Vida Zoltán : Először is minden elismerésem a Salgótarján csapatának, mert az első perctől keményen játszottak, és tényleg komoly ellenállást mutattak. Úgy gondolom, egy kicsit meg is leptek minket a zónával az első negyedben; utána rendeztük a sorokat, de még a második etapban is voltak hullámvölgyek. A félidőben sikerült változtatni, és tényleg rá tudtuk kényszeríteni a Salgótarjánra a saját akaratunkat, a saját játékunkat. A védekezésben egy kicsit jobban rákapcsoltunk, megvoltak a lepattanók, voltak gyors labdáink, le tudtuk őket indítani. Úgy gondolom, az lehetett a kulcs, hogy talán mi egy kicsit jobban bírtuk. Mindenesetre olyan érzésem van, mintha a döntőt nyertük volna meg, hiszen bent maradtunk a Piros csoportban. Gratulálok a srácoknak, és a Salgótarjánnak is további sok sikert kívánok!

Dániel Péter : A párharcot nem itt, Tiszaújvárosban veszítettük el, hanem hazai pályán az első félidőben, amikor tényleg olyan dolgokat engedtünk a Tiszaújvárosnak, amiket nem hogy egy piros csoportos csapatnak nem lehet, hanem gyakorlatilag senkinek. Folyamatosan visszaszedték a támadólepattanókat, eladott labdák után leindítottak minket. Erre a meccsre kitaláltunk egy identitásunktól eltérő mestertervet, próbáltuk a lehető leglassabban, a lehető legkontrolláltabban kezelni az egész mérkőzést. Ezt az első félidőben meg is valósítottuk, azonban a harmadik negyedre – talán a rövid rotáció miatt – mentálisan egy kicsit elfáradtunk, és bevállaltunk olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Ennek köszönhetően öt labdát adtunk el a harmadik etapban, ami gyakorlatilag megpecsételte a sorsunkat. Ma is megmutattuk azt, hogy amíg van bármi reménységünk egy mérkőzésen, nem adjuk fel. Meg kell még nyerni három vagy négy találkozót a bajnokságban, és akkor be fogjuk biztosítani a jövő évi piros csoportos tagságunkat.