kivétel nélkül dolgoznak valahol a tanulmányaik végzése mellett és ez sem segíti őket a végleges elköteleződés irányába. Természetesnek mondható, hogy a korábbi évtizedekben megvolt közösségek eltűntek. Ami viszont pozitívum, az az öt éve újra elindult edzőképzés iránt tapasztalható komoly érdeklődés, a 4-5-szörös túljelentkezés. Ebben a fellendülő érdeklődésben kétségkívül benne vannak a TAO-pénzek adta lehetőségek kis. Ha a tanári fizetések is feljavulnak, várhatóan a tanári pálya iránt is fokozódni fog az érdeklődés.

 

 

– Ez alól én sem vagyok kivétel, miként itt, az egyetemi tanártársaim sem. Majd mindenki csinál mást is a főállása mellett. Én például edzősködöm, a legutóbbi időktől pedig a Honvéd Kosárlabda Akadémiáján is van egy tört idejű állásom, a televízióba is gyakran behívnak szakkommentátornak. Ezek a részfeladatok számomra azért is fontosak, mert ezeken keresztül válik igazán hitelessé az, amire a tanítványokat oktatom, mert hitelesnek fogadnak el a sokoldalú tevékenységem révén. Nekem pedig ezért az „elfogadottságért” ugyancsak tennem kell, folyamatosan keresnem a fejlődés útjait. Ebben a törekvésemben nagy segítségemre vannak azok az idősebb kollégák, akik mindmáig példaértékű módon oktatják tantárgyaikat.

 

 

– A legfontosabb a folyamatos önképzés! Az edzői munka során szerzett tapasztalatok adaptálása önmagában nem elég, szükség van a rendszeres elméleti önképzésre is. Ezen a téren rengeteg lehetőségünk van az internet jóvoltából, ahol a legkülönfélébb szakmai publikációk elérhetők. Ezek a források azért is szükségesek, mert magunknak is vannak publikációs kötelezettségeink, amelyekhez jó alapokat és új gondolatokat egyaránt szerezhetünk. Ezen szakfolyóiratok fontossági sorrendet alkotnak annak függvényében, hogy milyen hatást gyakorolnak az adott sportágra? Első publikációmat egyébként a hárompontos dobások fejlődéséről és elterjedéséről jelentettem meg a Testnevelési Egyetem tudományos folyóiratában, a TESTNEVELÉS, SPORT, TUDOMÁNY-ban. Az 1979-ben megjelent hárompontosoknál azt vizsgáltuk meg, hogy az 1988-as, szöuli olimpiától a 2016-os riói ötkarikás játékokig a centerek milyen hatékonysággal használták ki ezt a pontszerzési lehetőséget. Amíg Szöulban pontjaik mindössze egy százalékát szerezték hárompontosokból, 2016-ra ez az arány már 14 százalékra módosult. Jelen időben, ha egy csapatban nincs legalább egy olyan center, aki hárompontos dobásra is képes, az szinte kizárja a csapat eredményességét.

 

 

– A kétezres évek elején indult a Sport TV, ahova egy volt játékostársam, Lajtai Péter hívott, majd az M4 indulásakor áthívtak erre a csatornára. Ezekre a meccsekre természetesen többoldalúan fel kell készülni. Az előzményekből naprakésznek kell lenni, ismerni a legfőbb tendenciákat, amelyek az ellenfeleket jellemzik.

 

 

- Bőven van dolgom, reggelente hétkor startolok otthonról és este 10 után érek haza. Ez alól csak a keddi nap kivétel, ekkor már délután hatkor meglepem a családomat: kutató gyógyszerész feleségemet, 24, 22 és 21 éves egyetemista lányaimat, akik közül ketten röplabdáznak, egy pedig kosárlabdázik. Sajnos a fizikai jólétemre is kevés idő jut, szerencsére napközben majd mindig állok mozgok, bemutatok dolgokat az óráimon vagy az edzéseken. Azért hetente egyszer így is „beszorítok” a programba egy 50-60 perces kerékpározást, többre nem futja.

 

 

– A női szakág pillanatnyilag jobban rendben van, a felnőtt Eb-re történt kijutás, de még inkább a korosztályos válogatottak tartósan jó szereplése mondatja ezt velem. A fiúknál a tizenhatos mezőnyű Eb-n 1999-ben ott lehettünk, majd jött egy hatalmas űr. Egészen 2017-ig kellett várni az újabb Eb-szereplésre, aminek mindenki örült, azzal együtt is, hogy utóbb már huszonnégyes volt az Eb-döntő mezőnye. A közelmúltban eldőlt, hogy ismét EB-döntő részvevő lesz a férfiválogatott, ami jó irányt igazol. Az utánpótlás vonalon ott még nem olyan jó a helyzet. Náluk bőven van tennivaló azért, hogy mindent aprólékosan megtanítsunk nekik és sikerüljön elérni, hogy 100 százalékosan tegyék a dolgukat a pályán. Perdöntő, hogy a fiatalokat milyen ingerek érik az edzéseken, milyen intenzitású gyakorlások folynak náluk már egész kis koruktól kezdődően, amiben nem csak Amerika, hanem, számos, más ország – Franciaország, Németország, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és mások is – jóval előttünk járnak. Ami bíztató kell legyen, azok a férfi válogatottak komoly részsikerei, melyeknek mindenképpen hatásuk lesz a fiatalabbak fejlődésére, ambícióira is. Az edzéseken ugyanazokat a gyakorlatokat sulykolják, mint az előttünk járó országok hasonló korú játékosai. A különbség az „ahogy csináljákban” van. Intenzitásban, sebességben, koncentrációban és az ismétlések számában egyaránt előbbre kell lépnünk. Nagyon fontos a gyerekek elhivatottsága is, hogy az edző mennyire tudja megfertőzni őket a tennivalók fontosságával és ők milyen alázattal állnak a dolgok végzéséhez.

 

 

– Ez idő tájt minimum egy évig leköt a doktori értekezésem sikeres befejezése. Ezt követően a kísértés mindenképpen megérintene. Egyértelmű igent viszont csak akkor mondanék például egy kétéves ajánlatra, ha garantáltam visszatérhetnék ide, mert életemben a tanítás mindenképpen az első helyet foglalja el.

 

 

– Kiemelten foglalkozni azokkal a tanár-, illetve edzőjelöltekkel, akiken látszik a szakma iránti feltétlen elkötelezettség. Őket igyekszünk kihelyezni fél-, vagy akár egy teljes esztendőre is olyan műhelyekbe (a Honvédba, a Vasashoz és a MAFC-hoz), ahol komoly gyakorlati tapasztalatokat szerezhetnek már a tanulmányi idejükön belül is.

 

 

– 1991-ben még Ránky Mátyás tanár úr válogatott be, majd Patonay Imre és Mészáros Lajos kapitánysága alatt játszhattam 1999-ig a legjobbak között. Azzal, hogy harminc év után 1999-ben kijutott a válogatott Európa legjobb 16 csapata közé és én ebben az együttesben benne lehettem, elértem a maximumot. Pályafutásom elismeréseként tartom számon, hogy az első szavazáskor beválasztottak a legjobb 25 magyar kosárlabdázó közé.