Harminc év. Pontosan ennyi ideig tartott a magyar férfi kosárlabda-válogatott világverseny nélküli korszaka, miközben generációk nőttek fel úgy, hogy a nemzeti csapatnak esélye sem volt a szűk elitbe kerülni. Aztán jött az 1999-es Európa-bajnoki selejtezősorozat, Mészáros Lajos csapata pedig Salgótarjánban, egy utolsó másodperces triplával térdre kényszerítette az akkori világbajnoki bronzérmes Oroszországot. A korszakalkotó generáció egyik legfontosabb láncszemével, a hidegvérű irányító-dobóhátvéd Boros Zoltánnal ültünk le egy nosztalgikus, mégis kőkemény szakmai mélyinterjúra, hogy felidézzük a salgótarjáni katlan miliőjét, a krakkói és paksi csatákat, a franciaországi Eb elképesztő drámáit, és azt a hat hetet, amely örökre megváltoztatta a magyar kosárlabdát.

Egy repülőúton született meg az álom

Kezdjük a legelején, hiszen a sportág történetírói jól tudják: az 1999-es franciaországi kontinensviadalra irreálisan hosszú, harmincéves szünet után jutott ki a magyar férfi felnőtt válogatott. Ráadásul akkoriban még nem a felduzzasztott mezőny, hanem egy kőkemény, mindössze 16 csapatos elit tornáról beszéltünk. Mikor éreztétek először ezzel a társasággal, hogy ez a távoli, szinte elérhetetlennek tűnő cél valósággá válhat?

Valójában, ha azt mondom, hogy elkezdtünk erről beszélgetni még Patonay Imrével anno – hiszen ugye Mészáros Lajos előtt ő volt a szövetségi kapitány –, akkor egy dél-koreai, illetve tajvani válogatott felkészülési tornán jártunk. Úgy, ahogy jöttünk hazafelé a repülővel, még Horváth Frigyes volt a főtitkár, és ott beszélgettünk a repcsin, hogy mi lenne, ha megcéloznánk ezt a ’99-es Eb-t, a 16 csapatos EB-döntőt. Megosztottuk egymással a gondolatainkat, ott volt az első ilyen felmerülő gondolat. Aztán amikor ugye Mészáros Lajos lett a szövetségi kapitány, ott valójában ő ezt nyíltan ki is tűzte célul. Az igazi hitet és az alaphangot viszont a selejtezősorozat legelső mérkőzése adta meg, amit Lengyelországban játszottunk. Ne feledjük, a lengyelek az azelőtti, 1997-es Eb 16-os döntőben ott voltak a mezőnyben. Az ellenük elért eredmény egy olyan alaphangulatot teremtett a csapaton belül, hogy akkor tényleg elhittük: ezt meg lehet csinálni, ezt el lehet érni.

Krakkói bravúr és a felelősségvállalás Pakson

Ha már a selejtezőcsoportot említed, nem volt egy könnyű menet. Az oroszok mögött végző, szintén kvalifikáló Macedónia, a mindig roppant erős Lengyelország, valamint Portugália és az örök rivális Románia alkották a társaságot. Az első párosításban, 1997 novemberében rögtön jött az a bizonyos lengyelországi túra, ahol többek között a te remek játékodnak és a beszórt 18 pontodnak köszönhetően győztetek idegenben. Hogyan emlékszel vissza arra a derbire, milyen előzményekkel vágtatok neki?

Egyértelműen úgy álltunk hozzá, felmérve az erőviszonyokat, hogy ez a mérkőzés kulcsfontosságú lehet az egész kvalifikáció szempontjából, és így nézve végül tényleg sikeresnek is bizonyult. Ha jól emlékszem, Krakkóban volt az az összecsapás, és a meccs gyakorlatilag végig a kezünkben volt. Végig domináltunk, sokáig vezettünk, illetve a végén is a mi javunkra állt az eredményjelző. Egyszerűen annyira összeállt ott az a társaság arra az egy mérkőzésre, hogy valójában megadta a pozitív alaphangot az egész Eb-selejtező sorozatra. Külön örvendetes volt számomra, és nagyon örültem neki, hogy ilyen jól sikerült az a nap, és a 18 pontommal hozzá tudtam járulni a sikerhez. Az előzményeknél viszont pontosan tudtuk: ahhoz, hogy el tudjunk jutni egy Eb-döntőbe, kellenek a bravúrok, pontosan olyanok, mint az a lengyel mérkőzés idegenben. Idegenben egyszerűen muszáj hozni a győzelmet az ellenlábasok, a közvetlen riválisok ellen.

Volt azonban egy másik, talán még ennél is feszültebb lengyel-meccs, a hazai, amit Pakson rendeztetek meg, és végül drámai körülmények között, hosszabbításban sikerült otthon tartani a győzelmet. Ott mi történt pontosan?

Hú, hát azzal kapcsolatban megint van egy nagyon komoly személyes emlékem, mert azon a meccsen bizony kőkeményen kockán forgott az Európa-bajnoki kijutásunk. Bele volt kalkulálva a rendszerbe, hogy ha ott a lengyelek vissza tudnak vágni az első mérkőzésért, akkor óriási bajban lettünk volna, és utólag nem biztos, hogy olyan sokat ért volna az az oroszok elleni győzelmünk. A személyes élményem az, hogy gyakorlatilag két ponttal vezettek a lengyelek a mérkőzés vége előtt, és nálunk volt az utolsó támadás joga. Belülről, így utólag is egy kicsit olyan érzésem volt, hogy jött a nagy dilemma: kire játsszuk le a figurát? Mindenki azon volt, hogy passzoljunk tovább, én is továbbpasszoltam, a másik is továbbpasszolta a labdát, mintha egy kicsit adtuk volna le a felelősséget magunkról a legélesebb pillanatban. Végül a legvégén én törtem be a gyűrűre, beütöttek egy faultot, és gyakorlatilag – mint a kézilabdában az időn túli hetesnél – ott álltam egymagam, és dobtam két büntetőt már szinte időn túl. Hál’ Istennek mind a kettő sikerült, és azzal harcoltuk ki a hosszabbítást. Viszont a ráadásban, abban az öt percben már nagyon magabiztosan magunk alá tudtuk gyűrni a lengyeleket, az a rész már kimondottan sima győzelemnek számított. Rezgett a léc, de szerencsére ez a bravúr is meglett.

Séta a Karancs Hotelből és az oroszok megleckéztetése

Elérkeztünk a selejtezők abszolút csúcspontjához, a salgótarjáni összecsapáshoz Oroszország ellen. Az ellen az Oroszország ellen, amely a csoportban az abszolút A-keretével jelent meg, azzal a gárdával, amely korábban Európa-bajnoki bronz- és világbajnoki ezüstérmet szerzett. Ti mégis megvertétek őket egy utolsó másodperces triplával, biztosítva a kijutást. Hogyan emlékszel vissza magára a mérkőzésre, a közvetlen felkészülésre és az egyáltalán nem szokványos meccshelyszínre?

Az még a régi salgótarjáni csarnok volt, egy valóságos katlan, azt is mondhatnám. Hatalmas, nagyon jó hangulatot csinált a közönség, mind a helyi salgótarjániak, mind azok, akik más kosárlabda városokból utaztak el oda. Viszont ami istenigazából mélyen megmaradt bennem, az egy háttérsztori az oroszokról. A Karancs Hotelben laktak, ami körülbelül egy jó negyedórás sétára volt a csarnoktól. Na most, ők otthon és a nemzetközi elitben abszolút ahhoz voltak hozzászokva, hogy mindenhova, még a legkisebb távolságra is busz megy értük a hotel elé, pláne, ha idegenben szerepelnek. Itt viszont közölték velük, hogy nem lesz busz, sétáljanak el gyalog, hiszen hamar ott vannak, az egész mindössze tíz perc séta. Mi persze kuncogtunk magunkban ezen a szituáción. Ráadásul az a Szergej Belov volt az edzőjük, aki az 1972-es müncheni olimpián bajnok lett a Szovjetunióval azon a híres, mondhatni hírhedt mérkőzésen az USA ellen, ahol egyszer már az amerikaiak ünnepeltek, de a játékvezetők visszafújták az időt, és végül mégis a szovjetek nyertek. Belov hatalmas név volt Európában és az egész világon, és ott állt felháborodva, hogy gyalogolnia kell. Mi jót mosolyogtunk ezen, de ki tudja, lehet, hogy a salgótarjáni szervezésnek ez a kis húzása is kellett ahhoz, hogy kizökkentsük őket, és megnyerjük a mérkőzést.

Magán a meccsen sokáig vezettetek, kontrolláltátok a játékot, a végén mégis jött az infarktusos végjáték. Mi volt a kulcsa annak, hogy egy ilyen világklasszisokkal felálló gárdát két vállra tudtatok fektetni?

Az orosz csapat elképesztően jó erőkből állt, bár azt hozzá kell tenni, hogy egy-két hiányzójuk azért volt. Rendkívül gyors kosárlabdát játszottak, így az volt az elsődleges taktikai célunk, hogy minél kevesebb ponton tartsuk őket, mert csak akkor lehetett esélyünk. Valahogy le kellett lassítani őket, és a minimálisra kellett csökkenteni az eladott labdáink számát, mert az eladott labdákból azonnal indultak, és könnyű kosarakat szereztek. Ezt a fegyelmezettséget sikerült megvalósítanunk. Olyan szinten tudtunk védekezni rajtuk, hogy ugyan mi magunk sem dobtunk sok kosarat, de éppen annyival többet szereztünk, hogy a végén egy utolsó dobással, Halm Roli triplájával megnyerjük a meccset. 60-59 lett a vége, ha jól emlékszem, 59-57-nél mi támadhattunk utoljára. Kevés kosár esett, de abban az időben még működtek ezek a szigorú kontrolljátékok, ami a mai modern kosárlabdában már szinte elképzelhetetlen.



Egy ekkora történelmi diadal után milyen volt az ünneplés? Hogyan zártátok le azt a felejthetetlen salgótarjáni estét?

Hát, ott a csarnok mellett, körülbelül egy 50-100 méterre volt egy étterem, a Kulacs Étterem, oda azonnal beestünk a lefújás után. Ami ott volt… kaja, pia, minden, valóságos őrület. Olyan mérföldkő volt ez a magyar kosárlabdázásban, egy olyan elképesztő magasságot tudtunk átugrani, amit szinte még mi magunk sem hittünk el abban a pillanatban. Jött mindenki ünnepelni velünk, a szövetség vezetői, a helyi szurkolók. Tisztán élnek bennem az emlékképek, ahogy ott ülünk a Kulacsban, koccintunk, eszünk, mindenki melegít és tiszta szívből mosolyog.

Moszkvai fagyok és a tét nélküli hátradőlés

A biztos kijutás tudatában az utolsó két mérkőzést Macedóniában és Portugáliában vívtátok meg idegenben. Belülről hogyan éltétek meg azt a két találkozót, mire használtátok fel őket?

Őszintén megmondva, így utólag belegondolva, szerintem abban a két mérkőzésben már nem volt bennünk akkora tűz. Úgy gondolom, mind a kettőt meg lehetett volna nyerni, ha van valós tétje számunkra. De mivel már zsebben volt a kvalifikáció, az utolsó két meccstől függetlenül kint voltunk az Eb-n, a csapat egy kicsit elkényelmesedett, hátradőltünk. Sokkal nagyobb elánnal kellett volna mennünk, de ez emberi dolog, kiengedtünk.

Volt egy moszkvai odavágótok is az oroszok ellen, ami, sokkal inkább a körülményekről maradt emlékezetes. Milyen élmény volt a téli orosz túra?

Arra határozottan emlékszem, hogy kint tomboltak a mínuszok, kerek mínusz 20 fok volt Moszkvában. Bár a meccsen abszolút partiban voltunk a nagy Oroszországgal, és végig ott lihegtünk a nyakukon –9 ponttal kaptunk ki a végén –, a hotel méretei teljesen letaglóztak minket. A Kreml melletti hatalmas nagy szállodában laktunk, ami akkora volt, mint nálunk egy fél város. A szobánkból a konyháig, az étkezőig konkrétan tíz percig sétáltunk a végtelen folyosókon, lépcsőkön és emeleteken keresztül, mire odaértünk kajálni. Hatalmas élmény volt az egész, és a szoros meccs is azt igazolta, hogy igenis helyünk van az Európa-bajnoki döntőben.

Dráma Franciaországban: A Karaszjov-színjáték és a minket éltető franciák

Elérkezett 1999 júniusa, a franciaországi Európa-bajnokság. Rögtön az első csoportmeccsen a spanyolokkal találtátok szembe magatokat, és egy elképesztően szoros, meglepő derbit játszottatok velük. Mennyire éreztétek belülről a bravúr lehetőségét, és hogyan lehetett kezelni azt a nyomást, hogy ritkán adódott meg számotokra ilyen szintű nemzetközi elit válogatott elleni ki-ki derbi?

Az biztos, hogy az első mérkőzésen a félidőben még mi vezettünk, ha jól emlékszem, talán négy vagy hat ponttal. Nekem jutott az a hálás feladat, hogy Herrerost fogjam, aki azt hiszem, végül a torna gólkirálya is lett. Megmondom őszintén, úgy rohangáltam utána a pályán, hogy szinte alig tudtam, hol van a labda, elképesztő nagy falat volt. Az első félidőben még felváltva védtük őt, Mészáros Zalánnal cserélgettük egymást, és sikerült is limitálnunk a játékát. Aztán a második félidőben megrázta magát, bevert valami húsz pontot, és azzal a spanyolok megfordították a mérkőzést. Ami viszont fantasztikus és felejthetetlen élmény maradt, az a csarnok hangulata. Nem voltak rengetegen, talán ezren ülhettek a lelátón, de a francia szurkolók mind egy szálig mellénk álltak. Látták, hogy itt van ez a kis Magyarország, azt se tudták, mikor jártunk utoljára Eb-n, és mivel a spanyolok nekik is ősi riválisaik voltak, minden egyes kosarunknak, labdaszerzésünknek bődületes módon örültek. Az egész francia csarnok nekünk szurkolt.

A spanyol meccs után újra az ismerős ellenfél, Oroszország következett. Újabb ki-ki meccs, újabb elképesztő végjáték, de a sors most nem Salgótarjánt, hanem egy végtelenül fájdalmas, egypontos vereséget hozott. Hogyan emlékszel vissza arra az utolsó orosz támadásra és Karaszjov hírhedt megmozdulására?

Sokáig vezettünk azon a mérkőzésen, még a végjátékban is a nálunk volt az előny, talán három-négy ponttal is mentünk. De nem tudtuk megtartani, jöttek a faultok, kimaradtak a büntetőink, ők pedig betaláltak. Ennek ellenére az utolsó másodpercekben még mindig mi vezettünk egyetlen ponttal, az oroszok vezethették az utolsó akciót. Már majdnem teljesen lejárt a játékidő, amikor a sarokból Karaszjov elvállalt egy kétségbeesett hárompontost. Bencze Tomi repült felé, hogy blokkolja vagy zavarja a dobást, de tisztán elrepült mellette, hozzá sem ért. Karaszjov viszont fogta magát, teátrálisan hanyatt dobta magát a sarokban, a játékvezetők pedig érthetetlen módon benyelték a színjátékot, és befújták a három büntetőt. Egy ponttal vezettünk, ő háromból kettőt bedobott, és így kaptunk ki egyetlen ponttal. Rettentően szörnyen éltük meg azt a pillanatot az öltözőben. Ott éreztük meg igazán a diplomáciai súlyt: hogy mi a kis magyarok vagyunk, akik itt ugrabugrálunk, velünk szemben meg ott áll a világelithez tartozó Oroszország. Sokkal magabiztosabban, dörzsöltebben kellett volna mennünk a végjátékba, hogy esélyt se adjunk az ilyesminek. Utólag rengetegszer visszanéztük a felvételt, és egyértelműen látszik: semmiféle fault nem történt, tiszta színjáték volt az egész a sarokból.

Az utolsó csoportmeccsen a Radoslav Nesterović által vezetett szlovének ellen léptetek pályára. Ha ott nyertek, a körbeverések miatt még a továbbjutás is meg lehetett volna. Végül hat ponttal kaptatok ki. Mi hiányzott a bravúrhoz?

Talán, ha egy kicsivel frissebbek vagyunk az utolsó meccsre… De panaszra semmi ok nem lehetett, senkit nem lehetett elmarasztalni, mert az a szlovén válogatott brutálisan erős kerettel érkezett. Ott volt Smodiš, Nesterović vagy éppen Milič, az a srác, aki legelőször ugrott át egy autót zsákolóversenyen. Nagyon komoly csapatuk volt, ellenük is óriási bravúr kellett volna a győzelemhez. Ennek ellenére végig partiban voltunk, egészen a mérkőzés legvégéig látótávolságon belül maradtunk, végül hat pont lett a különbség. Utólag, hideg fejjel persze nagyon sajnálhatjuk mind a három mérkőzést, mert ha legalább egyetlen meccset megnyerünk, és úgy jövünk haza a csoport utolsó helyéről, már az is felpörgette volna az itthoni kosáréletet, valóságos eufóriát váltott volna ki. De tudom, hogy mindent megtettünk a pályán. A legnehezebb csoportba kerültünk, de óriási élmény volt, hogy eljutottunk idáig. Igaz, Mészáros Lajos az Eb előtt nyíltan kimondta: az első hét csapat utazhat a sydney-i olimpiára, szóval úgy voltunk vele, miért ne álmodhatnánk nagyot? Ehhez kellettek volna a bravúrok, amik végül kicentizve bár, de elmaradtak.



Európai szintű centersor és a hirtelen fiatalítás

Mit hoztatok haza magatokkal Franciaországból? Mi volt az uralkodó hangulat az öltözőben a meccsek után vagy a hazaúton?

Közvetlenül a meccsek után a mély szomorúság uralkodott rajtunk. Sokkal könnyebb feldolgozni azt, ha kikapsz 10-15 ponttal, mert akkor elismered, hogy a másik jobb volt, nincs miről beszélni. De egyetlen ponttal, meg négy-hat ponttal alulmaradni… maradt bennünk egy hatalmas hiányérzet, hiába örültünk annak, hogy egyáltalán ott lehettünk a tornán. Amit viszont hazahoztunk, és beépítettünk a karrierünkbe, az a magabiztosság volt. Megtapasztaltuk, hogy képesek vagyunk ezen a szinten is teljesíteni. Hazatérve a magyar bajnokságba vagy a nemzetközi kupákba, mindenki szintet lépett. Az a generáció, amelyik a válogatottban maradt, később még kétszer is centikre járt az Eb-kijutástól, ahol szintén csak egy-egy ponton múlt a siker. Később, amikor én már nem voltam kerettag, jöttek az olyan anomáliák, mint a 2003-as selejtező, amikor az izraeliek vallási okokból nem játszottak szombaton, és mivel nem egy időben játszottuk az utolsó kört, pontosan tudták, hány ponttal kell nyerniük ahhoz, hogy ők jussanak ki helyettünk. Vagy a 2005-ös újvidéki előselejtező, ahol Meszlényi Róbert irányításával egy igazi ki-ki meccsen kaptunk ki tőlük négy ponttal az Eb-döntőért. De visszatérve a '99-es csapatra: elképesztő jó társaság volt az, minden egyes poszton európai szintű játékosokkal. Nem voltak centerproblémáink, gondoljunk csak bele: Czigler Laci, Gulyás Robi, Dávid Kornél, Sitku Ernő, Orosz Benő. Olyan elképesztő centersorunk volt, hogy a nemzetközi szakma is azonnal felfigyelt rájuk. Gulyás Robi például olyan parádésan játszott az Európa-bajnoki meccseken, hogy a következő szezonra azonnal le is igazolta a francia topcsapat, a Pau-Orthez.

Az Európa-bajnokság után te magad hirtelen kikerültél a nemzeti csapatból, többet nem ölthetted magadra a címeres mezt. Mennyire volt ez a te részedről egy tudatos, előre eltervezett döntés vagy visszavonulás?

Egyáltalán nem volt előre eltervezett. Mészáros Lajos szövetségi kapitány radikális fiatalításba akart kezdeni, ő maga hívott fel telefonon és közölte velem, hogy így döntött. Jöttek fel a fiatalok, érkezett Németh István, Kálmán Laci, Fodor Gergely, ők jelentették a következő kosaras nemzedéket. Lajos leült velem beszélni, és úgy tudom, ugyanígy döntött Orosz Laci és talán Bencze Tomi esetében is, ha jól emlékszem, mindannyian kikerültünk a következő selejtező sorozat keretéből. Őszintén szólva, én akkor nagyon sajnáltam, hogy így döntött a kapitány. Úgy éreztem, bőven lett volna még bennem energia, hiszen mindössze 30 éves voltam, egy teljes selejtezősorozatot még simán le tudtam volna hozni magas szinten. De hát ilyen a profi sport, ilyen a kosárlabdázók sorsa, ezt zokszó nélkül tudomásul kellett vennem. Szépen, kulturáltan elbúcsúztattak minket a válogatottól, úgyhogy nincs bennem semmiféle tüske vagy hiányérzet ezzel kapcsolatban.

Az egynapos édesapa hathetes áldozata

Az interjú végére hagytam egy olyan személyes, családi történetet, ami tökéletesen mintázza, mekkora áldozatokkal járt az a történelmi menetelés. Az Európa-bajnokság június közepén kezdődött, de a ti családotokban májusban történt egy hatalmas esemény. Megosztanád ezt velünk?

Igen, ez az egyik legmeghatározóbb, legmélyebb személyes élményem az egész karrieremből. 1999. május 10-én született meg az első kislányom, Virág. Megszületett a pici, a feleségem még bent volt vele két napig a kórházban, majd május tizenkettedikén nagy boldogság közepette hazavittem őket. Pontosan egyetlen éjszakát tudtam otthon aludni velük, a feleségemmel és az újszülött kislányommal, majd másnap reggel fogtam a táskámat, és az Eb-felkészülés, illetve a torna miatt konkrétan hat hétre eltűntem otthonról. Hat hétig voltam a csapattal. Ez a mai napig egy elképesztően emlékezetes történet az egész család számára: hazaviszem a kórházból a kislányomat, majd újdonsült apukaként hat hétre teljesen felszívódom, hogy hazámat képviseljem a világelit ellen. Ez az áldozat is benne van abban a ’99-es franciaországi történetben.

Fotók: tf.hu, nemzetisport.hu