Tíz évvel ezelőtt Bukarestben írt sporttörténelmet a magyar női 3x3-as kosárlabda-válogatott. A romániai Európa-bajnokságon a házigazdákat kétszer is két vállra fektető, a címvédő oroszokat és a spanyolokat is felülmúló négyes – Kravjánszki-Medgyessy Dóra, Theodoreán Alexandra, Szabó Petra és Ruják Nóra – felült a kontinens trónjára. Az Eb MVP-jének megválasztott, majd három évvel később világbajnoki ezüstérmet is szerző irányítóval felelevenítettük a bukaresti csodát, a szakág hőskorát, a sikerek mögötti lemondásokat, valamint szókimondó őszinteséggel beszélgettünk a 3x3 jelenlegi kihívásairól és jövőjéről is.

A bukaresti csoda és a kudarcokból építkező aranykor

2016. szeptember 4-én a 3x3-as magyar kosárlabda történetének egyik, ha nem a legnagyobb eredményét elérve Európa-bajnokok lettetek Bukarestben, ahol a házigazdákat kétszer – először a csoportban, majd a döntőben – is le kellett győznötök. A torna két csúcspontja talán a spanyolok elleni derbi a negyeddöntőben és a címvédő oroszok legyőzése az elődöntőben lehetett. Akkor egy egyébként azért még igencsak újnak számító szakágban, előtte egy nem jól sikerült Eb-kvalifikációval, majd egy nyeretlenül végigvitt vb-csoportkörrel mi kellett ahhoz, hogy ekkorát tudjatok robbantani?

Pontosan ezek: a kudarcok. Én teljesen véletlenül keveredtem ebbe a sportágba. Még Budapesten, az MTK-ban játszottam, amikor Károlyi Andrea érkezett hozzám a kérdéssel, hogy lenne-e kedvem kimenni Moszkvába egy 3x3-as világbajnokságra. Azt sem tudtam, miről van szó, de mondtam, hogy vágjunk bele! Megmondom neked őszintén, a repülőn olvastam el a szabályokat. Olyan csoportba kerültünk, hogy az első mérkőzésünket Amerika ellen játszottuk a főpályán, Moszkvában. A bemelegítés úgy kezdődött, hogy mellettem zsákolt az amerikai lány Megfordultam, kinéztem Andira a lelátóra, és megkérdeztem tőle, hogy most ő visz-e engem haza, vagy ezt tényleg komolyan gondolta? Ez egy hirtelen összeállított csapattal nem volt sikeres torna, tényleg gyerekcipőben járt még a 3x3. Egyetlen főpálya volt, a bemelegítő pályák betonon. De már akkor annyira megtetszett ez az egész közeg, a hangulat és a játék, hogy elkezdtünk benne potenciált látni. Hála Istennek sikerült olyan embereket összegyűjteni, akik ezt tényleg szívesen csinálták. Akkor nem kellett könyörögni senkinek, mint most, hogy gyere, hanem összeállt egy baráti társaság, akik a pályán és a pályán kívül is szívesen töltöttek egymással időt. Jó kohézió alakult ki, elkezdtünk dolgozni, tornákra járni, belefektetni erőt, energiát, és két év alatt ez meg is hozta a gyümölcsét az Eb-győzelemmel. Közvetlenül az Eb előtt Prágában nyertünk meg egy tornát, életünkben először, 50 000 forintot nyertünk, de olyan öröm volt, hogy madarat lehetett volna fogatni velünk. Mindjárt el is költöttük Prágában. Romániában egy plázában volt az Európa-bajnokság, kisebb helyen zajlott, bődületesen jó hangulatban. A 3x3-ban a mai napig azt tartom, hogy mindig vannak meglepetések, soha nincs lefutott meccs. Amikor a vb-re vittem az U23-as csapatomat, nekik is azt mondtam: ha egy tornán elkapsz egy jó formát, egy jó flow-t, és azt végig tudod vinni, akkor sikeres vagy. Nekünk ez sikerült Bukarestben. Elhittük, hogy bárkit meg tudunk verni. Nem két szerencsés meccsel nyertünk, hanem egy napon belül vertük meg a top csapatokat. Három ilyen meccset lenyomni egy nap alatt nagyon kemény volt, de maximálisan megérdemelten nyertünk, és felnyitottuk mindenki szemét Magyarországon, hogy a 3x3-ban igenis van lehetőség.

A titkos fegyver: professzionális felkészülés és a bajnoki kémia

Károlyi Andrea szakvezető előtte a Top 6-ot jelölte meg nyilvánosan célként, amit azért jelentősen túlteljesítettetek. A torna előtt mit éreztetek, mire lehettek képesek, és mi kellett ahhoz, hogy ezt a menetelést egy ilyen rapid lebonyolítású viadalon végig tudjátok vinni?

Annyira jól összeállt a négyesünk az azt megelőző egy évben, hogy sorban nyertük a felkészülési tornákat, és legyőztünk olyan csapatokat, akiket korábban nem sikerült. A románok ellenben mindig megvertek minket, de ott a csoportban és a döntőben is sikerült felülmúlnunk őket. Erre az Eb-re már csatlakozott hozzánk Jakab Máté is, aki rengeteg pluszt tett hozzá a szakmai munkához, irtózatosan felkészültek voltunk. Abban az időben még hülyének néztek minket a többi csapatok, például a szerb fiúk, hogy mi a meccs előtt közösen melegítünk. Máté érkezésével belevittünk egy profi szemléletet: közös bemelegítés, videózás, scouting. Úgy készültünk fel, hogy tudtuk, a franciák például a hetedik perctől elfáradnak, és pontosan tudtuk, melyik figurát kell játszanunk pont akkor. Fejben mindenki tisztában volt a feladatával, betartottuk az utasításokat, és szellemileg is tökéletes állapotban voltunk.

Te magad az Eb MVP-je is lettél, nagyban köszönhetően a döntőben a románok ellen szerzett 8 pontodnak is. Mikor kezdted érezni, hogy igazán nagy tornátok lehet ez?

Szerintem már a torna legelején. De amikor a spanyolokat megvertük, és jöttek a fizikálisabb, jobb játékosokból álló oroszok, tudtuk, hogy csak akkor győzhetünk, ha maximálisan betartjuk a megbeszélt szabályokat. Megvolt a taktikánk, betartottuk, és sikerült őket is felülmúlni. A döntő a románok ellen már szinte sima meccsnek érződött, annyira a flow-ban voltunk, hogy abban a pillanatban bárki jöhetett volna szembe, nem tudott volna megverni minket.

A magyar 3x3 első aranykora és az anyagiak háttérbe szorulása

A csapatból három évvel később Theodoreán Alexandrával együtt a vb-n is összejött az érem, egy szépen csillogó ezüst. Ezzel azért egy évtized távlatából láthatjuk, hogy ti jelentettétek a 3x3-as magyar kosárlabda első igazi aranykorát. Mivel tudtatok folyamatosan ott lenni a világelitben?

Olyan kémia volt köztünk, ami egészen egyedülálló. A 40. születésnapomon Theodoreán Alexandra és a gyúró, Takács Kriszta meglepetéssel vártak otthon; nekünk minden nyár arról szólt, hogy alig vártuk, hogy találkozzunk és együtt küzdjünk. Olyan önbizalmunk volt, hogy ha egymásra néztünk a pályán Alival, Cyeshával vagy Diával, legyőzhetetlennek éreztük magunkat. Volt egy fix 4-8 fős mag, akikkel folyamatosan együtt dolgoztunk. Mindenki tudta a helyét és a feladatát. Kihasználtunk minden lehetőséget, a létező legtöbb tornán részt vettünk, és kivívtuk a tiszteletet a nemzetközi mezőnyben. Amikor pedig kiderült, hogy a 3x3 olimpiai sportág lesz, végképp csak ez lebegett a szemünk előtt. Olyan négy embert azóta sem sikerült találni, aki az életét adná ezért a szakágért. Nekünk nem az számított, hogy harmadikok legyünk a Women's Series-ben és keressünk 10 000 dollárt; minden nyáron deficites lett a bankkártyánk, költöttünk a reptereken, nem nyertünk nagy pénzeket, de eredményt akartunk felmutatni. Magunknak akartunk bizonyítani.

Azt pedig hozzá kell tennem, hogy az Eb-győzelem után felraktunk magunknak egy olyan magas lécet, hogy az utána következő Eb-ken és vb-ken a csoportból való továbbjutás már a minimális elvárás volt saját magunkkal szemben. Ugye 2017-ben nem voltam ott a 3x3-as világversenyeken az 5v5 Eb miatt – akkor a lányok nélkülem is nyertek egy világbajnoki ezüstérmet. De 2016-tól már egy tudatos építkezés zajlott, Cyesha Goree érkezésével pedig tudtunk egy óriási szintet lépni, és felvettük a kesztyűt szinte bármelyik csapattal. Ennek az építkezésnek lett az eredménye a 2019-es amsterdami vb-ezüstérem is. Ott kicsit nehézkesen indult a torna, mert ahogy korábban az Eb-n, ott is Kínával kerültünk egy csoportba, és kikaptunk tőlük a csoportmeccsen. Volt is egy óriási megbeszélés Máté és Andi részéről, ahol elhangzott, hogy lányok, ez ide nagyon kevés lesz, nem ezért jöttünk. Ott fejben nagyon összekaptuk magunkat, és óriási fordulatot mutattunk be: a spanyolokat és a franciákat is legyőztük az elődöntőben. A döntőben végül kikaptunk Kínától, nekik egészen más szintű lehetőségeik voltak – a válogatottjuk például nyolcfős stábbal érkezett, mi csak ámultunk-bámultunk a különbségeken. Akkoriban szinte minden Eb-re és vb-re éremesélyesként utaztunk. Nyilván nem jött össze mindig, mert a 3x3-ban kiszámíthatatlanul jönnek a meglepetések és senki ellen nem lépsz pályára úgy, hogy biztosan nyersz, de büszke vagyok rá, hogy két gyönyörű érem is csillog a nyakunkban.

Szakági szintlépés és a magyar 3x3 válaszútja

Hogyan látod azóta a szakág fejlődését – világ- és magyar szinten?

Mindenki látja, hová fejlődött a világban a 3x3. 2019-ben kellett volna még egy lapáttal rátennünk. Az elmúlt két olimpiai selejtező megmutatta, hogy hajszálakon múlik a kijutás – gondoljunk csak az olaszok elleni egypontos vereségre, vagy a németek utolsó másodperces kosarára, akik utána meg is nyerték az olimpiát. De a többi nemzet tudatosabban építkezik. Több csapatot indítanak a Women's Series-ben, a játékosok kiszállnak az 5v5 bajnokságokból, és élesen szétválasztják a két szakágat. Ez lesz a kulcs nálunk is: megtalálni azokat a játékosokat, akik csak 3x3-aznak, és nem kell az 5v5 válogatott rendelkezésére állniuk. Nemzetközi tornákra kell járni, végigjátszani a Women's Series-t, mert ezen múlik az összeszokottság. Ott van a holland csapat, akik 25 meccse veretlenek a szezonban – nem gondolom, hogy egyénileg jobbak lennének a mi játékosainknál, a rutin és az összeszokottság dönt a javukra.

Miként vizionálod a 3x3 jövőjét a hölgyeknél abból a szempontból, hogy szerinted lehet-e sansz akár idővel is a specifikusan az 5v5 helyett már csak 3x3-ban versenyző profikra, illetve csapatokra? Nálad még azért ez úgy nézett ki, hogy az 5v5 válogatott tagjaként vettél részt ezeken a világversenyeken, és ez többeknél így van a mai napig...

Én vagyok az egyetlen játékos, aki annak idején odament Székely Norbert szövetségi kapitányhoz, és megmondta(m) neki: köszönöm szépen a lehetőséget az 5v5-ben, de a kettőt együtt nem lehet csinálni. A saját bőrömön tapasztaltam. Nem működik az, hogy elmegyek az 5v5 válogatottba, átugrom egy 3x3 tornára, majd vissza. Le kell tenni a voksot. Egy válogatott szintű játékosnak el kell majd döntenie, hogy 3x3 vagy 5v5 szakágban versenyez. Az nem fog olimpiai kvótát hozni, ha valaki elmegy két-három tornára. Ez nem így működik, nem lehet az olimpia előtt odahozni négy sztárt, hogy majd ők megváltják a világot. Ennél ez sokkal keményebb szakág: idő, energia, munka kell, és legalább egy évet ugyanannak a négy-hat embernek kell együtt végigjátszania.

A kezdetek, az utolsó hármas és a klubcsapatokkal kötött kompromisszumok

Mi volt az első gondolatod, amikor 3x3-azni hívtak válogatott szinten? Min múlt szerinted, hogy te korán azok közé kerültél, akik kiemelt szerepet kaptak itthon ebben a szakágban?

Amikor Andi elhívott, azt sem tudtam, mire hív, de azonnal megtetszett, a magaménak éreztem, és az első pillanattól tudtam, hogy ez az én játékom. Mindig nagyszerű társaim voltak, de a pályafutásom és a mentális áttörésem csúcsa az volt, amikor az Eb-döntőben bedobtam az utolsó hármast, amivel megnyertük az Európa-bajnokságot. Ez olyan hitet és löketet adott, amit el sem hiszel; ott hittem el igazán, hogy jó játékos vagyok. Eb-t nyerni az utolsó dobásommal leírhatatlan élmény. Külön vicces, hogy az előző támadásnál még lekiabáltam Alit, hogy el ne dobja, mert egy pont kell, aztán kivezettem és bedobtam a triplát! Jakab Máté mondta is utána, hogy mielőtt bedobtam, az ellenfeleknek mindig azt tanácsolta a scouting során, hogy menjenek el alattam a blokkban, de a győztes kosár után már át kellett törniük a blokkot, mert Medgyessy be tudja dobni!

Hogyan tudtad, miként lehetett összeegyeztetni az 5v5 teendőiddel a 3x3-as kötelezettségeket?

Én 2015-től kezdve minden klubommal úgy kötöttem szerződést, hogy ha 3x3-as teendőm van, akkor ott szeretnék lenni. Ennyire elhivatott voltam. Körém épült a csapat, meghatározó játékos lettem, így fel sem merült kérdésként, hogy a klubom elenged-e egy szeptemberi Eb-re. Az átállás az 5v5-ről a 3x3-ra volt mindig a legnehezebb, főleg amikor az 5v5 alapozás közepén kellett hirtelen visszaugrani a 3x3-as pörgésbe.

A pálya másik oldalán: misszió és drasztikus változások iránti igény

Hogyan látod a jövődet a 3x3-ban hosszabb távon, már a pálya másik oldalán? Milyen személyes misszióid vannak esetleg a szakágra vonatkozóan?

Amikor terhes lettem, a magánéletemet, az esküvőmet is mind az olimpia köré terveztem. Amikor kiszálltam, Károlyi Andi megkért, hogy legyek másodedző, így a csapat mellett maradtam. Az első szülésem után még visszatértem játszani pár tornára, mert az volt a vágyam, hogy a kisfiam lásson a pályán – ezt teljesítettem, a küldetés pipa! Az U23-as válogatott edzőjeként nagyon élveztem a munkát, a mongóliai vb-n elért 5. hely egy nagyszerű közös siker volt. Nagyon a szívemen viselem ezt a sportágat, és fájó szemmel nézem, amikor a debreceni tornán már az első nap után kiesik a csapat. A debreceni közönség előtt kifutni a pályára a nyár fénypontja volt, aki 3x3-azik, annak ezt át kell élnie. Nagyon szeretném, ha tartanánk a lépést a világelittel, de ehhez drasztikus változtatásokra van szükség az utánpótlásban és a felnőtt szinten egyaránt, át kell állítani a fejeket, mert ez az utolsó esély, nagyon „last call” van! Vagy most változtatunk, vagy elmegy mellettünk a világ. Megvan bennünk a potenciál, szurkolok a mindenkori csapatnak, mert a magyar 3x3 megérdemelné az olimpiai szereplést, de ehhez át kell értékelni a dolgokat.