Elég régen lehetett hallani a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy dobógépéről, a Zalaegerszegen bajnokságokat és kupát nyerő Dobi Antalról, vagy ahogy annak idején az egerszegi sportcsarnok zengett: "Dobitóni"-ról. Karrierjének fontosabb állomásairól, saját magáról és az edzői felfogásáról is mesélt honlapunknak a legenda, aki tegnap ünnepelte 63. születésnapját.

 

 

- Egerben születtem, ott kezdtem kosarazni. Általános iskolás koromban elég sok sportágat kipróbáltam - a kosárlabda nem volt köztük. Aztán amikor középiskolás lettem, a legendás egri edző és testnevelő, Csányi Barna szeptember elején elhívott kosarazni. Szeptember közepén aztán már abba is hagytam, pattogott a labda össze-vissza, semmi sikerélményem nem volt, mondtam is, hogy ez nem az én sportágam. Erre behívott magához, hosszan elbeszélgetett velem, és végül maradtam - a következő nyáron pedig már a serdülő válogatott edzőtáborában találtam magam többek között Molnár Csaba, ifj. Tóth Viktor, Jankovics Attila és Farkas Attila társaságában.

 

 

- Igen, két évig. Egerben elkezdtem a főiskolát. Az egri csapat akkoriban egy "liftező" társaság volt az első és a másodosztály között, én viszont többre vágytam. Nagyon sok helyről, jó néhány csapattól megkerestek akkoriban. A szüleim egy feltétellel engedtek el Egerből: ha a főiskolát befejezem. Így kerültem '80-ban Egerből Szegedre. Ott öt évet töltöttem el, nagyon jól éreztem magam, egy kimondottan élhető, kellemes város volt. Szeged Egerhez képest kétségtelenül előrelépés volt, de úgy éreztem, még többet ki lehet hoznom a kosárlabdából. Öt évet töltöttem Szegeden, s közben folyamatosan keresett, hívott a ZTE, '85-ben oda is igazoltam. Hogy jó döntés volt, azt a két bajnoki cím, kupagyőzelem jelezte.

 

 

- Törést nem okozott, az biztos, sőt! Addig is inkább távolról szereztem a pontjaimat, s ennek a szabályváltásnak köszönhetően még eredményesebb lehettem. Persze Zalaegerszegen sokat is gyakoroltam, emlékszem, az akkori fiatalokkal, Gáll Tomival és Bencze Tomival sokszor edzés után is maradtunk gyakorolni.

 

 

- 53, a Honvéd ellen Budapesten a bajnoki elődöntőben. Hogy ebből hány pontot szereztem triplából, arra bevallom, már nem emlékszem. Akkor bejutottunk a döntőbe, s a Baja ellen meg is nyertük a bajnokságot.

 

 

- Igen, egy korábbi legendás játékosból lett kapitány behívott a válogatottba, majd következett egy kapitányváltás. Felhívott az új kapitány, hogy vigyem fel az útlevelemet... Tudni kell, hogy akkoriban még két útlevél létezett, a piros és a kék, előbbi a szocialista, utóbbi pedig a Nyugat-európai országokba. Megkérdeztem, melyiket, s a válasz az volt, hogy a pirosat. Visszakérdeztem, hogy nem vihetném a kéket is, mert tényleg jó lett volna a legjobbak közé tartozni, s érezni, hogy számítanak rám, szükség van rám. A nemleges válasz után azt mondtam, rendben, akkor a pirosat sem viszem. Ezután pedig elfelejtettek válogatott szinten...

 

 

- Érdekes kérdés. Bár voltak rigolyáim, ha úgy tetszik, hisztijeim, összességében nem gondolom, hogy különösebben "nehéz" játékos lettem volna. Hozzátenném: kitűnő edzőim voltak, kettőt közülük hadd emeljek ki. Csányi Barnáról már szóltam, ő fedezett föl, ő csinált belőlem játékost. A közelmúltban nagy bánatomra elhunyt Guóth Iván, Iván bácsi pedig Szegeden talán mondhatom, hogy rám, körém építette a csapatot, ami meg kell mondjam, nagyon jól esett! És hogy hogy kezelném játékos önmagamat? Nos, ha lenne egy olyan játékosom, mint amilyen annak idején én voltam, talán szemet hunynék a rigolyái, hisztijei fölött, mert szerintem azok nem voltak olyan súlyúak, mértékűek, amelyek sértenék a csapat érdekeit.

 

 

- Először csak mint játékos távoztam, de még nagyon sokáig éltem Egerszegen. Elkezdtem dolgozni a civil életben, és közben Ausztriában, Fürstenfeldben még két évig játszottam. Utána már nem sikerült összeegyeztetni a munkát a kosarazással, így maradt a civil munka. A gyerekek tanultak, nőttek, a feleségem pedig állást kapott Budapesten, s a gyerekek is ott tanultak. Egy ideig amolyan távházasságban éltünk, hétvégén utaztunk egymáshoz. Az azonban érezhető volt, hogy túl sokáig ez nem tartható. Kerestük a megoldást, s így kerültünk vagy egy évtizede a Budapesttől nem túl messze lévő Szigetszentmiklósra. Megismerkedtem Kiss Istvánnal, aki akkoriban kezdte itt a kosárlabdát meghonosítani, kialakítani. Hét éve edzősködöm, előbb fiúkkal foglalkoztam, most lányokkal, mindig az utánpótlásban. Amellett, hogy délelőttönként egy iskolában a végzettségemnek megfelelően földrajzot és testnevelést tanítok, nem is vágyom magasabb szinten edzősködni, jól érzem magam, szeretek a fiatalokkal foglalkozni.

 

 

- A legfontosabbak az alapok, hogy azok rendben, stabilak, jók legyenek. Fontos a türelem: apró lépésekkel kell haladni, próbálom átadni nekik, amit a sok remek edzőtől kaptam, akik annak idején velem foglalkoztak. Nem az eredményesség az első, de persze nagyon tudok örülni, ha nyerünk a lányokkal. Embernek, sportolónak próbálom nevelni őket.

 

 

- Igen, de persze csak óvatosan, a térdeim már elég "rozogák". Itt volt egy senior torna, amelyen sok régi ismerőssel találkoztam, köztük Judik Bélával és Farkas Attilával, ők mondták, hogy van ez a csapat, s ha van kedvem, játsszam velük. Időnként külföldre is eljutunk. Ha a lendület már nem is a régi, azért a győzelmeknek ugyanúgy tudunk örülni, mint aktív korunkban.

 

 

- A Zalaegerszeg szereplését folyamatosan követem, ha tudom, képben, ha meg nem, hát a tudósításokat olvasva. Több mint húsz évet éltem ott, az azért nem törlődik ki az ember életéből nyomtalanul. Engem zavar, hogy ennyi a légiós, és a statisztikákban pedig Wittmann Krisztián mellett, amíg itthon játszott, csak a most újra hazatérő Vojvoda Dávid volt a legjobbak között néhány statisztikai mutatóban. Beszélgettünk is erről korábbi zalaegerszegi szakosztályvezetőmmel, a szintén Szigetszentmiklósra, tőlem három utcányira költöző Rózsás Gáborral, aki elmagyarázta, ahhoz, hogy a klubcsapatok nemzetközi szinten is versenyképesek legyenek, szükség van a sok külföldire... Nyilván így van, Gabi tapasztalt sportvezető, de azért én szívesen látnék több magyar játékost, mind a csapatokban, mind pedig a statisztikai ranglisták elején.

 

 

- Ilyet még sosem kértek tőlem... lássuk csak: Góczán Gabi, Farkas Laci, Kovács Attila, Szűcs Józsi és jómagam.