Húsz évvel ezelőtt választották be Gulyás Róbertet minden idők huszonöt legjobb magyar férfi kosárlabdázója közé. A 213 centiméter magas játékos az Atomerőmű SE-ben kezdte pályafutását, később játszott Franciaországban, Görögországban, Oroszországban és Ukrajnában is, több csapatával is bajnoki címet szerzett, az 1999-es Eb-n pedig a magyar válogatott egyik húzóembere volt. A Dombóvárról származó kosárlabdázóval a nyolcévnyi légióskodása mellett a nemzetközi bajnokságokban szerzett tapasztalatairól, az NB I színvonaláról és a magyar játékosok elhivatottságáról is beszélgettünk.

A 213 centiméteres egykori center 1990-ben az Atomerőmű SE-ben kezdte pályafutását, majd játszott a Pau Orthez, a Chalon sur Saone, az Adecco Asvel Lyon, a Dinamo Moszkva, az Olympiakosz Pireusz, a Panelliniosz Athén, az Ülker Sztambul, az Unicaja Málaga, az Azovmas Mariupol és újfent a Paks kosárcsapatában. Az Ülkerrel török, a Mariupollal ukrán, az Atomerőmű SE-vel pedig magyar bajnoki címet szerzett.

Dávid Kornél a búcsúmeccseden (2010-11) azt mondta rólad, hogy téged nagyon nehéz volt fogni, mert amellett, hogy a súlyod, illetve magasságod megvolt, nagyon technikás magasembernek számítottál. A magyar centerek aranygenerációjához tartoztál, hogyan emlékszel vissza arra a korszakra?

Kornél és a hasonló sebességgel rendelkező centerek ellen volt a legnehezebb játszani. Említhetném Sitku Ernőt is ebben a kategóriában. A mozgékonyabb centerek ellen nehezebb dolgom volt, mert meg tudtak előzni, ők jobban ki tudták használni a sebességüket védő és támadóoldalon egyaránt. Szerencsés helyzetben voltam, mert a magyar kosárlabdázás legjobb centerei ellen léphettem pályára. Az általad említetteken kívül Berkics László és Karagits Miklós csapatai ellen is játszottam, de rajtuk kívül is rengeteg embert tudnék még mondani. Nekem mindig a legnagyobb gondot az okozta, ha az ellenfél centere mozgékony volt.

Az 1999-es Eb-kijutás egy fontos mérföldkő volt a magyar kosárlabdázás történetében. Miért volt annyira sikeres a magyar válogatott az ezredforduló körül?

A sikereink legnagyobb oka, hogy a csapatnak megfelelő szerkezete volt. Minden poszton magasságban, súlyban és természetesen játéktudásban is megfeleltünk annak a játékfelfogásnak, ami a kilencvenes évek végén volt uralkodó Európában. Nagyon nehéz úgy játszani, ha valamelyik poszton sokkal gyengébb vagy mint az ellenfél, itt főleg a fizikális dolgokra gondolok. Sok mindent lehet pótolni, de a magasságot és a súlyt nem. Másik oldalról mi egy remek közösséget alkottunk, kiváló volt a csapatkémiánk. Több mint huszonöt év távlatából is többen még mindig jó kapcsolatot ápolnak egymással. Egy idő után sajnos már nem úgy sikerült az új játékosok beépítése, pedig a csapatban nemzetközi szintű kosárlabdázók játszottak. Később ez már nem mindig volt így. Nekem jól ment a játék, meccsenként tizenhét pontot dobtam, de szeretném hangsúlyozni, hogy ehhez kellettek a csapattársaim is. Szoros meccseket játszottunk neves ellenfelek (Oroszország, Spanyolország, Szlovénia) ellen, a győzelem gyakran néhány ponton múlt csak. Sikeres Eb volt attól függetlenül, hogy nem jutottunk tovább a csoportból a tizenhat csapatos kontinenstornán. Személy szerint a 99-es torna után a karrierem egyik meghatározó élménye volt, hogy játszhattam az Európa-válogatottban a francia kosárlabda történetének egyik legnagyobb játékosaként ismert Richard Dacoury búcsúmérkőzésén. Ez nagy megtiszteltetés volt számomra.

A nemzetközi kosárlabdázásban volt olyan játékos, akinek nagyon tetszett a játékstílusa?

Mindig a magas, okos és technikás kosárlabdázókat kedveltem. A litván Arvydas Sabonis volt a kedvencem, ő volt az a játékos, aki megtestesítette a nagy testbe bújt irányítót. A Portland Trail Blazers korábbi játékosának a magasságához képest megdöbbentően jó volt a térlátása és a passzkészsége. Szerencsére sikerült vele találkoznom Kaunasban, amikor Litvániában voltam edzőtáborban, neki ott van egy edzőközpontja. Mindig úgy tartottam, hogy egy center nemcsak attól jó, hogyha zsákol és lepattanókat szed. Mellette fontos, hogy jól olvassa a játékot, helyzetbe tudja hozni a csapattársait. Bevallom, az NBA-t nem nagyon követem már, bár most két olyan kosaras is van, akik excsapattársaim fiai. Az egyikük a litván Matas Buzelis (Chicago Bulls), akinek az apjával Pakson játszottam együtt, a másik pedig Zaccharie Risacher (Atlanta Hawks).



Nem a kosárlabda volt az első sportág, amit kipróbáltál. Két évig futballoztál is, de elmondásod szerint nem volt nagy tehetséged hozzá.

Ezt nem tudom megcáfolni /nevet/. Csatárként kezdtem és kapusként fejeztem be a „focikarrieremet”. Ami kézre jött a kapuban, azt megfogtam, ami lábra jött, azt már nem annyira. Mai napig én vagyok az egyetlen a paksi stadionban, aki bevallja, hogy nem értek a labdarúgáshoz, viszont szeretem nézni a paksi csapatot. 

Dombóvárról származol, majd Pécsre mentél továbbtanulni, ahol csak iskolai keretek között játszottál. Később kipróbáltad magad a PVSK-nál, ahol viszont azt mondták, nem kéne erőltetni a kosárlabdázást.

Így történt. A második évfolyam elvégzése után Dombóváron kezdtem el kosárlabdázni nyaranta, és akkor a volt általános iskolai edzőm, Mészáros András megkeresett, és áthívott Paksra. Iskolát is váltottam, és így kerültem a tolnai megyeszékhelyre 1990 szeptemberében. Szimpatikusak voltak az András által felvázoltak, kosarazhatok, és mellette egy nagynevű iskolában, az Energetikai Szakképzési Intézetben tanulhattam, ott is végeztem. Utólag belegondolva, lehet, hogy ez volt életem legjobb döntése.

Korábban azt is elárultad, hogy 207 cm-vel nem tudtál zsákolni. Mikor volt az első zsákolásod?

Arra már nem nagyon emlékszem. Picit túlsúlyos is voltam és nem voltam a legruganyosabb az egész pályafutásom alatt. Amikor átkerültem Paksra és elkezdődtek az edzések, utána már nyúltam is, és utána nemsokára azért be tudtam húzni a labdát a gyűrűbe.

1998-ban az Év Játékosának választottak, sok egyéni díjat is kaptál. A férfi kosárlabda-válogatott 1999-es Eb-szereplése is lendületet adott a karrierednek. Miért nem mentél a tengerentúlra az egyetemi (NCAA) vagy a profi ligába (NBA)?

A kontinensviadal valóban sokat lendített a pályafutásomon, de nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban a Pakssal nemzetközi kupasorozatban szerepeltünk. A csapat a Saporta-kupában bejutott a legjobb 16 közé. Hazai pályán legyőztük az esélyesebb AEK Athént és csak szoros küzdelemben maradtunk alul Pakson a későbbi döntős Pamesa Valencia ellen.  Az igazi áttörést valóban a ’99-es Eb hozta meg. Az ASE-val Amerikában is megfordultunk párszor, és akkor felvetődött, hogy a tengerentúlon is játszhatnék valamelyik egyetemen. Ez nem jött össze, majd a kontinenstornát követően már nem volt olyan megkeresés, amit érdemesnek találtam volna arra, hogy belevágjak. Hozzáteszem, és már ezerszer elmondtam, hogy az NBA nekem nem a szívem csücske, hanem az Euroligáért lelkesedem. Azt gondolom, hogy utóbbi jobban beleillett a pályafutásomba, mint az amerikai profi liga. Nincs hiányérzetem, én boldog voltam.

A francia szaklap a Basket Le Mag 2019-ben rangsorolta azt a tíz európai kosarast, akiknek a legnagyobb befolyásuk volt a francia első osztályra, erre a listára Gulyás Róbert is felkerült.  Az első francia klubod, a bajnok Pau Orthez volt, s ekkor téged „amerikai státuszú” játékosként igazoltak le. Jelentett ez neked valamilyen hátrányt? Ha jól tudom, nyelvi problémáid is akadtak.

Sokat kellett bizonyítanom, hogy érdemes vagyok arra, hogy a francia bajnoknál játsszam. Amikor kikerültem „amerikai státuszú” játékosként, ők pontosan így is kezeltek. Azt várták el a külföldi játékosoktól, hogy már a kezdetektől dominánsak legyenek a pályán és győzelmeket szállítsanak. Az első vereség után pedig azonnal hívták az ügynökömet, azaz nem a hazai játékosokat vonták felelősségre, hanem egyből a légiósokon csattant az ostor. Se franciául, se angolul nem beszéltem, de nagy szerencsém volt, mert egy exkosaras hölgy segített nekem a beilleszkedésben, hónapokig utazott velünk mindenhova. A kosárlabda egy végtelen egyszerű sportág. Van mondjuk ötszáz lehetősége a figuráknak, de ebből harminc van, amit minden csapat szeret használni. Ha tudod, hogy a csapattársad merre fog mozdulni, még ha nem ismered a játékot, le tudod olvasni. Az a tíz-tizenöt szó, ami kellett ehhez, azt gyorsan meg lehetett tanulni.

Ezt követően az Elan Chalon csapatában játszottál két évet, majd az ASVEL-Lyonban is két idényt töltöttél el.

Pau után hazajöttem poénból a paksi városi bajnokságba, játszottam egy-két mérkőzést. Ekkoriban az ASE elég gyengén szerepelt, de az ügynököm javasolta, hogy térjek vissza Franciaországba. Egy Pauból el tud adni, viszont Magyarországról már nem biztos, hogy sikerült volna egy külföldi szerződés. Sajnos az NB I-nek nem volt olyan riszpektje a nemzetközi kosárlabdában, hogy a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején külföldre szerződhessen egy magyar játékos. A francia bajnokságban nagyon kevés húsz pont körüli játékos volt abban az időszakban. Főleg a Chalonnál, ahol a csapatjáték volt a meghatározó. Ott tíz-tizennégy pontos átlaggal már egy stabil játékosként számított az ember a csapatban. Chalon kisváros, de ennek ellenére döntőt játszottunk a Saporta-kupában. Ott rettenetesen imádják a kosárlabdát, az első évben kétezer fő körüli, a második évben négyezer körüli csarnokban játszhattunk. A Saporta-kupa fináléja Lengyelországban volt, hatszáz szurkoló kísért el minket. A chaloni sportcsarnok oldalán a mai napig kinn van a képem a klub korábbi meghatározó játékosai között, a sportcsarnok születésnapján egy gálamérkőzésre is meghívtak 2012-ben. Jólesett, hogy az egyik nemzetközi döntőjükön ott voltam én is, és még a gyermekeim nevére is emlékeztek. Az ASVEL-hez a chaloni edzőm Philippe Hervé vitt magával, ahol két francia válogatottal szerepeltem együtt, Evtimovval és Giffával.



Ezt követően hoztad meg életed legrosszabb döntését - vagy tévedek?

Az egyik legrosszabb /nevet/. Amikor Franciaország után elmész Moszkva külvárosába, a Dinamo Moszkva csapatához, ahol nulla szervezettség és semmi logisztika nem volt a klub körül, az elég sanyarú körülményeket sejtetett. Leszálltunk, kezembe nyomták a kocsikulcsot, és menjek el a csarnokba. Aki Moszkvát picit is ismeri, az tudja, hogy a körgyűrű száz kilométer, és én a másik irányba indultam /nevet/. Akkor még nem voltak GPS-alapú internetes térképek, nem volt könnyű, nem mondanám, hogy jó döntést hoztam. Az orosz bajnokságban azért komoly együttesek voltak. CSZKA Moszva, Dinamo Moszkva, Himki Moszkva, ezek mind topcsapatnak számítottak. Túl sok időt nem töltöttem ott, hogy belefásuljak.

Majd jött az Olimpiakosz és a Paneliniosz Görögországban, ahol azért a kosárlabdáért éltek-haltak a szurkolók.

Az Olimpiakosz hatalmas klub, komoly elvárásokkal. A szezont végigjátszottam, de nem volt könnyű beilleszkedni. A görög bajnokságban egy dolog volt nagyon fontos az Olimpiakosz játékosnak, mégpedig meg kell verni a Panathinaikoszt. Ez nekünk nem sikerült, és ebből adódtak konfliktusok a vezetőséggel. A válogatott program után igazoltam a Panelinioszhoz, ott pont edzőt váltott a csapat. Az új tréner az első perctől kezdve átnézett rajtam, nem kedvelt engem, nem is állt szóba velem. Számomra a legfontosabb az őszinteség teljes hiánya volt ebben a szituációban. Klubvezetőként már tisztában vagyok azzal, hogy minden edzőnek megvan az elképzelése, hogy ő milyen típusú kosárlabdázókat kedvel és milyen stílusú játékosokat nem akar a csapatában tudni. Egy új edző egyébként is új játékosokat akar, de valamilyen szinten módosítani szeretné a csapat szerkezetét. Nekem ezzel nem volt problémám, ha odaállt volna, és mondta volna, hogy te nekem nem kellesz, nem tetszik a játékod. Elfogadom, felbontjuk a szerződést, megyünk tovább. De hogy átnéz rajtam, az nem jött be, én is keménykedtem a szerződés felbontásával.

Az Euroligában szereplő Ülker Isztambul ajánlata pont jókor érkezhetett, a pályafutásod legjobb időszakát töltötted a törököknél. Ráadásul bajnok is lettél, sőt, együtt is dolgozhattál a nemzetközi kosárlabdázás „José Mourinhojával”, aki négyszer nyerte meg az Euroligát a csapataival.

Ha mostanság figyeled a nemzetközi kosárlabdát és a zuhanyhíradókat, a török Ergin Atamant mindig perlekedni, meg üvöltözni látod, bemegy a pályára a bírókkal veszekedni stb. Anno a mi edzéseinken mintha másik ember lett volna. Halálnyugodtan vezényelte le a tréningjeinket, teljesen normális ember benyomását keltette, bár olykor azért felemelte a hangját. Az edzések nagy részén csak üldögélt, nem is ő tartotta a bemelegítéseket. Amikor viszont a szakmai dolgokra került a sor, akkor határozott elképzelései voltak, hogy mit hogyan kell végrehajtani a pályán. A meccseken ezt elég vehemensen tudta számonkérni a saját játékosain is, ha nem úgy történtek a dolgok, ahogy ő eltervezte. Az ő csapatai azért is érnek el eredményeket, mert ez a mentalitás segíti hozzá a csapatot és a játékost is, hogy kihozza magából a maximumot. Egy edzőnek együtt kell élnie a csapatával, nem ülhet csak az oldalvonal mellett. A csapattársaim közül a török İbrahim Kutluay fantasztikus játékos volt, és az első török kosárlabdázó, aki 2002-ben megnyerte az Euroligát a Panathinaikosszal. A 2000-es évek egyik legjobb török játékosa, az NBA-t is megjárt Mirsad Türkcan a másik legnagyobb név volt a csapatban. Említhetném még a dobóhátvéd Ömer Onant is, aki Türkcanhoz hasonlóan a Fenerbahce csapatában játszott több szezonon át. Az Efes elleni döntőben 4-0-ra nyertünk, nagy rangadó volt, és a szponzornak, az óriási török konzorciumnak számító Ülkernek is nagyon fontos volt, hogy nyerjünk. A győzelmünk után rettenetesen boldog volt a tulajdonos, és én is az voltam, hiszen életem első bajnoki címe volt. Az, hogy ez a török bajnokságban történt meg, már csak hab volt a tortán.

A francia és a görög bajnoksághoz képest itt mennyire kellett megmutatnod, hogy érdemes vagy a játékpercekre?

Ott sem adtak semmit sem ajándékba. A török és a görög bajnokság fizikális szempontból nagyon kemény volt. A francia bajnokságban sem volt könnyű, iszonyatos fizikummal bírtak ott is a játékosok. Az Ülkernél volt egy török center, a 211 cm magas és 130 kiló körül mozgó Oguz Savas, aki tizennyolc-tizenkilenc évesen feljött a pályára és engem szó szerint péppé akart verni. Ott feljött egy fiatal, és meg kellett mutatnod, hogy ki a főnök. Nem lehetett pihenni, mert egyből a fejedre nőttek. A pályafutásom vége felé mindig azt mondtam, hogyha az öreget nem tudod megszívatni edzésen, akkor mit akarsz az éles mérkőzésen? Persze, mindenki játszani szeretne, de először meg kell mutatni, hogy jobb vagyok azoknál, akik a pályán vannak és le tudom győzni őket az edzésen. A ruganyosságomra nem alapozhattam, így kénytelen voltam azt használni, amim volt. Volt testem és jó kezem, és utólag visszagondolva, remélem, jó eszem is. Ha valakit nem tudtam átugrani, akkor muszáj voltam megkerülni vagy kihasználni azt, ha ő elmozdult egy cselre. Amiben gyenge vagy, meg kell próbálnod titkolni, az erősségeidet pedig használni. Ami a lényeg, hogy az olyan bajnokságokban, ahol tíz-tizenkét közel azonos képességű vagy extra játéktudással bíró kosárlabdázó van, ott ajándék perc nincsen.



A bajnoki cím után három nappal megszűnt a klub, pontosabban egyesült a Fenerbahcéval. A következő csapatod a spanyol bajnok Malaga volt, ahol csak négy mérkőzésen léptél pályára.

Nekik volt egy Daniel Santiago nevű centerük, akivel bajnokok lettek az előző szezonban. Ő az NBA-be akart menni játszani, engem ekkor keresett meg a klub, s kötöttünk egy öthetes szerződést. Ha ő nem tér vissza a tengerentúlról, akkor én tölthettem volna be az ő helyét. Légiósként azonban létszám felettivé váltam. Az Ülkernél egyébként szerették volna, hogy maradjak, de náluk pedig ott volt a lett Kaspars Kambala, aki nagyon erős szerződéssel rendelkezett, így nem hosszabbítottunk.

Az ukrán Mariupol volt a következő állomás, ahol fogalma sem volt róla senkinek, hogy kicsoda Gulyás Róbert.

A Mariupol Ukrajna egyik legerősebb csapata volt a Kijevvel, a Himikkel és Cserkaszival együtt, de az fura volt, hogy a klub alelnöke mindig arról faggatott mindenkit, hogy én milyen százalékkal értékesítem a büntetőket. Ugyanitt mondták rólam, hogy én nem pozíciós center vagyok, hanem külső posztos játékos. Világéletemben szerettem hárompontosokat dobálni, de amikor azt hallottam, hogy én nem pozíciós center vagyok, akkor úgy elgondolkoztam, hogy vajon ezek tudják, hogy kit igazoltak le? Az én erősségem az volt, ha a festékben kaptam meg a labdát, pozícióból dolgozhattam. Az ukránoknál volt egy-két sztárlégiós, akik elhasználták a labdák nagy részét. Ráadásul voltak feltörekvő ukrán centerek is. Sokszor érdekesen alakultak a játékperceim, de elfogadtam azt a szerepet, hogy olykor többet, néha kevesebbet játszottam. Mindig is azt vallottam, hogy nem az a lényeg, hogy én mit csinálok, hanem hogy a csapat nyerjen. Érdekesség, hogy abban a szezonban a Mariupol a Paks ellen játszott az Európa-kupában, én azt a meccset a helyszínen nézőként tekintettem meg. Ők akkor kerestek meg engem, majd két nap múlva már az ukrán csapat igazolt játékosa voltam. Itt fordult velem elő életemben először és utoljára, hogy én ellenfélként az ASE ellen léptem pályára. A szezon végén bajnokok lettünk és döntőt játszottunk az Európa-kupában.

A mariupoli időszakod után azt mondtad paksi hazatértedkor a menedzserednek, hogy ha aláírsz Magyarországra, akkor széttéped az útleveledet.

2007 júniusában jöttem haza. Azt tudni kell, hogy az első éveket leszámítva nekem egy Franciaországban élő amerikai ügynököm volt, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. Nyolc év légióskodás a családod nélkül az egy olyan időszak, ami ha véget ért, azt mered mondani, hogy most széttéped az útleveledet. Ez természetesen nem történt meg, mai napig szívesen megyek külföldre, de ez egy hosszú időszak volt az életemben. Lokálpatrióta vagyok, és sokan kérdezték, hogy miért nem maradtam Franciaországban. Mindig azt válaszoltam, hogy magyarok vagyunk és itt szeretünk élni. Szeretek Pakson lakni és remélem mondhatom, hogy már paksinak tekintenek engem az ott élők. Úgy szoktam fogalmazni, hogy Dombóváron születtem, paksi vagyok. Szeretek oda is hazajárni, vannak dombóvári gyerekkori barátaim is. Mindig úgy érzem, hogy mindkét helyen ugyanolyan szeretettel fogadnak és ezt nagyon jó érzés átélni egy sportolónak. Persze, sokan nem kedveltek, ami adódhat a csapat, a játékstílus, a szakmai pozíció miatt. A gyerekeimnek mindig azt mondtam régen, amikor szidtak az ellenfél szurkolói, hogy mindig csak a jó játékost szidják. A lényeg, hogy nem tudnám elképzelni, hogy külföldön éljek huzamosabb ideig.

Mennyire volt nehéz ennyire távol lenni a szeretteidtől? Volt olyan dolog kinn, ami segített abban, hogy picit legyőzd a hiányukat?

Ha csak azon gondolkodtam volna, hogy mi hiányzik, akkor biztosan becsavarodok. Alapvetően egy pozitív beállítottságú embernek gondolom magam, és mindig mindenhol ebbe próbáltam kapaszkodni. Franciaországban, Görögországban és Törökországban viszonylag könnyebben ment, szép helyeken laktam. Mariupol már nem ilyen volt, mostanság pedig már nem is úgy néz ki, mint amikor még ott játszottam. A háború kezdetén fájdalmas látvány volt félbevágva látni azt a városházát, ahol mi még bajnoki címet ünnepeltük. Az ukrán városban nem lehetett sok mindent csinálni akkor, de én megtaláltam a megoldást, többet edzettem.

Három éve vesztetted el a feleségedet, s akkor már a Paks vezetőjeként dolgoztál.

Akkor a munkába temetkeztem. Nem mondom, hogy megfelelő módon tudtam gondolkodni és a megfelelő döntéseket hoztam, de nem is arról szóltak a dolgok, hanem inkább arról, hogy ne kelljen gondolkoznom. Ne azon gondolkozzam, hogy mit vesztettem el, hanem hogy mi a feladat. Sajnos vannak dolgok az életben, amin nem tudsz változtatni, csak együtt tudsz vele élni.

Nemrégiben azt nyilatkoztad, hogy izgalmasabb, küzdelmesebb, kiegyensúlyozottabb lett a bajnokság, bár a színvonal nem sokat emelkedett.

Ha ránézünk a tabellára, akkor elmondhatjuk, hogy izgalmas a bajnokság, mivel egy-egy győzelemmel akár több helyezéssel is feljebb tudsz kerülni a tabellán. Az biztos, hogy a két magyar játékos szerepeltetéséről szóló szabály picit megbolygatta a dolgokat az idei évtől. Sokkal jobban kell ügyelni a légiósok kiválasztására. Már nem lehet vagy nagyon nehéz olyan külföldieket igazolni, mint 10-15 évvel ezelőtt. A magyar játékosok szerepe jobban felértékelődött. Az, hogy ezt most átmeneti állapot vagy szintcsökkenést fog okozni, erre nem tudok választ adni. Fenntartom, hogy szerintem a bajnokság színvonala nem nőtt, igaz, nem is csökkent olyan nagymértékben. Számomra a legnagyobb probléma a megfelelő minőségű magyar játékosok hiánya. Mint klubvezető, nekem is felelősséget kell vállalnom a fiatal játékosok beépítése szempontjából, de a képzés nem az én feladatom. Itt jön közbe egy fontos kérdés. A fiatalok beépítésével egy topcsapat elveszíti-e a versenyképességét? Vagy topcsapatot építesz vagy beépíted az ifjabb kosarasokat. Esetleg olyan is előfordulhat, hogy van extra tehetséges fiatalod, aki kiharcolja magának a játékperceket. Nálunk szerencsére van ilyen Halmai Dániel személyében, aki azért van a pályán, mert az edzőknél kiharcolta a lehetőséget. Nagyon örülnék, ha sokkal több fiatal magyar kosárlabdázó lenne a pályán, de ehhez igazából nekik kell a legtöbbet tenni. Én a magyar centerek aranygenerációjához tartoztam, de a jelenleg az NB I-ben nem szerepelnek nagyon nagy számban magyar alsó posztos játékosok. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a mai modern kosárlabda nem is igényli az olyan magas játékosokat, mint anno én voltam. Picit összemosódtak a posztok, más jellegű centerek és bedobók kellenek, mondhatni atlétákra van szükség. Sokszor komfortzónán kívül kell játszaniuk, de azt is meg kell oldani. Át kell látni, hogy mennyi pozítiv dolgot tudsz kihozni a lehetőségeidből és mennyi negatívumot kell elrejtened a pályán az ellenfelekkel szemben.

2022-ben a Paks majdnem kiesett az A-csoportból. Akkor motivációs problémákról beszéltél a játékosokkal kapcsolatban, akik nem élvezték a kosárlabdát, pedig kiemelt helyzetben voltak, hiszen abból élhetnek, amit elvileg szeretnek csinálni. Nem ott lehet a probléma (egyik) gyökere, hogy vannak olyan gyerekek vagy fiatalok, akik csak kizárólag akkor szeretnek kosárlabdázni, ha nyernek?

Fogalmazzunk úgy, hogy 2022 óta megtanultam nyilatkozni, és nem akarok olyat mondani, amit később felhasználhatnak ellenem. Egyet viszont teljes mértékben ki merek jelenteni, hogy a mai NB I-es játékosok bizonyos része nem szeret kosárlabdázni. Általánosságban sokszor úgy érzem, hogy nekik ez egy munka. Bejönnek, elvégzik a munkát, majd hazamennek a családjukhoz. Ez a munkakör elég jó megélhetést biztosít számukra. Az a szerelem a kosárlabda irányában, amit az idősebbek megéltek, talán jobban jelen volt korábban a sportágban, mint most. Másrészről, nagyon sokan imádnak játszani, azért ez is látható. Egyébként ez nemcsak a kosárlabdában fellelhető attitűd, hanem a különböző sportágak mellett az egyszerű hétköznapokban is szembesülnek hasonló problémákkal az autószerelők, asztalosok vagy akár villanyszerelők is. A világ változik, és mivel mi vagyunk az öregek, nekünk kell hozzá alkalmazkodni.



Négy éve vagy a ASE szakvezetője. Hogy érzed, nehezebb feladatod van a magyar kosárlabdában most, mint anno játékosként volt?

A játékosnak a legkönnyebb a sportágban, mert ő játszik, csak azzal kell foglalkoznia, hogy a legjobbját nyújtsa a pályán. Az edzőnek ki kell találnia a taktikát, hogyan készítse fel a játékosokat, stb. A technikai stábnak is ezerféle dologra kell figyelnie, plusz a gazdasági vetületei egy kosárlabdaklubnak is tucatnyi kihívással járnak. Az egésznek a tetején van egy vezető, akire sokszor azt mondják, hogy nem csinál semmit. Összességében azonban mindenért te felelsz, mindent látnod és tudnod kell. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszerre ennyire összetett és hálátlan ez a munka. Amikor a csapat jól szerepel, az a játékosok és az edző dicsősége. Ha rosszul megy a szekér, akkor a szakosztály vezetésén csattan az ostor. Nekem ezzel nincs problémám, tudom vállalni a felelősséget és el tudom viselni a kritikát, de csak azoktól az emberektől, akiktől tanácsot is kérnék. Világéletemben ezt akarta csinálni. Igyekszem, hogy a legjobb legyen a klubnak. Meglátjuk, hogy ebből mi sül ki, de a végeredmény mindig azon múlik, hogy a játékosok mit produkálnak, az minősít egy klubot. Az elvárások magasak mindenhol, és kevesen tudják reálisan látni az adott szituációkat. A kosárlabdában van egy viszonylag már nem is annyira szűk réteg, aki élvezi és talán már érti is a játékot. Persze mindig lesznek olyanok, akik beesnek divatszurkolóként sikeresebb csapatokhoz, s bár nem annyira értenek hozzá, ellenben ők a hangosabbak. Mindig lesz egy számomra sokkal fontosabb réteg, a családok. Ők a gyermekeikkel látogatják a meccseket. Nagyon tetszett a tavalyi szezonban az edzőnk Kostasz Flevarakisz egyik fényképe, amit feltett a saját közösségi oldalára. A mérkőzés után lefotózta a pályánkat, ahol 50-60 gyerek szaladgált és kosarazott. Igazából ez a lényeg. Belőlük lesznek a kosárlabdázók, a szurkolók, a sportág támogatói. Az én rangsoromban azok állnak elől, akik a játék szépségéért járnak ki és meg tudják tapsolni a csapatot akkor is, ha kikap, de mindent megtett a győzelemért. Ha ezt megteszi egy játékos, akkor szerintem minden szurkoló hálás tud lenni.

Az ASE jelenleg a hatodik helyen áll a tabellán. Az elvárások és korábban megfogalmazott célok alapján elégedett vagy a pillanatnyi helyzettel?

Nem. Abban a másodpercben amikor elégedett lennék a helyezésünkkel, akkor már nem lenne tovább munkám. Mindig lehet javítani valamin, még akkor is, ha egy csapat bajnoki címet nyer. A csarnokon, a körülményeken, a kommunikáción és médialehetőségeken stb. Mindenki csak a csapatot nézi, és egy hatodik hellyel soha nem lehet elégedett egy Paks. Ha bajnokok leszünk, akkor az leszek, de mégis azt gondolom, hogy soha nem szabad elégedettnek lenni.

Fotók: Elan Chalon, Olympiacos, Czerkl Gábor, Fuszek Gábor