A tavalyi szezonban még a B-csoportban vitézkedő Kaposvár idén meglepetésre kiválóan szerepel a legmagasabb osztályban. Az NB I újonca a harmadik helyen áll a tabellán és már tíz győzelmet szerzett a kispadon azzal a Dzunics Braniszlavval, aki korábban magyar bajnoki címet és magyar kupát is nyert a somogyi együttes élén. A Kometa-KVGY Kaposvári KK-nál dolgozó szerb-magyar szakemberrel a bajnoki szereplés mellett a magyar utánpótlás és edzőképzés aktuális helyzetéről beszélhettünk, de szóba kerültek a magyar válogatott vb-selejtezői is.

A Kaposvár az utóbbi tíz meccséből nyolcat megnyert, egyedül a Kecskemét és a bajnok Szolnok tudott megverni titeket. A B-csoportból feljutva hogyan tudott ennyire versenyképes lenni a csapat?

Amikor idekerültem, a vezetőséggel rövid és hosszú távú célokat fogalmaztunk meg. Az elsődleges prioritás a feljutás volt. Több magyar játékos (Tarján Izsák, Buzás Bence, Simon Benedek) is érkezett az idei szezonban, akiket egyéni szinten próbáltunk fejleszteni, hogy az első osztályban is komoly szerepet tudjanak vállalni. Ez a folyamat fontos mozzanat volt abból a szempontból, hogy már az A-csoportban is be lehetett vetni őket. A játékosfejlesztés mellett az is lényeges szempont volt, hogy milyen légiósokat szerződtetünk a csapathoz. Mylik Wilson elsőéves újoncként érkezett a Houston Egyetemről. Darrion Trammell tavaly az első profi évét töltötte nálunk a B-csoportban. Jordan Brown és Anthony Walker másodévesként jöttek Kaposvárra játszani, harminc év alattiak. A szerencsének is nagy szerepe volt abban, hogy olyan kosárlabdázókat találtunk, akiket be tudtunk illeszteni a mi szisztémánkba.


Pár éve az egyik NB I-ben dolgozó edző ismerősömmel a filozófiákról és játékfelfogásról beszélgettünk. Ő akkor azt mondta, hogy egy kosárlabdaedzőnek sokszor be kell tömnie a lyukakat a hajón, hogy ne folyjon ki a víz, és a bárka fennmaradjon. Dzunics Braniszlavnak mi az edzői hitvallása?

Magyarországon sok megjegyzést kaptam, hogy a csapataim mintha streetballt játszanának a mérkőzéseken. Fura módon erre picit büszke is voltam. Mindig a gyors kosárlabdában hittem, a csapatjátékot szem előtt tartva és az egyéni képességeknek teret adva ezt a játékfelfogást próbáltam megvalósítani. Ehhez persze fontos volt, hogy az adott rendszeren belül bizonyos elveket lefektessünk. A Kaposvárral akkor kezdődött a győzelmi szériánk, mikor elhoztunk egy magasembert, akinek nem erőssége a futás és a tranzíciós játék. Jordan Brown remek alsó posztos kosárlabdázó, a festékben jól tudjuk használni őt. Egy rendszer megvalósításához meg kell nézni, hogy a keret játékosainak milyen kvalitásai vannak és azt hogyan tudjuk a csapat javára fordítani. Összhangot kell találni az alapelveink és a rendelkezésünkre álló játékosmatéria által kínált lehetőségek között.

Másrészt az edzők mindig a kritikák kereszttüzében vannak. Az emberek gyakran azt gondolják, hogy van egy varázspálcánk, amivel egy ütésre helyrehozunk dolgokat a pályán. Megjegyzem, hogy a korábbi évtizedekhez képest rengeteg változott az edzők szerepköre a kosárlabdában. Nemcsak szakmai dolgokra kell figyelnünk, hanem a modern és digitális világ kihívásainak megfelelve a kommunikációra is nagy hangsúlyt kell fektetnünk. Főleg egy fiatalkorú kosárlabdázó esetében, és ez nem mindig egyszerű. Talán én vagyok a legidősebb edző az első osztályban, szóval tudom, hogy mennyire fontos a hatékony és jó kommunikáció a játékos, az edző, és a vezetőség között.



A saját nevelésű, de hosszú éveken át Amerikában pallérozódó Filipovity Péter korábban még csak négy A-csoportos meccsen lépett pályára, idén pedig már a csapat második legjobb pontszerzője. Sokan ott voltak a keretből a másodosztályban is már tavaly. Miképp látod a magyar B-csoportos játékosok miképp tudnak átállni az A-csoportos mérkőzések tempójára?

Nehéz nekik nagyon. Az edzői pályafutásom alatt többféle osztályban dolgoztam, és nagyon nagy különbségeket láttam. A fizikalitásban és a tempókülönbségben ég és föld a két bajnokság. Bevallom, minden nehézségben az edzők felelősségét is felismertem. Itthon nem tudjuk úgy nevelni a játékosokat, ahogy a mai legmagasabb szintű modern kosárlabda által támasztott elvárásoknak és igényeknek megfelelő lenne. Sok olyan kérdés van a magyar kosárlabda körül, amikre válaszokat kéne találni. Az utánpótlás-válogatottak évről-évre rosszul teljesítenek, és nem gondolom, hogy ennek a legfőbb okai a játékosok lennének.

A kilencvenes évekhez képest miben változott a magyar kosárlabda-kultúra?

1993-ban lettem A-csoportos játékos. Amit tapasztaltam, hogy manapság már a játékosok vannak a középpontban, nem az edzők. Az edző szerepe nem lett kisebb, mert még mindig ő áll a kispad mellett, a tapasztalataival és a tudásával próbál segíteni a csapatnak, aminek ő is ugyanúgy része. Ő már nem a csapat fölött áll.

A siker fogalma is érdekes kérdés, mert mit nevezünk annak egy edző esetében? Azt gondolom, hogy ez mindig attól függ, hogy mi a célunk. Szerintem az edzők legnagyobb felelőssége, hogy játékosokat neveljenek, fejlődjenek alattuk. Egyéni képességek, fizikum, taktikai látásmód, stb. hogy a játékosaik a csapatuk hasznára tudjanak válni a meccseken.

Nem egyszerű az edzői munka, bár egyik hivatás sem az. Ha egy edző úgy gondolja, hogy mindent tud, akkor már óriási hibát követ el. A kosárlabdában rengeteg minden változik gyorsan, és ha valaki ezeket nem követi le, nem tartja a lépést, nem fog fejlődni, nem lesz versenyképes.

A modern statisztikákból ma már mindent megtudunk egy játékosról. Egy olyan kosárlabdázónál, aki egyébként nem szerez sok pontot, látjuk-e azt, hogy a labda nélküli mozgása milyen hatással tud lenni a csapat eredményességére? Ezek nem mindig derülnek ki a statisztikákból, ellenben jól védekeznek, sokat futnak, ergo hasznosak a meccseken. Ez is egy fajtája egy kosárlabdázó képességének, és nem tudom, hogy náluk ez mennyire fontos, mennyire nézik. A kosárlabdát ugyan pontra játsszák, de nem mindenkinél van a labda /nevet/.

A Dávid Kornél Kosárlabda Akadémián is dolgoztál. Mik az általános tapasztalatok a fiatal kosarasokkal? Mit hiányol vagy mit kellene másképp csinálni?

Az akadémián az edzőkkel foglalkoztam a legtöbbet, de a második évben megkértek arra, hogy csapatedzőként is dolgozzak. Játékelmélettel és az edzések struktúrájával kapcsolatban próbáltam gondolatokat átadni, de önkritikusnak kell lennem, mert nem tudtam teljes mértékben megvalósítani mindent, amit szerettem volna. A Dávid Kornél Kosárlabda Akadémián a nyolcévestől a húszévesig mindenféle korosztállyal foglalkoznak. Én azt próbáltam átadni, amit a felnőtt versenysportban tapasztaltam, de nem ugyanaz a két kategória. Nagyra tartom azokat az edzőket, akik gyerekekkel foglalkoznak, viszont fiatal korban nem az eredménynek kell a legfontosabbnak lennie.

Fizikális szinten nagyon nagy lemaradásunk van, ez lenne az első dolog, amit kéne fejleszteni, ezzel itthon mindenki tisztában van. Másrészt a kiválasztással is gondok vannak, mert azokat kéne a kosárlabda felé terelni vagy kiválasztani, akik erre a sportágra predesztináltattak. Az egész világon a tehetségkutatás, illetve a scouting is nagyon fontos, és itthon is lennének magas, erős, gyors gyerekek, akik a magyar kosárlabda ígéretes játékosanyaga lehetne.

A Memphis Grizzlies finn edzője, aki korábban a Valencia jelenlegi másodedzőjével, Kovács Adriánnal ért el sikereket, Tuomas Iisalo mondta egyszer: „You cannot overpractise the bad diet”. Ha olyan genetikai típusba tartozol, akik a hízásra hajlamosak, akkor kicsi az esélye, hogy profi játékossá válsz, bármennyit edzel.

A technikai képzettséggel és egy kosárlabdázó eszköztárának fejlesztésével mi a helyzet?

A fiataloknál nagyon fontos, hogy mindenféle technikai képzést kapjanak poszttól függetlenül. Attól félek, hogy mi, edzők, abban is hibázunk, hogy a fiatal játékosokat túl korán specializáljuk bizonyos pozíciókra. Például, ha valaki magas, sokszor azt mondjuk, hogy játsszon a palánk alatt, ne dobáljon kintről, pedig lehet nincs is rossz keze.

A Denver Nuggets szerb játékosa, Nikola Jokics egy játékszervező magas ember (playmaking big), de lehet rá mondani, hogy ő egy klasszikus center lenne? A világ egyik legjobban passzoló kosárlabdázója, és nem hiszem, hogy gyerekkorában őt is keretek közé szorították volna, valószínűleg univerzális képzést kaphatott.

Abban sem vagyok biztos, hogy nagyon sokat kéne edzeni. A 14-15 évesek túl sokat edzenek és kiégnek. Aki szeretne kosárlabdázni az utánpótlásban, rendben, legyen az az ő sportága. Mellette viszont egy-két másik sportággal is foglalkozhatna, mint például atlétika, labdarúgás, gimnasztika, bármi. Miért ne lehetne ezt így csinálni az utánpótlássportban? Ez színesítené és fejlesztené a gyerekek mozgáskultúráját is.

Nem tudom, hogy mi miért nem tanulunk olyanoktól, akik jók ebben a témában. Elmegyek megnézni a Real Madrid akadémiáját és figyelek, mit lehetne átvenni. Miért ne? Persze nem mindent lehetne felhasználni, de valamit azért lehetne alkalmazni. A mai kosárlabdában egyébként a legfontosabb képesség a pályán, hogy valaki jó döntést tudjon hozni (decision making) egy adott játékszituációban. Fontosabb, mint a dobás, lepattanózás, stb.

Melyik korosztályban veszítjük el a legtöbb játékost, aki már nem akar profi lenni? Mi lehet ennek az oka?

A középiskola és az egyetem között. Azonban azt is meg kell érteni, hogy a profi sport és a felsőfokú tanulmányok nehezen összeegyeztethetők. Valaki inkább a tanulást választja, és ez egy fordulópontnak számít abból a szempontból, hogy valaki kosárlabda karrierbe kezd vagy sem. Húsz évvel ezelőtt talán könnyebb volt profinak lenni, mert sok dolog más volt. Manapság minden információt azonnal meg tud szerezni egy fiatal. Egyfajta tudatlanságban éltünk, akkor csak a kosárlabda létezett számunkra.

Hiába mondom gyakran a játékosaimnak, hogy a legnagyobb befektetés a tested, erre inkább a tengerentúlon fektetnek nagy hangsúlyt. A regeneráció is fontos, de vajon a fiatal kosarasok hány százaléka alszik el időben, milyen minőségű az alvásideje, hogy másnap kipihentek legyenek? Emellett hol van még a táplálkozás és megannyi más dolog, amire ügyelni kéne valakinek, ha profi játékossá akar válni.

A magyar válogatott kettőből kettő győzelemmel kezdte a vb-selejtezőket. A fiatalítás már elkezdődött, és mondhatni sikeresen zajlik. A 2010-es években szövetségi kapitányként Te is rész vettél többek között Hanga Ádám és Vojvoda Dávid  beépítésében a nemzeti csapatba. Milyen nehézségekkel szembesültél?

Nem volt nehéz, de túl sok tehetséges játékos akkoriban nem volt a válogatottban. Emlékszem, Keller Ákos többet játszott anno a nemzeti együttesben, mint a klubcsapatában. Mindenki fogta a fejét, hogy ez most, hogy lehet /nevet/. Ákos most is és akkor is nagyon atlétikus volt, nagy segítségére volt a csapatnak, ráadásul képezte is magát.

Később jöttek olyan fiatal kosarasok, mint Perl Zoltán, Váradi Benedek vagy Benke Szilárd, akik meghatározó játékosokká váltak. Azonban azt ki kell emelnem, hogy ők a korosztályos válogatottakban is húzóemberek voltak. Lóránt Péterék mellett Perl és Váradi vezette csapat volt A-divízióban, talán U20-as volt, nem emlékszem. Ez akkor egy jó jel volt a felnőtt csapatot tekintve. Most úgy tudom, hogy B-divízió középszinten vagyunk, nem is véletlen, hogy most sincs annyira bő keret, hogy sokat lehessen variálni a felnőtteknél.

A februári vb-selejtezőkön mit vársz a magyar csapattól? A franciák ellen miben lehet esélyünk, hogy szorossá tegyük a meccset?

Hála Istennek nem kell gondolkodnom arról, hogy mivel szoríthatnánk meg őket /nevet/. Nagyon szurkolok nekik. Itt dolgozom Magyarországon, és voltam magyar válogatott is, szívügyem a csapat, magaménak is érzem. A finnek és a belgák ellen nemcsak nyertünk, hanem jól is játszottunk. Az idegenbeli győzelem komoly részsikernek fogható fel a vb-selejtezőkön. Manapság már nincs olyan, hogy könnyű ellenfél. A magyar válogatottnak mindig is volt egy elképzelése miképp akar kosárlabdázni, és a saját játékához ragaszkodnia kell az ellenféltől függetlenül a jövőben is.

Nem tudom, hogy mennyire volt konkrét cél, de a kosárlabda-akadémiáknak is fontos lenne, hogy válogatott játékosokat neveljenek ki a felnőtt együttes számára. Vannak, akik játszanak az A-csoportban, de úgy látom, hogy a magyar kosárlabda nem a minőségre, hanem a mennyiségre ment rá. Ahhoz, hogy ez változni tudjon, fontos lenne, hogy az edzők minél több egyéni képzést, workshopot elkezdjenek, hogy gyarapítsák a tudásukat.

Fotó: Karácsonyi Dávid / MKOSZ