A kilencvenes évek közepén egy kétágyas, egyszerű fehérvári hotelszobában ülve még maga sem tudta, mi vár rá egy számára teljesen idegen országban, négy évvel később azonban már a magyar élvonal pontrekordereként, bronzérmesként és a szurkolók rajongásától övezve köszönt el Székesfehérvártól. Az Albacomp egykori klasszisával, Valerij Szizovval a büfében aláírt első szerződésről, a Nagykőrös elleni történelmi 55 pontos estéről, a Himki megalapításáról, valamint egy évtizedeken át visszatérő, verejtékes rémálomról is beszélgettünk, amelyet egyetlen fehérvári visszatérés örökre elűzött.
Két meccs naponta, aláírás a büfében
Hosszú és szép pályafutást tudhatsz magad mögött, amelynek során légiósként is kipróbálhattad magad, hiszen négy szezont húztál le Székesfehérváron, az Albacomp színeiben. Hogyan jött ez a lehetőség, és milyen várakozásokkal indultál el az első magyarországi utadra a szerződésed aláírása után?
Nagyban köszönhetem egy jó barátomnak és korábbi Dinamo Moszkva-csapattársamnak, Dmitrij Trusinnak, hogy Magyarországra kerültem. Addigra ő már lehúzott ott egy szezont. Az akkor még Alba Regia néven szereplő csapat elveszítette az egyik legeredményesebb pontszerzőjét, Dmitrij pedig beajánlott engem a klub elnökénél. Az ajánlás önmagában azonban nem volt elég. Meghívtak egy tornára, hogy élesben is megnézzenek a pályán. Igazi erőpróbának bizonyult az a néhány nap: a szállás meglehetősen egyszerű volt, naponta két mérkőzést játszottunk, a torna végére pedig teljesen kimerültem. Őszintén szólva már arra sem emlékszem, hány meccset játszottunk összesen, de az utolsó napra nagyon tisztán emlékszem. Az első helyért léptünk pályára a Kaposvár ellen, amely az előző magyar bajnokságban a negyedik helyen végzett, és erős kerettel, köztük külföldi játékosokkal állt fel. Mindenki meglepetésére megnyertük a mérkőzést! Közvetlenül a lefújás után, gyakorlatilag ott helyben, a büfében írtam alá a szerződésemet. Így kezdődött a négyéves magyarországi utazásom.
Milyenek voltak az első benyomásaid Magyarországról és az itteni kosárlabdáról azok után, hogy éveken át a Szovjetunió és Oroszország egyik meghatározó élklubjában, a Dinamo Moszkvában játszottál?
Ha teljesen őszinte akarok lenni, az első magyarországi érkezésemet nemcsak izgalom és kíváncsiság, hanem félelem is kísérte. Máig emlékszem az első hotelszobámra, egy egyszerű, kétágyas szobára. Ültem ott, és azon tűnődtem: hogyan fogok én itt élni? Hogyan fogok kommunikálni az emberekkel? Képes leszek-e megérteni a kultúrájukat, a hagyományaikat és a nyelvüket? Fogom-e valaha is igazán úgy érezni, hogy ide tartozom? A kilencvenes évek közepén egy másik országba költözni egészen más volt, mint manapság. Rengeteg volt a bizonytalanság, különösen az elején. A kosárlabda azonban gyorsan segített, hogy minden a helyére kerüljön. A pályán nem kell magyarázkodnod arról, hogy ki vagy. Az számít, hogyan játszol, milyen keményen edzel, és mennyire vagy hajlandó küzdeni a csapatodért. A győzelmeknek pedig hihetetlen erejük van abban, hogy összehozzák az embereket. Mindig is hittem abban, hogy semmi nem kovácsol össze jobban egy csapatot, mint a közösen kivívott sikerek. Apránként Magyarország megszűnt idegen ország lenni számomra, és az életem nagyon fontos részévé vált.
A profizmus meghonosítása és a fájó búcsú
Az Albacomppal lépésről lépésre jutottatok el a bajnokság élmezőnyébe, érmekért harcoltatok, végül az utolsó itt töltött szezonodban a harmadik helyen végeztetek. Hogyan élted meg belülről ezt a négyéves építkezést, és miért tértél vissza a hazádba még azelőtt, hogy a klub még magasabb célokat érhetett volna el?
Úgy gondolom, a klubnál töltött négy évem végső megítélését valóban a szurkolókra és a kosárlabda-szakemberekre kell bízni. Ugyanakkor hiszek abban, hogy Dmitrij Trusinnal együtt segítettünk emelni a csapat színvonalát, és egy másik szintre lépni. A klub fokozatosan egyre profibbá vált. Mellénk állt egy rendkívül ambiciózus szponzor, Minárovics János, és csatlakozott a csapathoz Magyarország egyik legjobb játékosa, Dávid Kornél is. Emellett fiatal, tehetséges kosárlabdázók is kezdtek feltűnni. Megváltozott a kosárlabdához való teljes hozzáállás: az edzésmunka, a felkészülés, a fegyelem, valamint azok az elvárások, amelyeket a játékosok saját magukkal szemben támasztottak. A fiatalabbak látták, hogyan dolgozunk, milyen komolyan vesszük az edzéseket, és együtt fejlődtek a csapattal. Az utolsó szezonunkra a klub már az érmekért küzdött, és végül megszereztük a harmadik helyet. Érdekesség, hogy a bronzmérkőzésen sem Dmitrij, sem én nem léptem pályára. Nem azért távoztam, mert elveszítettem a hitemet a csapatban, vagy mert máshová akartam igazolni. Sajnos az ok ennél sokkal egyszerűbb volt: egy súlyos sérülés, amelyet műtét követett. Ezt követően döntöttem úgy, hogy visszatérek Oroszországba, de a kosárlabdával való utam még korántsem ért véget.
Hogyan zajlott a kulturális beilleszkedés a csapat magjába, valamint a székesfehérvári és magyarországi mindennapokba civil emberként a kilencvenes évek közepén?
Kezdetben bizony nem volt könnyű. Egy teljesen ismeretlen országba érkeztem. Nem ismertem a nyelvet, a kultúrát és a szokásokat, és fogalmam sem volt, hogyan alakul majd itt az életem. Azt hiszem, bárki, aki költözött már egyedül külföldre, pontosan érti ezt az érzést. Fokozatosan azonban minden megváltozott. Őszinte barátságokat kötöttem magyar emberekkel, és egészen különleges kapcsolatom alakult ki a szurkolókkal. Különösen közel kerültem Matus Gáborhoz és Hegedűs Péterhez. Péter adta nekem az „Apa” becenevet is, amely aztán mind a négy szezonon át rajtam maradt. És ami a legfontosabb: a fiam Magyarországon született. Mégis csak sok-sok évvel később döbbentem rá igazán, mennyire a második otthonommá vált ez az ország. Amikor nemrég visszatértem a Bajnokok Mérkőzésére, a város legszebb szállodájában szállásoltak el. Egy ponton hirtelen beugrott az első érkezésem emléke: az a kis kétágyas hotelszoba, és benne a fiatalember, aki teljesen bizonytalan volt abban, mit hoz számára a jövő. Aztán kisétáltam a pályára a Bajnokok Mérkőzésén, és meghallottam a tapsot és az éljenzést. Annyi év telt el, az emberek mégis emlékeztek rám. Annak idején, amikor itt játszottam, idegenek állítottak meg az utcán, kezet ráztak velem, és mondtak néhány kedves szót. És valahogy ennyi évtized után is ott volt ugyanaz a melegség. Abban a pillanatban minden korábbinál erősebben éreztem át, mennyit is jelentett nekem az a négy esztendő.
Az 55 pontos este és a fehérvári kosárlabda-láz
Meglep, hogy a mai napig te tartod a magyar élvonal egy mérkőzésen szerzett legtöbb pontjának rekordját? Hogyan emlékszel vissza arra a bizonyos találkozóra, amikor 55 pontot dobtál a Nagykőrös ellen, és 118–89-es győzelemre vezetted a csapatodat?
A kosárlabdában mindig is létezett egy különleges játékostípus: az ösztönös pontszerző, aki képes folyamatosan nagy mennyiségű pontot termelni. Én is ilyen játékosnak tartottam magam. A Szovjetunióban és Oroszországban is rengeteg pontot szereztem pályafutásom során, a CSZKA Moszkva ellen például egyszer 39 pontig jutottam. Amikor azonban a Nagykőrös elleni 55 pontról kérdeznek, engem még mindig valami egészen más lep meg a legjobban: mégis mikor a csudában sikerült ennyi pontot szereznem? Mérkőzés közben az ember nem a saját pontjait számolgatja. A következő támadásra, a védekezésre koncentrálsz, és arra, mire van szüksége a csapatodnak a győzelemhez. Csak a meccs után fogtam fel igazán, mit is vittem véghez. Természetesen csodálatos érzés, hogy ennyi év elteltével is én tartom a magyar bajnokság egymeccses pontcsúcsát. Ez a kosárlabda-történelem egy darabja, és büszke vagyok rá, hogy a nevem ott szerepel benne. Ugyanakkor őszintén remélem, hogy egy nap valaki megdönti ezt a rekordot. Különösen boldoggá tenne, ha egy fiatal magyar játékosnak sikerülne. Számomra ez újabb bizonyíték lenne arra, hogy a magyar kosárlabda továbbra is fejlődik és előrelép.
Mesélj még egy kicsit a székesfehérvári mérkőzések hangulatáról és az ott töltött négy év alatt egyre erősödő kosárlabda-kultúráról! Te is hatalmas fejlődést érzékeltél az érkezésed és a távozásod közötti időszakban?
Nagyon látványos volt a változás. A csapat fokozatosan erősödött, és ezzel párhuzamosan a város érdeklődése is egyre nőtt a kosárlabda iránt. Nagyobbak lettek az ambíciók, erősebb játékosok érkeztek, ott állt mögöttünk egy elkötelezett szponzor, és tehetséges fiatal sportolók dolgoztak azért, hogy jobbak legyenek. Megváltozott az edzésekhez és a profi kosárlabdázói léthez való viszonyulás. Úgy érzem, Dmitrijjel együtt mi is segítettünk példát mutatni abban, mit jelent profin hozzáállni ehhez a sportághoz – nemcsak a mérkőzéseken, hanem a hétköznapi edzéseken is. Számomra azonban mindig az emberek voltak a legfontosabbak. A székesfehérvári szurkolók hihetetlen hangulatot teremtettek, és rengeteg energiát adtak nekünk. Az alatt a négy év alatt megszűntem külföldinek érezni magam. Amikor pedig visszatértem a Bajnokok Mérkőzésére, ráébredtem egy nagyon egyszerű, mégis rendkívül fontos igazságra: visszavonulhatsz a kosárlabdától, elhagyhatsz egy országot, eltelhetnek évtizedek, de egy játékos, egy csapat és a szurkolói közötti őszinte kötelék olykor örökké megmarad.
Jelevics öröksége és a Himki születése
Térjünk vissza kicsit a gyökerekhez: milyen volt fiatal kosárlabdázóként felnőni a Szovjetunióban és junior Eb-t nyerni? Kik voltak azok az edzők, akik a legnagyobb hatással voltak rád játékosként?
Egy dolgot teljes bizonyossággal kijelenthetek: Szergej Nyikolajevics Jelevics rendkívül fontos szerepet játszott a kosárlabda-pályafutásomban. A kapcsolatunk azután is megmaradt, hogy visszatértem Magyarországról. Később mindketten részt vettünk a Himki kosárlabdaklub megalapításában – ő edzőként, én pedig játékosként. Számomra tehát Szergej Nyikolajevics sokkal több volt egyszerű edzőnél. Olyan ember volt, aki meghatározó szerepet töltött be az életem és a karrierem egyik legfontosabb fejezetében.
Székesfehérvár elhagyása után is voltak még szép éveid a pályán. Számodra melyek voltak pályafutásod kései szakaszának legemlékezetesebb pillanatai?
A súlyos sérülésem és a műtétem után elhagytam ugyan Magyarországot, de a kosárlabdát természetesen nem hagytam magam mögött. Amikor visszatértem Moszkvába, elkezdtünk dolgozni a Himki kosárlabdaklub létrehozásán. Különös büszkeséggel emlékszem vissza arra az útra, amelyet a csapat bejárt: az alacsonyabb osztályokból egészen az orosz Szuperligáig jutottunk. Ez egészen különleges fejezete volt a karrieremnek. Addigra már rengeteg mindent megéltem a kosárlabdában, és magas szinten játszottam, ám hirtelen ott találtam magam egy teljesen új dolog felépítésének kellős közepén, rögtön a legelső pillanattól kezdve, és végignézhettem, ahogy az évek során növekszik és fejlődik. Különösen szimbolikus, hogy a klub mostanra nagyjából harmincéves lett. Ez azt jelenti, hogy amit annak idején elindítottunk, valóban értékes és maradandó dologgá vált.
Egy visszatérő álom vége és az örök kötelék
Hogyan alakult az életed a visszavonulásod után? Közel maradtál a kosárlabdához? Tudjuk, hogy a fiad is tehetséges játékos lett.
A kosárlabdát nem lehet egyik napról a másikra egyszerűen kikapcsolni. Ha az egész életedet úgy élted le, hogy ezzel a játékkal keltél és feküdtél, örökre a részed marad. Van egy személyes történetem, amelyet korábban szinte sosem osztottam meg. Miután visszatértem Oroszországba, éveken át ugyanaz a visszatérő álom gyötört. Azt álmodtam, hogy újra ott vagyok a kosárlabdapályán, de már nem vagyok jó fizikai állapotban. Próbáltam úgy játszani, mint régen, de nem estek be a dobásaim, szinte azonnal elfáradtam, és semmi nem sikerült. Minden egyes alkalommal az éjszaka közepén ébredtem fel, verejtékben úszva. És ez az álom újra meg újra visszatért. Aztán egy nap meghívást kaptam Magyarországra, a Bajnokok Mérkőzésére. Újra pályára léptem. Láttam az embereket, akik még mindig emlékeztek rám, hallottam a tapsukat, és éreztem azt az ismerős légkört – ugyanazt a melegséget és energiát, amelyet annyi évvel korábban magam mögött hagytam. És valami egészen különleges dolog történt: az után az utazás után soha többé nem jött elő az az álom. Egyszer sem. Rendkívül fontos és érzelmekkel teli pillanat volt ez számomra. Olyan volt, mintha az életem egy sok éven át lezáratlanul maradt fejezete végre megtalálta volna a befejezését. Valahogy minden a helyére került. Ezért pedig örökké mély hálával fogok tartozni Magyarországnak, Székesfehérvárnak, a szurkolóknak és mindenkinek, aki ennyi év után lehetővé tette ezt a találkozást. Ami a fiamat illeti, ő a nyomdokaimba lépett, és bizonyos értelemben továbbvitte a családi kosárlabda-hagyományt. Nagyon tehetséges játékos volt, de sajnos egy sérülés megakadályozta abban, hogy olyan szintű profi karriert fusson be, amilyenre egyébként képes lett volna. A kosárlabdát azonban soha nem adta fel: ma egy amatőr ligában játszik, emellett edzőként is foglalkozik más sportolókkal. Hihetetlen boldogsággal és büszkeséggel tölt el, amikor látom, hogy az a játék, amelynek szinte az egész életemet szenteltem, a maga módján tovább él a családunk következő generációjában.
Tartod még a kapcsolatot a korábbi magyarországi csapattársaiddal?
Közel harminc év telt el, és az élet természetesen mindannyiunkat különböző irányokba sodort. Számomra azonban az a legfontosabb, hogy a Magyarországhoz fűződő kapcsolatom soha nem tűnt el. Azt hiszem, csak a legutóbbi látogatásom után értettem meg igazán valamit: Magyarország soha nem csupán egy olyan ország volt, ahová egyszer eljöttem kosárlabdázni. Életem négy hihetetlenül fontos évét töltöttem itt. Barátokat szereztem, itt született a fiam, győzelmeket és vereségeket éltem át, és az emberek ennyi év után is emlékeznek rám. Ma visszatekintve csak egyetlen dolgot mondhatok: végtelenül hálás vagyok a sorsnak, amiért annak idején Székesfehérvárra hozott. Egy kosárlabda-pályafutás egyszer véget ér. A rekordokat egy nap talán megdöntik. A csapatok átalakulnak, és új játékosgenerációk lépnek színre. Néhány dolog azonban örökre veled marad: az emberek, akikkel találkoztál, az emlékek, amelyeket szereztél, és az az érzés, hogy valahol távol a szülőföldedtől egykor egy másik otthonra találtál. Számomra ez a hely mindig Magyarország marad.